Kényelmesen elheveredtek a kanapén, egymásba gabalyodtak, hogy minél közelebb érezhessék a másikat. Holott mindig szólt valamilyen zene a háttérben, ezúttal Yoongi úgy érezte, jobb nélküle. Először életében fordult ez elő, hogy nem volt szüksége rá, a hivatására, a menedékére. Könnyebb volt nélküle. Talán így kevésbé érezte a saját lelkét léleknek, kevésbé érezte magát élőnek.
Jimin észrevétlenül figyelte párja apró rezdüléseit. Ugyan nem szerette ezt csinálni, de sokszor szükség volt a pszichológia szakos óráin magára szedett tudását alkalmazni Yoongi megfejtése érdekében. Ugyan messze volt még a vég, csak harmadik félévében járt, de azért már elég sok mindent sikerült magára szedni, amit alkalomadtán kamatoztatni is tudott. Az idősebb fiú bonyolult és feltérképezhetetlen lényének megértésében sokat segített a tudása, számtalanszor megesett már, hogy a segítségére tudott lenni egy-egy nehezebb időszak alatt. Persze ez a köztük levő végtelen szeretet miatt is volt, nem csak Jimin személyisége miatt, meg mert mindig ráérzett, mit kell mondani, hogy a másik jobban legyen tőle. Mintha csak olvasott volna Yoongiban – legalábbis ő így hitte. Hogy mi az igazság? Azt csakis Yoongi tudhatta.
Az idősebb lakása Jimin számára kedvesebb volt a saját otthonánál is. Már egy ideje itt tengette napjait, alig szakadtak el egymástól, hiába lakott az egyetem kollégiumában. Esténként is inkább a párját nézte a hatalmas zongora mögött, ahogy varázslatos hangokat csal elő belőle, ahogy eggyé válik vele. Olyankor nem létezett külön a hangszer, és külön a fiú – egyek voltak. A dallamok Yoongiból jöttek, a lelkéből, a lényéből, s ez az, ami olyannyira lenyűgözött mindenkit a főutcai kis bárban. Jimin olyankor csak egy volt párja csodálói közül.
Sokszor a tanulással töltött napjai is Yoongi körül forogtak. Az idősebb bölcs, világmegváltó gondolatai mindig segítettek neki megérteni az anyagot, amit fejébe kellett vésnie. Mindig is lenyűgözte párja egyedi intelligenciája és kreativitása. Hát nem véletlen lett a művészeti egyetem egyik legkiemelkedőbb hallgatója!
Ekkor az idősebb sebes szívdobogására figyelt. Nem fért a fejébe, miért kattog ilyen hangosan, ekkora hévvel a mellkasa, hisz csak mesélni szeretne neki. A délutáni napfény gyéren világította be a helyiséget, mely egybe volt nyitva az aprócska konyhával. Takaros ki lakás volt, csupán a két fiú heves vitái zavarták meg nyugalmát néhanapján – mostanában egyre többször.
Yoongi csontos keze Jimin pufi ujjait kereste, hogy összefűzhessék őket, hogy amíg az idősebb összeszedi magát lélekben, addig se érezze magát a rózsaszín hajú elhanyagolva. A fiatalabb párja mellkasán fekve élvezte a teste melegét, és a biztonságot, melyet az őt ölelő karok nyújtottak neki.
- Mire használod a mutatóujjad? – Yoongi a semmiből szólalt meg, ezzel Jimint kizökkentve a gondolataiból. Épp ideje volt, mert a fiatalabb már kezdett aggódni, hogy valami nagyon komoly dologról lehet szó, ha a mindig határozott és szókimondó párja habozik.
- Hmm... – elgondolkodott a fiatalabb, hisz ismerte annyira Yoongit, hogy tudja, itt valami kreatív dologról lesz szó, ami neki úgysem fog eszébe jutni. Hiába ismerte a másikat piszok jól, nem sikerült egy hullámhosszra kerülniük ezen a téren az együtt töltött idő során. Kérdőn pillantott fel párjára, aki egy kicsit sem meglepett mosolyt engedett meg magának.
- A mutatóujjaddal választasz. Én is a mutatóujjammal – itt Jimin apró mancsait használta saját ujja megkopogtatásához – választottalak ki Téged azon az estén. A hatalmas tömegben csakis Téged láttalak.
Jimin megmosolyogta a vallomást. Még sosem hallotta így Yoongi szájából a történetet, a megismerkedésük történetét, de hát végül is pontosan így volt. Kiválasztotta őt a fiú, akiért ő már valójában egy ideje epekedett, csak túl szégyenlős volt és túlságosan félt ezt kifejezni.
- Én is Téged választottalak, már jóval előtte. Azért jártam le esténként, hogy hallhassalak játszani – Yoongi szíve belesajdult, ahogyan ezt hallotta, hiába nem volt ismeretlen számára a történet. Jimin felé irányuló elvakult szerelme végtelen volt, épp ez tette olyan rémisztővé az idősebb számára a kapcsolatukat. Jimin úgy gondolta, neki Yoongi az igazi. A párja, a lelki társa, az egyetlen szerelme, a mindene. Ez helytelen volt. Egy olyan ártatlan, végtelenül jó léleknek nem szabadott volna egy olyasvalakit szeretnie, mint amilyen Yoongi, ő legalábbis így gondolta.
- És számomra ez volt a legjobb dolog, ami csak történhetett velem. Hogy te engem választottál – ezt felelte az idősebb, figyelve arra, hogy szinte észrevétlenül terelje a témát a megfelelő irányba. A fiatalabbnak valóban nem tűnt fel a turpisság.
- Számomra is – Jimin csak suttogta a szavakat, ahogy szívét melengette a gondolat, hogy Yoongi mellette van. Az idősebb épp ettől félt.
- Tudod, azt a szeretetet fogadjuk el, amit úgy hiszünk megérdemlünk – Yoongi tartott egy kis szünetet, hisz fájdalmas volt kimondani, amit ki kellett. Jimin nem látta, hogy párja hogyan vívódik magában, és milyen nehezére esik kimondani az ekkor még gyanútlan szavakat. – Te jobbat érdemelsz ennél – susogásként jött ki ajkai közül, képtelen volt hangosabban kimondani ezt. Kegyetlenül fájdalmas volt beismernie, amivel elejétől kezdve tisztában volt. Ő nem elég jó Jiminnek. Ő ennél többet érdemel.
- Ennél jobbat sehol sem kapnék – ezt felelte a fiatalabb, nem igazán fogta fel a szavak súlyát, és hogy Yoongi milyen komolyan is beszélt. Naiv volt és fiatal, túlságosan tapasztalatlan ahhoz, hogy a szavak mögé lásson. Vajon mégsem ismerte úgy Yoongit, ahogyan hitte?
- Épp az a baj, hogy ezt hiszed, holott bárhová nézel, csakis jobbat kapnál – Jimin ekkor eddig a másik mellkasán pihentetett fejét felkapta és értetlenül kutakodott szembogaraiba. Nem értette. Teljesen összezavarodott. Miről hadovál itt neki?
- Tessék? Te meg miről beszélsz? Ne idegesíts! – a fiatalabb gyűlölte, ha a másik önmarcangoló gondolatokkal etette magát. Pedig sajnos sokszor fordult ez elő, túl sokszor, és a legrosszabb, hogy ezen még ő is képtelen volt segíteni. Nem akart ebből még egy vitát, hogy mégis miért nem képes felfogni, hogy mindennél jobban szereti azt a makacs fejét. Volt már elég bonyodalom ebből együttlétük során.
- A választás az egyik legnehezebb dolog. Helyesen választani, a valóban hozzánk való embert csak akkor lehetséges, ha tisztában vagyunk az értékeinkkel. Hogy milyen értékesek is vagyunk valójában – még mindig egymás szemeibe néztek, Yoongi azonban érezte, hogy nem ért célba mondanivalója. Mondjuk, attól még igen távol volt egyébként is, hogy a végére jusson. A fiatalabb némán emésztgette párja szavait, szinte hallani lehetett agytekervényei munkáját.
- Azt szeretnéd mondani, hogy én nem helyesen választottam? – Jimin úgy érezte, felfogta a szavak jelentését, és egyre inkább volt olyan érzése, hogy még közel sincs vége ezzel annak a mesének, amit Yoongi mesélni szeretne. Ez csupán a kezdet lenne? Már nem bírt az idősebb szemébe nézni. Nem akart, mert miközben mérges is volt rá a butaságai miatt, rettegett is mellette. Nem tudta, mit szeretne ebből a történetből kikerekíteni, mit szeretne mondani az ujjakról beszéléssel.
- Alulválasztottál. Alul, ezért helytelenül – Yoongi mellkasa nehéz volt, úgy érezte minden levegővétel nehéz számára, a kimondott szavakban rejlő igazság fájdalma képtelenné tette szíve rendes működését. Félt, hogy Jimin mit fog reagálni. Vajon megérti, amit üzenni szeretne? Ha most nem is, de később össze fog állni benne a kép?
Jimin felült. Lenézett őt vizslató szerelmére, s szemében könnyek hada háborúzott vele, ki akartak törni, mert nem bírták a fájdalmat elviselni. A fájdalmat, hogy a párja nem hajlandó elfogadni a szeretetet, amit ad neki, nem hajlandó elhinni, hogy ő igenis érdemes erre. Érdemes arra, hogy szeretve legyen egy olyan ember által, mint Jimin. Belegondolt vajon abba, hogy ez a fiatalabbnak mekkora sérelem, sértés, és megfogalmazhatatlan mértékű szenvedés?
- Tévedsz. Az én választásom helyes, a te énképed hibádzik valahol – idegesen hajába túrt, ahogyan fölállt. Úgy érezte friss levegőre van szüksége. – Kár, hogy nem tudom neked eléggé bizonyítani, hogy milyen csodálatos ember is vagy.
Ezzel Jimin elviharzott. A szobából, a lakásból, a házból, ki tudja merre. Yoongi csak feküdt dermedten az eddig pozíciójában és azon morfondírozott, hogy mégis mit kéne tegyen. Így, hogy belekezdett nincs már visszaút, de valójában nem is akarta, hogy legyen. Véget kell vetnie ennek az igazságtalan játszmának. Jimin nem élhet le így egy életet, hogy ezen a nyamvadt libikókán ül, s hol fent, hol lent éri éppen a sors. Vagyis, inkább Yoongi. Jimin nem látja, hogy helytelen, mert naiv, szerelmes és fiatal. Yoongi ezzel szemben ismeri magát. Látja, mit tesz ezzel az önfeledt fiúval, s tudja, hogy nem teheti tönkre.
Elhatározta, hogy nem is fogja, bármit is tegyen a másik, a mese végére fog érni. S ha a végére ér, a libikóka végre megszűnik majd létezni – így Jimin nem tud többé visszaszállni, hogy ezzel megpecsételjen egy boldogtalan életet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése