Yoongival az oldalamon léptem ki az iskola kapuján. Borzasztó fáradtak voltunk így nyolc tanóra után, én pedig már (vele ellentétben) nagyon vártam a nemsokára kezdődő edzésemet, hogy kicsit kikapcsolódhassak.
Az égbolt halvány, kissé szürkés hangulatot öntött a városra, és legnagyobb bánatomra a szél is kifejezetten erősen fújt. Gyűlöltem. Gyűlöltem a szelet. Olyan rideg és kellemetlen volt, amivel semmilyen más természeti jelenség nem tudott versenybe szállni.
Szótlanul baktattunk a buszmegálló felé. Kimerültek voltunk, így igazából nem is volt kedvünk beszélgetni senkivel sem, úgyhogy csak a földet bámulva haladtunk előre, közvetlenül az iskola parkolója mellett. Én teljesen a gondolataimba merültem, és igazából nem is tűnt fel, hogy Yoongi megtorpant.
- Mondd, hogy rosszul látok! - közölte hirtelen legjobb barátom, ezzel kizökkentve engem elmélkedésemből. Visszafordultam felé, majd abba az irányba néztem, amerre ő is, szinte habzó szájjal. A hirtelen rám törő ezernyi pozitív és negatív érzelmek közül nem tudnám megmondani, hogy melyik volt a legerősebb. Az biztos, hogy állam szinte a földig zuhant a néhány méterrel tőlünk autójának támaszkodó fiútól.
- Jeon! - mosolyodott el halványan engem nézve, majd felháborítóan lenéző tekintettel mérte végig Yoongit. - Jeon barátja - mosolyodott el, de ezúttal gúnyosan. Yoongi állkapcsát idegesen összeszorítva nézett vele farkasszemet, kezeit görcsösen ökölben tartva. Amint ezt Taehyung is észrevette, gunyoros, halk nevetés hagyta el ajkait. - Nem kell rögtön dühbe gurulni, nyugi. Nem azért jöttem, hogy bajba keverjem a lapos kis seggedet.
Le kellett fogjam Yoongit. Pillanatokon múlott, és gondolkodás nélkül nekiugrott volna Taehyungnak, ami ezúttal talán meg jogos is lett volna. Messzire ment ezzel a beszólásával, amit nem is vagyok képes megérteni, miért kellett szándékosan hergelni egymást. Egyáltalán, miért nem képesek elviselni egymás jelenlétét, hacsak életükben egyszer találkoztak? Mit ártottak egymásnak, amiért ilyen ellenszenvesek?
- Taehyung, mit keresel itt? - kérdeztem tőle Yoongival dulakodva, aki csak azért sem volt hajlandó annyiban hagyni a dolgot és feltétlen pépesre akarta verni az előttünk alló fiút.
- Téged. Bár reméltem egyedül élvezhetem a társaságod - fintorodott el a lökdösődésünket halál nyugalommal az arcán nézve végig annak ellenére, hogy tudta, ő okozta az egészet.
- Csak nem...? - akartam kérdezni, - miután Yoongit végre lenyugtattam - hogy az ajánlatom miatt jött-e, de a szavamba vágott.
- De - határozottan bólintott, de úgy nézett ki, mint aki egy kicsit zavarban érzi magát. Kerülte a tekintetem, ami egyébként nem volt szokása. Zavartan megvakarta tarkóját és fejét elfordította, majd vissza. - Átgondoltam és sajnálom, hogy eddig nem jelentkeztem, de szeretném a segítségedet kérni.
- Miről beszél, Kook? - mondta halkan Yoongi, mire azonnal leállítottam. Nem volt kedvem ahhoz, hogy kioktasson csak mert valaki nem szimpatikus neki, aki nekem igen és mert szimplán nem tudja átérezni a helyzetem.
- És... most akarod kezdeni? - néztem rá kérdőn, mert hogy őszinte legyek nagyon nem a legjobb időpontot sikerült kiválasztania. Arca azonnal elkomorult a kérdésem hallatán.
- Nem érsz rá? Sajnálom, ha zavartalak, máskor is jó - szabadkozott azonnal, amit egyszerűen nem tudtam hova tenni. Mióta szabadkozik ő, Kim Taehyung? És hova tűnt az a határozott és érzelemmentes énje, amilyennek eddig mindig mutatta magát a közelemben?
- Nem, dehogyis, nem erről van szó - vágtam rá, amilyen gyorsan csak tudtam. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogyha akkor elengedem, többet nem fog keresni, ezt pedig nem akartam megkockáztatni. Elmosolyodtam. - Tökéletes a mai nap.
- Tényleg? Néhány perccel ezelőtt még nem ezt mondtad - motyogta Yoongi durcásan mögülem, mire én egy jól irányzott rúgással bokán találtam. Felkiáltott fájdalmában, de nem szólt többet. Szerencséjére.
- Akkor, jössz? - mutatott kissé elpirosodott arccal a kocsijára, mire meglepetten bólintottam. Pirosló orcáit már tényleg nem tudtam hova tenni. Éreztem, hogy történt vele valami. Valami, ami ilyen hatással volt rá, és amiért úgy érezte, föl kell keresnie engem. Valami rossz. Valami, ami elől menekül.
- Szia, Yoongi - sandítottam rá a hisztiző barátomra, aki összefont karokkal figyelte mindkettőnk mozzanatait. Dühös volt. Nem is kicsit. Nem köszönt vissza, csak szimplán hátat fordított nekünk és felpattant az éppen érkező buszra a néhány méterrel odébb levő buszmegállóban. Sóhajtottam egyet, majd beszálltam az anyósülésre. Kérdőn néztem az akkor már tolató Taehyungra. - Hova szeretnél menni? Hozzád, vagy hozzánk?
- Hozzánk - közölte kifejezéstelenül, mire én csak meglepetten bólintottam. Biztos voltam benne, hogy hozzánk akar majd jönni, így igen nagy meglepetésként ért, hogy ennyire hirtelen ezt a választ adta, ahogy az is, hogy az előbbi zavara után egyik pillanatról a másikra újra rideggé és szótlanná vált.
Nem akartam fölöslegesen beszélni, vagy inkább csak nem mertem. A lényeg, hogy egyetlen árva szó sem hagyta el egyikünk száját sem az úton, sőt, még a leparkoláskor és a házon keresztül sétáláskor sem. A hátsó udvarba vezetett, egyenesen a boxzsákjához, és csak akkor fordult felém. Arcán millió érzelem villant át. Néhány pillanatra borzasztó sebezhetőnek láttam és fájdalmas szemei segítségért könyörögtek. Ez azonban szintén csak néhány másodpercig volt látható, ahogy mindig. Utána újra fölvette az álarcát, amelyet mindig magán viselt, és nem volt ember, aki látta volna nélküle.
Megfigyeltem arcát. Orra már kevésbé volt bedagadva és erősen gyanítottam, hogy végül meglátogatott egy orvost, aki helyrerakta neki. Az arcán levő horzsolások és foltok is elhalványultak, szinte már alig lehetett őket észrevenni. Mindezek ellenére, egyébként gyönyörű arca semmi jót nem sugárzott. Szemei alatt sötét karikák húzódtak, arca beesett volt, ajkai cserepesek. Kimerültnek látszott, de szemei mégis inkább energiatúltengésről árulkodtak. Nem érterttem a helyzetet. Úgy nézett ki, mint aki napok óta nem aludt egy jót, mégsem fáradt.
- Hogy őszinte legyek, Jeon, fogalmam sincs, hogy most mit akarok - szólalt meg hirtelen. Nem is tudom, mennyi ideig bámulhattam az arcát, de nem is volt lényeges. Abban a pillanatban fordult elő először, leges-legelőször, hogy nemcsak véletlen engedett belátást a maga köré épített fal mögé, hanem szándékosan kaptam engedélyt a belépésre az érzései felé. Szándékosan mutatta meg az érzelmeit egyetlen pillantással, ami az első minutumban borzasztó boldoggá, aztán meg iszonyatosan szomorúvá tett.
Hogy mit láttam? Dühöt. Szomorúságot. Fájdalmat. Mindezeket egyszerre, és hogy én is őszinte legyek, hirtelen fogalmam sem volt, hogy mit kéne kezdjek mindezekkel egyszerre. Tanácstalan voltam, pont ahogy ő is, de tudtam, láttam rajta, hogy ő már nem fog lépni, így nekem kell cselekednem. Az is nagyon nagy szónak számított, hogy ennyit engedett és mutatott nekem magából.
Egy darabig még némán vizslattam az arcát és ajkamat harapdálva gondolkoztam a következő lépésen. Nem voltam ilyen helyzetre felkészülve, meg se fordult a fejemben, hogy ilyen szituációba fogunk keveredni. Hogy teljesen rám bízza magát. Teljes mértékben nekem hagyja a cselekvés lehetőségét és kezembe adja az irányítást.
- Üss. Dühből - mutattam a mellette levő boxzsákjára. Mélyen a szemembe nézett, majd el a fáról lógó tárgyra, és újra vissza rám. Kételyt véltem felfedezni tekintetében.
- Ne mondjam mégegyszer, Taehyung! - váltottam át hirtelen szigorú hangnemre, ami meghökkentette őt. Pontosan erre számítottam. - Áthívtál ide, akkor kövesd az utasításaimat! Gyerünk! - löktem meg a boxzsák felé. Ott állt előtte. Rám nézett. Én bíztatóan rá. Felé fordult. Sóhajtott egy nagyot, lehunyta a szemeit és felvette az alapállást. Beleütött. Beleütött, de nem érzelemből csinálta. Visszafogta magát, mintha nem tehetné meg, hogy elengedi magát és gondolkodás nélkül cselekszik, amit csak jól esik. Nem merte szabaddá engedni a benne reljő érzelemkavalkádot. Muszáj volt kihoznom belőle. - Ez meg mi a faszom volt? - léptem közel hozzá, majd váratlanul egy jól irányzott rúgással találtam el a zsákot, ami az erő hatásától majdnem leszakadt a fáról. Taehyung csak tátott szájjal bámulta a tettemet. - Gyerünk, mire vársz? Így kell ezt! Engedd szabaddá az érzelmeid! Üsd ki magadból a dühöt, és a fájdalmat!
- Miért, Jeon? Miért vagy most itt velem? - kétségbeesett íriszei szinte könnyesek voltak. Nem értettem. Semmit sem értettem. Én próbáltam őt biztatni, hogy kiadjon magából mindent, erre ő már megint egy ilyen értelmetlen kérdést tesz fel? Szikrázó tekintettel léptem elé és tettem kezeimet vállára.
- Ne gondolkodj! - sziszegtem fogaim közt. Ő szinte kábultan figyelte mozzanataimat. - Csak csináld már, amit mondtam!
Bámult. Áthatóan bámult, farkasszemet néztünk, majd bólintott. Megkönnyebültem léptem el mellőle, szabadon hagyva ezzel az előtte lógó boxzsákot. Figyelte. Teltek a másodpercek, ő pedig csak úgy nézett ki, mint aki éppen felméri az ellenségét. Aztán hirtelen, szinte váratlanul egy besorolhatatlan üvöltés kíséretében eszeveszetten elkezdte püfölni az előtte álló tárgyat. Kiabált, ütött, rúgott, csapott, teljes erejéből, ösztönből, gondolkodás nélkül. Pont, ahogy mondtam neki, hogy tegye.
Sebesen dobogó szívvel figyeltem. Ijesztő volt. Nem ő maga volt ijesztő, hanem inkább az a tény, hogy valakiben ennyi elfojtott érzelem lapuljon, ami ilyen módon képes kijönni belőle. Fájt őt ilyennek látni. Elveszett volt. Nem ismerte önmagát és a határait, csakis az őt ért fájdalmat. Ez elszomorított. Vajon milyen élete lehet neki valójában?
Percekig csinálta ezt, én pedig nem mertem, és nem is akartam leállítani. Habár, arról fogalmam sem volt, hogy mit fogok tenni, vagy mondani, ha befejezi a verekedést, de akkor nem is számított. Tudtam, éreztem, hogy jól tettem, hogy rávettem erre.
Lerogyott a földre. Erőtlenül lezuhant a földre, és arcát tenyerébe temette, majd haját tépve kezdett el üvölteni. Kiabálni. Hisztérikusan rángatni a saját tincseit. Ijedten rohantam oda hozzá. Ilyen reakcióra nem számítottam.
- Taehyung! Hé, Taehyung! Hagyd ezt abba! Ártasz magadnak! - térdeltem elé közvetlenül, majd erőszakkal fogtam le önmagát sanyargató kezeit. Abban a pillanatban, hogy erősebbnek bizonyultam és sikerült lefognom a karját, lenyugodott. Pillanatok alatt eltűnt az őrültség minden nyoma a tekintetéből, csakis a könnyektől vörös íriszei maradtak. Fájt. Fájt látni a sírástól eltorzult arcát és a nehéz levegővételét. Fájt őt szenvedni látni. Így belegondolva, ha nekem is fáj, ő személyesen vajon mit élhet át? Csodának tartottam, hogy egészen idáig józan ésszel bírt magába fojtani mindent.
Eleredt az eső. Sőt, inkább leszakadt az ég, mégpedig annyira, hogy pillanatok alatt teljesen átáztak ruháink. Újra. Csak nem Dejavu?
Taehyung az esőben még kétségbeesetebbé és magányosabbá vált, így már muszáj volt cselekednem. Nem is mertem belegondolni, hogy ennek mik lehetnek a következmémyei, csak tettem, amit tennem kellett. Az egyébként is általam fogott kezeit a derekam köré dobtam, majd szorosan átöleltem. Olyan szorosan, mint előtte még soha senkit és csak tartottam a karjaimban, mire őt mégjobban elkezdte rázni a zokogás. Zokogott, nagyon és ujjaival hátamba kapszkodott, miközben csak egyre jobban és jobban rázkódott az ölelésemben. Nem szóltam semmit. Csak tartottam őt, ameddig csak szükség volt rá.
Így maradtunk ott egészen addig, míg a remegése és zokogása el nem apadt a könnyeivel együtt.
Az érdekesség az aznappal kapcsolatban, hogy abban a pillanatban, hogy Taehyung megnyugodott, az eső is elállt, sőt, ha ez még nem lenne elég, néhány perccel később gyönyörű szivárvány jelent meg az égbolton. Akkor, ott, abban a minutumban biztos voltam benne, hogy az ő lelkének megnyugvása okozta azt a gyönyörű napfényes időjárást, ami a vihar után következett. Akkor gondolkoztam el először azon, hogy valóban ekkora befolyása van-e neki az egész világra. Nem is volt számomra kérdés. Tudtam, éreztem, hogy az, ami benne lakozik, egy nap még milliókat fog megőrjíteni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése