Zene: Madonna - Masterpiece
Szinte egymagában lépdelt a fekete macskaköveken, erősen koncentrálva, nehogy egy a szokásosnál kijjebb álló kődarabban fennakadjon a lábfeje. Kapucnija szorosan fejére volt húzva, hiszen enyhén csepergett az eső, Ő pedig nem szerette volna, ha arca megázik mire hazaér. Ugyanolyan makulátlanul tisztának és tökéletesnek akart látszani, mint amilyen a férje, a párja, a szerelme. Ő maga volt Isten teremtése, a tökéletesség, talán az Úr életének mesterműve. Legalábbis, Ő ezt gondolta róla. Mindennél jobban szerette.
Még csak tinédzserek voltak, mikor szerelembe estek, mondhatni, még szinte gyerekek. Éretlenek, szenvedélyesek, és biztosak voltak abban, hogy együtt akarják leélni az egész életüket. Nem is sokkal az utolsó évük után a suliban, összeházasodtak. A szüleik ekkor döntöttek úgy, hogy ultimátum elé állítják őket: ha nem hallgatnak rájuk és megtartják az esküvőt, többé látni sem akarják őket. Ők pedig, lázadó, szerelmes tinédzserek lévén fittyet hánytak minden felnőtt óvó szavára. Mentek a saját fejük után.
Szerelembe estek, mert pont annyira hasonlított a lelkük egymásra, mint amennyire különbözött. Ugyanolyanok voltak, s közben mégis mások. Ez volt a titkuk, a kulcsa a kapcsolatuknak.
Mindketten nagyot mertek álmodni. Sőt, nem csak nagyot, hatalmasat! Akkora bátorsággal, és akkora tervekkel, álmokkal vágtak neki a nagybetűs életnek, amekkorákat kevesen tudhatnak magukénak. Együtt, nem ismertek félelmet. Együtt, megállíthatatlanok voltak. Együtt, az egész világgal is képesek lettek volna szembeszállni.
Az Ő álma nem volt különleges. Egy volt a sok közül. Egy, a millióból. Nem sikerült neki, elbukott, a földbe döngölték, s egy életre elvették a kedvét a színháztól, a zenétől, az álmától. Pedig milyen tehetséges volt! Hangja, akár egy angyalé, s ez tökéletes vonásaival vegyülve bárkit levett a lábáról, csupán pillanatok alatt. Annak idején szeretett is a középpontban lenni, sőt, kikövetelte magának. Ő volt a legkiemelkedőbb, az élet minden terén. Igazi, mondhatni, sztáralkat. Hiszen Ő annak született. Egy művésznek, aki kitűnik, aki példát mutat, aki különleges. Mi is történt hát? Hová tűnt ez a vadság, ez a céltudatosság, az álmodás képessége?
Mind ott van a párjában. Mind neki adta. Mindet, saját magából is, hogy ő élhesse az álmát, ami az övé, hogy ő boldog lehessen. Úgy gondolta, ha neki a sajátját nem sikerült valóra váltani, nem keres újakat, nem, inkább feladja, s minden erejével a másikra koncentrál, hiszen Ő azzal is megelégszik, ha szerelme boldog. Eldöntötte, vagyis, inkább csak elhitette magával, hogy ez Őt is épp eléggé boldoggá fogja tenni.
És most itt van. Közel tíz évvel később, a macskaköves utcákon, egyedül, borzasztó, szorító érzéssel a mellkasában. Amit érzett, megfogalmazhatatlan volt. Talán egyetlen szó van, ami képes lenne megközelíteni. Üresség. Üres volt a lelke, mert nem kapott táplálékot. Akkor, mikor eldöntötte, hogy nem álmodik többé, elkezdte szépen lassan megölni a saját szívét és lelkét. Önmagát. Szinte észrevétlenül, lépésről lépésre pusztította el azzal, hogy nem gondozta, nem öntözte, s figyelmen kívül hagyta minden figyelmeztető szavát.
A lélek pontosan ugyanolyan, mint a szervezetünk többi része. Ha nem eszik, ha megtagadják előle a táplálékot, képtelen életben maradni, ezért elpusztítja a szervezetet is. Egy halott lélekhez nemsokára egy halott test fog tartozni. A kettő nem létezhet egymás nélkül. Minden lélekhez tartozik egy szervezet, és minden szervezethez tartozik egy lélek. Ez az élet rendje.
Az első csepp könnyek kibuggyantak sötét, évek óta fénytelen szemeiből. Ekkor már nem foglalkozott azzal, mégis hogyan fog kinézni, ha arcát, ruháját és haját eláztatja az egyre hevesebben csepergő eső. Ennél sokkal nagyobb jelentőséggel bíró problémái voltak. Neki. Neki voltak, nem a férjének. Hitetlen kacaj hagyta el száját. Legalább a problémái a sajátjai voltak! Mindezt sikerült elérnie az életben!
El kellett ismerje, hisztérikus állapotba került. Nem akart hazamenni, mégis megérkezett, hiába húzta az időt ameddig csak lehetett. Belépett a gyönyörűen díszített boltíves kapun. Hangosan csukódott be mögötte, amit kivételesen nem bánt, mert így legalább biztosra tudhatta, hogy párja meghallja érkeztét. Nem akart meglepetésként érkezni.
- Szia - köszönt be halkan a nappaliba, ahol férje egy hatalmas tábla előtt állt mélyen elgondolkodva. Szemöldökeit összeráncolta, orra hegye óvatosan mozgott, szemei alatt máris karikák húzódtak, pedig csak kora délutánra járt az idő. Az érkező hangjára azonban az előszoba felé kapta fejét, s halvány mosoly jelent meg szája szegletében.
- Szia, drágám! - válaszolt s azon nyomban hozzásétált és szorosan átölelte. Ő azonban nem viszonozta a gesztust. Nem volt hangulata hozzá.
Az a vicces, legalábbis Ő ezen már csak nevetni tudott, hogy szerelme ebből mit sem vett észre. A szerinte hatalmas üdvözlés után se szó, se beszéd, vissza is tért a munkájához, ami egyébként is az egész életét lekötötte. Persze, hogy lekötötte, hiszen sikeres volt benne! Sőt, Dél-Korea egyik legnagyobb építészeti cégének volt az igazgatója, száznál is több csodálatos épületet tervezett már meg pályafutása során, nevét mindenki elismerte a szakmában. Persze, hogy nem marad ideje olyanokra, mint a szerelmével törődni, vagy észrevenni, ha valami baj történt.
Odasétált a dolgozóasztal és tábla mögé, ezzel kikerülve férje látóköréből, s a háta mögül figyelte a gondosan kidolgozott munkát. Hatalmas fehér lap, rengeteg rajzzal, vonallal, alakzattal és számolással. Tökéletes terv volt. Tökéletes, különleges, kreatív. Minden, amit neki adott. Minden, amit saját magából elvett, hogy a másik megkaphassa és használhassa. De vajon tényleg szükség volt erre? Tényleg erre kellett áldozza az életét, hogy egy másik ember árnyékában éldegéljen, ezzel elnyomva a saját énjét, lelkét, személyiségét?
- Tudsz egy picit rám figyelni? - kérdezte, bár hangsúlya elárulta, igazából nem kérdésnek szánta. A szerelme pillanatok alatt felé fordult, s elé lépett. Gondterhelten, aggodalmasan nézett fénylő szemeivel a másik tűz nélküli, haldokló íriszeibe.
- Mindig figyelek rád, ez természetes - mosolyodott el, a szokásosnál szélesebben. Erre a másik nem tudott mit mondani, csak halkan elnevette magát. Nevetséges volt. Ő maga, és az egész szituáció is.
- Ha mindig figyelsz rám, akkor miért nem vetted észre? - suttogta maga elé, üveges tekintettel. Hiába bámulta párja a szemgolyóit mélységesen, képtelen volt bármit is kiolvasni belőle, hiszen az üres volt. Üres, s ez akkor tűnt fel neki először. Arcán ijedség suhant át.
- Észrevenni mit, drágám? - fogta egyik kézfejét két tenyere közé, s úgy húzta magához közelebb a másikat. Erre Ő összekulcsolt kezükre, majd újból szerelme arcára pillantott.
- Tudod - óvatosan simított végig párja arcélén -, sokkal fájdalmasabb egy mesterművet szeretni, mint azt el tudnád képzelni - az ő arcára döbbenet és rémület ült ki. Szemei értetlenül cikáztak a másik sötét íriszei, orra és orcája között.
- Nem értelek - rázta meg a fejét, s édesen aggodalmas arckifejezése mindent elárult. Már nem ismerte, már nem ismerték egymást. Régen, mondhatni fénykorukban már rég tisztában lenne azzal, mit érez Ő most. Nem kéne szavakba öntenie.
- Rákos vagyok - mondta ki játszi könnyedséggel, mintha épp az időjárásról beszélne. Szerelme arckifejezése azonnal rémültté vált, s egyébként szilárd, kemény tartása megtörni látszódott, alapvetően stabil kezei is enyhe remegésbe kezdtek. Még sosem látta ilyennek azelőtt. - Beleköltözött a gyomromba, és mivel nem lett időben felfedezve, már elszaporodott bennem. Mondhatni, szinte legyőzött, drágám.
Ez is. Ez is legyőzte. A rák is, a társadalom is, az álma is, az élet is. Hát persze, hogy az élet is, hiszen a földi javak csakis a győzteseknek járnak. Az olyan elszürkült, elgyengült, megtört léleknek, amilyen az övé, nem jár ezekből az örömökből.
Nem. Elég volt ebből. Ez mind hazugság. Mégis, a legnagyobb hazug Ő, saját maga. Hazudott magának, éveken keresztül. Hazuggá lett, s ez okozta a vesztét is. Vajon, valóban ez a vég? Vajon, lehet még esélye egy jobb életre, vagy már késő?
- Sosem késő - mondta magának, a lelkének, némán, szavak nélkül. Nem is kellett több. Épp erre volt szüksége.
És ekkor, ekkor történt, hogy fordult vele a világ. Szinte a feje tetejére állt minden egy pillanatra, s fel sem tudta fogni, min megy keresztül. Az egyetlen, amit tudott, hogy évek óta nem érzett ilyet. Mintha...mintha a lelke hazaérkezett volna. Mintha életet lehelne belé, hogy újra lássa a színeket, hogy újra merjen álmodni, és ne is ismerjen olyasmit, amit mások úgy hívnak: veszteség. Hiszen, Ő, Ő maga is valaki. Nemcsak hogy valaki és nemcsak egy senki, hanem valami, valaki olyan, aki egész életében a szeme előtt volt, mellette volt, csodált. Egy mestermű. Ő maga is egy mestermű.
Elmosolyodott. Talán, ez a mosoly kissé őrült volt, bolond, talán tekintete gyermekiességet tükrözött, de nem érdekelte. Ez Ő volt. Ez a valaki, aki hisz. Ez a valaki, aki álmodik, aki bízik, aki nem ismer lehetetlent. Valaki, aki tudja, hogy Őt nem lehet legyőzni.
Egy nagyon fontos leckét kapott az élettől, Ő pedig nem ment át rajta. Azt hitte, legalábbis. De valójában, az az igazság, hogy ez volt a legtöbb, amit valaha bárkitől is kapott.
Megtanulta, hogy még Ő sem megtörhetetlen, még Őt is tönkre lehet tenni. Épp ez az, ami rávilágította, hogy nem legyőzhetetlen, holott, mégis az. Nincs olyan, hogy nem áll fel. Nincs olyan, hogy elveszti önmagát. Önmaga, mindig benne él, nem számít, ki mit tesz, mond, vagy cselekszik. Amíg Ő Önmagában él, addig, de csakis addig él igazán.
Párja szeméből egy kósza könnycsepp csordult ki. Nem tudott mit tenni, Ő ezen már csak nevetni tudott. Ő nem volt szomorú, nem félt, nem is ismert félelmet. Újra az a fiatal tinédzser volt, aki akkoriban. Még azelőtt, hogy megismerte volna élete szerelmét.
- Nem éri meg a könnyeket - suttogta, s le is törölte őket hüvelykujjával a másik arcáról. - Mert én visszavágok. Rossz emberbe kötött bele, ezt meg fogja bánni.
- De elveszíthetlek - motyogta a másik, mert hangszálai megadták magukat, képtelenek voltak ellátni feladatukat.
- Épp ez az, amit sose szabadott volna elfelejtened. Hogy bármikor elveszíthetsz. Bármikor, mert én is épp egy olyan értékes vagyok, mint te magad. Csupán, egy másik látószögből - ajkai félmosolyra húzódtak, s eltávolodott férjétől, elengedte arcát, levonta magáról kezeit, úgy hátrált tőle. - Külön is azok voltunk, ugye tudod? Csak erről pár éve megfeledkeztem. Arról, hogy ki vagyok én, és hogy mennyit érek én. Hogy mennyit is érek én egyedül. Hogy mennyit érek, ha önmagam vagyok az álmaimat követve, és mennyit érek én valaki más bőrébe bújva, az ő álmát élve.
Nem voltak többé kétségei. Újra élt. Újra otthon volt. Otthon volt, önmagában, a lelkében, az álmában. És erre, mindössze erre volt szüksége annak a fránya ráknak, hogy pusztulása megkezdődjön. Hogy a gazdatest végre emlékezzen, ki is Ő valójában, és hogy mekkora értéke is van neki.
Egy ember értékét csakis önmaga határozza meg!
Sziasztok!
Először is, nagyon élveztem az első kört amiben részt vettem, több ötletem is volt a zenéhez, de végül e mellett tettem le a voksom. Nagyon kíváncsi vagyok, ti mit gondoltok róla, eléggé a szívemhez nőtte magát, hiába nem lett a hosszúságát tekintve túl kiemelkedő.
Ami a szereplőket illeti, szándékosan maradtak névtelenek. Úgy éreztem, a kellő hatást és a valódi üzenet átadását, a novella hangulatát teljesen tönkretenné, ha nevet és ezzel arcot (a főszereplő esetében nemet is) kapnának. Így egy kicsit szabadabb teret hagytam a képzeletnek, remélem ezt ti is inkább pozitívumnak éltétek meg, mint egy zavaró dolognak.
Ha bármi kérdésetek van, vagy valami nem világos, nyugodtan kérdezzetek! Azért remélem sikerült ábrázolnom az érzelmi átalakulást, és nem csak egy nagy katyvasznak láttátok az egészet, de mindenképpen tudassátok velem.
Ui.: a geoljag(걸작) koreaiul remekművet jelent, ami ugye angolul masterpiece, vagyis a szám címe.
Kíváncsian várom a véleményeteket!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése