Az idő elveszett, mintha csak soha nem is létezett volna. Helyette voltak ők ketten, s csakis ők, mintha maga a világmindenség is csupán belőlük állt volna.
Ahogy teltek a néma percek Jimin Yoongi ölébe mászott, úgy bújt hozzá közelebb és közelebb, míg már egyetlen levegő részecske sem fért el köztük. Olyan szorosan ölelte, hogy Yoongi fejében megfordult, hogy a fiatalabb többet tud, mint amit kimutat. Ez azonban nem így volt – Jimin minden rossz előérzetét mélyre temette magában, mert úgy érezte így talán könnyebb lesz. Vagy talán ő is pontosan tudta, hogy az ő sorsukban ez volt megírva a kezdetektől fogva.
Bármennyire is azt kívánta sose legyen vége ennek a pillanatnak meg kellett tegye az utolsó lépést. Vagyis az utolsó előttit. Még egy ujj hátra volt – talán a legfontosabb is egyben. It az ideje, hogy lezárja a történetet.
Finoman tolta magától kicsit távolabb Jimin testét, épp csak annyira, hogy szeretetteljes szembogaraiba elmélyedhessen. Visszatükröződött benne önmaga – ez elég ijesztő volt számára. Még senkivel nem érzett így azelőtt. Egymás arcát vizslatták, cirógatták, mint akik igazán szerelmesek. Ez nem is volt hazugság, de mégsem volt igaz. Valami nem stimmelt, ezt Yoongi nagyon jól tudta.
- Még hátra van a gyűrűsujjunk – elég volt csupán suttognia, a másik tökéletesen hallotta így is. Sőt, talán még mondani sem kellett volna, hiszen lelküket erős kötelék fűzte össze, szinte a gondolatolvasás is sikerülhetett volna, persze csak akkor, ha Yoongi hagyja magát megismerni, az igazi énjét minden félelem nélkül, teljes szívvel Jiminnek adni.
- Tudom – ő is csak a másik ajkaira súgta ezt, majd adott egy finom puszit szája szegletébe. Olyan igazán szerelmesen. – És azt is, mire van – mosolya széles volt, szélesebb és ragyogóbb a világon bárkinél, legalábbis Yoongi szerint.
- Valóban? – kacéran kérdezte ezt, abban a flörtölős hangnemben, amit úgy szerettek mindketten. Még fel is húzta egyik szemöldökét, mire a fiatalabb gyengéden rácsapott a vállára. Az idősebb másodperceken belül elkomorodott. Mit is tesz éppen megint? – Tudod, hogy annak a különleges srácnak tartogatod, aki megérdemli, amikor az időzítés is megfelelő?
- Igen, nagyon jól tudom – a fiatalabb úgy nézett Yoongi fekete szemeibe, mintha a világ összes boldogságát benne találná. Rémisztő, rémisztő, rémisztő! Nem erre célzott, nem azt akarta ezzel mondani, hogy ő ez a valaki! Inkább csak mesélt tovább, hátha kitisztul a kép Jiminnél, hátha képes lesz kilépni abból a rózsaszín ködből, amibe olyannyira belegabalyodott.
- Sokszor mondják, hogy a megfelelő emberrel lehet csak az időzítés rossz. Te hiszel ebben Jimin-sshi? – kíváncsi volt a fiatalabb véleményére, bár valójában tudta a választ. Túl naiv, fiatal és tapasztalatlan volt még, hogy meglássa az igazat.
- Igen – szélesen elmosolyodott, de csak hogy aztán még inkább a másik nyakába csimpaszkodhasson. – Ha éppen olyan időszakot élsz meg, lehet nem úgy jön össze, mint évekkel később. Azt egyszerűen érzed, ha a megfelelő emberrel vagy – Yoongi majdnem felnevetett ezen. Tudta, hogy ezt fogja mondani.
- Olyan naiv vagy még! – elmosolyodott, majd arca minden szegletét gondosan fejébe véste. Újra és újra, úgy érezte sose elég belőle, sose tudja elég tökéletesen maga elé idézni. – Szerintem nincs ilyen. Ha ő a megfelelő ember, akkor bármikor működnie kell a kapcsolatnak. Ez a „megfelelő ember a megfelelő pillanatban” csak egy kifogás. A megfelelő embernek nem létezik megfelelő idő, hisz ő a megfelelő ember. Magára az életünkre kell választ adjon, nem igaz? – Jimin el volt ámulva, ajkai harapdálása mutatta milyen mélyen gondolkozik a hallottakon. Ez is egy olyan dolog volt, amit imádott benne az idősebb. Ezt a mélyen gondolkodó arcot, mikor kizár mindent, csakis a saját kis elméjére figyel. Bámulatos volt ilyenkor.
- Akkor azt mondod, az éppen megfelelő ember hiába tűnik annak, de csak ideig-óráig az életünk része? – Jimin ezt a kérdést tette föl végül, ami Yoongit meglepte. El is kellett gondolkoznia, de természetesen erre is volt egy tökéletes válasza, ahogy mindenre.
- Tudod, ez olyan, mint a párhuzamos vonalak. Rengeteg közös tulajdonságuk van, mégsem találkoznak soha, míg minden más vonal egyszer találkozik, majd örökre elválik. Azt hiszem valami ilyesmi lehet a szerelem is – remélte, hogy nem kell kimondja, amit ki kellene, remélte, hogy a fiatalabb megérti szavak nélkül, hogy ezzel mit akar mondani. Elgondolkodó arcán azonban más mutatkozott. Értetlenség a köbön leginkább.
- Nem értem, hyung? Ennek most mi köze van hozzánk? – ettől félt az idősebb a legjobban, hogy a végén ki kell mondja, amit mindenképp el akart kerülni. Amiért ez az egész herce-hurca, ez az egész mese dolog létre jött. Amiért létrehozta. Sóhajtott egy hatalmasat. Megdörzsölte szemeit, hátha ettől könnyebb lesz azt a súlyt ledobni magáról, ami nyomja a vállát, a hátát, a lelkét már mióta. Próbálta elszorult torkát nyelésre bírni, tüdejét légzésre, de alig-alig járt sikerrel. Mintha már ekkor haldokolt volna, holott még fizikálisan életben volt. Hiába, lelke abban a pillanatban pusztult el.
- Mi nem vagyunk párhuzamosak Jimin-ah – ajkaira súgta, szemeit könnyel lepték el. Fájdalmas volt kimondani ezt, fájdalmasabb, mint valaha is gondolta volna. Valahol pedig érezte, hogy ez lesz a vége, mert a fiatalabb nem fogja érteni. Hát basszus, ha kimondja se fog időben rájönni! – Ezért el kell válnunk. Az időnk véges.
A fiatalabb arca mindent elmondott, minden érzelem, ami ebben a pillanatban átfutott rajta tükröződött minden vonásán. Fájdalom, csalódottság, megvilágosodás, elmúlás, döbbenet, és meg több fájdalom. Yoongi szíve ebbe belehasadt abban a minutumban. Akkor hagyott fel a működéssel, akkor döntött úgy, hogy többé nem segít a létezésben. Feladja, hisz nincs már kiért dobognia, nincs kiért lélegeznie, nincs kiért léteznie. Utolsókat rúgta.
Jimin felállt. Elengedte az idősebbet, megdörzsölte arcát jó párszor, erőteljesen, hátha ettől semmissé válnak az elhangzott mondatok. Megrázta fejét, hitetlenül felnevetett, majd kihátrált az idősebb elől. Ő csak nézte némán, tudván a reakcióját. Tudta, hogy el fog futni, hisz nem érti. Nem értette, pedig oly’ nyilvánvalóvá tette.
- Tehát erre ment ki az egész, igaz? – Jimin arca vöröslött, látszott az erőlködés, hogy könnyeit ne engedje szabadon. Nem akarta elhinni. Úgy érezte ketté hasították a szívét, a lelkét ellopták, csúfosan félre vezették, átverték. Olyan irdatlanul fájt, hogy azt hitte menten belehal. Ha tudta volna, Yoongi mit érzett! Talán tényleg belehalt volna.
- Nem érted Jimin-ah, annyira nem érted! – az idősebb épp ettől félt, hogy majd magát fogja hibáztatni, holott ő semmiről sem tehet. Ő maga a tökély, aki nem a megfelelő emberbe szeretett bele. Ez nem hiba volt, csupán egy apró félrelépés, de Yoongi kénytelen volt őt visszaterelni a helyes útra, ennek pedig egyetlen módja volt.
- Hogy nem értem? – Jimin kiakadt. Itt volt a tűrőképességének a határa. Eddig bírta, az idegei és az érzelmei itt adták fel a szolgálatot, könnyei hadával együtt. Szinte idegbajosan tört ki belőle minden. – Hát hogy is érteném, ha ilyen kibaszott mesékkel jössz nekem ahelyett, hogy a szemembe mondod, hogy nem szeretsz, hmm?? – szemei szikrákat szórtak, Yoongi pedig azonnal cáfolt. Nem akarta, hogy a fiatalabb szerethetetlennek érezze magát, ez volt a legkevésbé a célja.
- Itt nem erről van szó... – már az idősebb is fölállt, a másik elé lépett, igyekezett annak remegő testét megérinteni, de ő nem hagyta. Kitépte magát karjai közül, s idegbetegen ordított. Teljesen kifordult önmagából.
- Hozzám ne merj érni! Csak ne közelíts! – alig kapott levegőt, mintha egy pánikroham szélén állt volna, Yoongi mégsem tehetett semmit. Ezúttal nem. Kivéve, hogy pontot tesz ennek az egésznek a végére, mégpedig úgy, hogy megszűnteti azt a nyamvadt libikókát, mintha soha nem is létezett volna. – Most...most el kell mennem. Nekem-nekem időre van most szükségem – s ezzel fogta magát és kirohant.
Yoongi nem késlekedett tovább. Ő maga is remegett, többé könnyeit se tartotta vissza. Bezárta a helyet, nem is gondolkodott, nem gondolt semmire, csakis a hazafelé vezető útra. Futott, pedig utálja, de most minél hamarabb cselekednie kellett. Minél hamarabb véget vetni ennek, mert később nem lesz hozzá bátorsága. Gyáva lesz.
Alig talált bele a kulcslyukba. Többször is a földre ejtette, hisz már nem is volt magánál. Sípolva kapott csak levegőt, s amint nagy nehezen bejutott azonnal gitárjához és jegyzetfüzetéhez rohant. Szitkozódva kereste azt az oldalt, majd amint megtalálta ki isi tépte. Elszakadt, de ez akkor nem érdekelte már. Szédült, borzasztóan szédült, attól félt elájul, mielőtt bármit is tehetne.
Belegyűrte a darab papírt gitárjába, hogy aztán egy hatalmas, kétségbeesett sóhaj kíséretében ott hagyhassa. Zokogott. Úgy, mint még azelőtt soha. Úgy fájt, mint még azelőtt soha, de nem volt más választása. Meg kellett tennie.
Jimin magán kívül mászkált az utcákon. Zokogott, tépte a haját, néha-néha felordított, összeroskadt, majd újra fölállt. Olyan fájdalom volt benne, annyira nyomta az a mellkasát, hogy alig bírt lélegezni, létezni. Öntudatlan állapotba került, s közben ott volt agyában az a valami, amit nem értett, de a vészjelző ordított vele együtt és már nem is hagyta ezt figyelmen kívül. Csak a miértjét nem értette.
- Az időnk véges – motyogta maga elé, majd megtorpant. Az időnk véges. Az időnk véges.
Futott, ahogy csak bírt. Nem volt olyan messze otthonuktól, ha sprintel öt perc alatt haza is érhet. Nem késhet el. Nem lehet, hogy későn jön rá. Nem történhet meg, hogy itt volt az egész az orra előtt, és ő olyan vak volt, hogy nem vett észre ebből semmit. Vagy csak inkább nem akart. Nem, ez nem történhet meg.
Loholva próbálta az ajtót nyitni, de kulcsra volt zárva, nem találta ő sem, pont úgy, ahogy egy kicsivel előtte Yoongi sem.
- Baszki, a kurva életbe! – ordította egyre kétségbeesettebben. – Yoongi! Yoongi! Hyung! Hallasz? – de nem érkezett válasz. Egy mukkanás sem.
Végre bejutott. Feltépte az ajtót, átrohant a nappalin, megbotlott a gitárban, de nem érdekelte, csak sírva motyogta szerelme nevét, a fürdőszoba felé vette az irányt, hisz égett odabent a villany. Megállt az ajtóban, s szája elé kapta a kezét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése