Taehyung karját szorongatva álltunk unokatesómék háza előtt. A fiú kérése volt, hogy találkozhasson Jinnel és halhassa a véleményét az eddig készen állt fejezetekről, esetleg kritikáit az egész könnyvvel kapcsolatban. Tiszteltem emiatt Taehyungot, hogy nem riadt vissza egy-egy negatív megjegyzéstől, sőt, kifejezetten örült, mert fejlődni akart. A legjobbat szerette volna végül az asztalra letenni, ami csakis úgy volt lehetséges, hogy minden egyes hozzá intézett szót alaposan megfontolt. Mégis, ő az én unokatesómra volt a leginkább kíváncsi. Amióta olvasta a művét, szinte megszállottan imádja és tiszteli.
Jin is nagyon kíváncsi volt már a fiúra, akiről olyan sokat meséltem neki. Azt mondta, lehet túl nagyok az elvárásai, hiszen én mindig fényeztem őt, amennyire csak a helyzet lehetségessé tette, de más szemszögből persze nem biztos, hogy ugyanilyen volna az általam szeretett fiú. Nam is azt mondta: biztosan csak elvakít a szerelem, de ez majd néhány hónap után elmúlik.
Én persze ezt nem így gondoltam. Egy hete, kereken egy héttel az unokatesómékhoz menetelünk előtt történt meg az első csókunk, azóta pedig mindketten három méterrel a föld felett lebegtünk. Mindennap találkoztunk, sőt, egyik este elaludtunk a szobájában, összebújva, szóval aznap haza se mentem. Volt, hogy azt hittem, csak álmodok. Egyszerűen nem mertem elhinni, hogy én valóban Tahyunggal járok, hogy tényleg ilyen édesen viselkedik egy kapcsolatban, és hogy nem ismertem félre, pont olyan érzelmes és szeretetre vágyó fiú, aki ő maga is eszméletlen sokat képes adni.
- Izgulsz? - kérdezte Tae, miután már percek óta szótlanul bámultuk mindketten a csengőt.
- Úgy nézek ki, mint aki nyugodt? - nevettem fel a kérdés fölöslegességén, mire Tae derekamnál fogva maga felé fordított és mélyen a szemembe nézett.
- Nincs miért izgulnod. Minden rendben lesz, jól ki fogok jönni Jinnel és Namjoonnal is.
- Tudom, igazából csak...nem is tudom - hajtottam le a fejem, mert én magam sem értettem teljesen a helyzetet. Mitől is félek én pontosan?
- Ez az - pöckölte meg az orrom hegyét. - Nincs miért izgulnod, ezt te is tudod - majd adott a számra egy gyors puszit, és mire feleszméltem már meg is nyomta a csengőt. Alig telt bele pár pillanatba, máris nyílt a bejárati ajtó és egy köténybe öltözött Jin rohant ki a kapuig. Felnevettem házias kinézetén.
- Sziasztok! Bocsánat, csak még főzök, azért nézek ki így. Gyertek csak beljebb - tárta ki előttünk a kaput, majd mikor Tae megállt előtte udvariasan bemutatkoztak egymásnak. Mindkettejük arcát széles mosoly díszítette.
A számomra ismerős házba belépve Tae végig a kezemet szorongatta, ami unokatesómnak is szemet szúrt, így sokat mondó mosollyal ajándékozott meg, amit én a szokásos szemforgatással díjaztam. Miután Jin leváltotta, vagyis inkább kilökdöste a konyhából Namot, ő is megsimerhette Taehyungot. Őszinte mosollyal, de szigorúan mérte végig, amiért kapott tőlem egy szúrós pillantást. Nem szerettem volna, hogy Tae kellemetlenül érezze magát a túlaggódásuk miatt.
A beszélgetés kezdetét vette. Örömmel konstantáltam, hogy nem kikérdezés alapon működnek a dolgok, hanem tényleg egy kellemes csevely alakult ki négyünk között. Ebéd közben is odaillő témák jöttek szóba, különösen a művészi dolgok, így nagyon hamar Jin már megjelent bestsellerére és Tae éppen készülő könyvére terelődött a szó. Bíztatóan pillantottam Taehyungra. Hiszen, részben Jin véleményéért jöttünk, nemde?
Körbeültünk a nappaliban. Jin már percek óta bele volt merülve a kéziratba, ami persze még nem volt előrehaladott. Nem is telt sok időbe az átböngészése, de addig is, mi Nammal beszélgettünk, főként a zenéről, a festésről, és a mi meg az ő megismerkedésükről.
Meglepett, hogy Taehyung milyen mosolygósan és beszédesen, tőle szokatlan jókedvvel kezeli ezt az egész helyzetet. Látszott rajta, hogy mennyire jól érzi magát a társaságunkban, ami egy kicsit meglepett, de persze boldoggá tett. Nagyon sokat jelentett nekem, hogy jól kijöjjön a számomra fontos emberekkel.
Jin felnézett a papírokból. Minden tekintet rászegeződött. Hangosan elnevette magát, majd egy mozdulattal minden kéziratot az asztalra dobott, aztán hátra dőlt a kanapén.
- Ez zseniális - ennyit mondott, mire Taehyung arcán olyan mértékű boldogság és megkönnyebbülés jelent meg, amilyet még sosem láttam rajta azelőtt.
- Komolyan így gondolod? - kérdezte megilletődve, pirosló arccal, hatalmas vigyorral.
- Én nem mondok ki olyat, amit nem gondolok komolyan, ezt tudják azok, akik ismernek - mosolygott unokatesóm is őszintén. Az én szívembe pedig büszkeség költözött. Büszkeség és béke. Büszkeség Taehyung bátorságáért, Jin és Nam sikeréért és igaz szerelméért. Béke, mert a számomra legfontosabb emberek egy hullámhosszon voltak. Úgy tűnt megértik egymást, megértik egymás művészetét, és talán ez volt a legfontosabb. Hiszen, egy művész akkor igazán művész, ha képes elfogadni más művésznek a művészetét, nincs igazam?
- Ez elképesztően boldoggá tesz, mert, tudod, nagyon sokat számít nekem a véleményed - mondta Tae Jinnek, aki kissé meglepetten pillantott vissza rá. - Mármint, hatalmas hatással volt rám a Művészet Művészete, rengeteg bátorságot és erőt adott nekem ehhez az egészhez, sőt, igazából ez adta az inspirációt, na meg persze Jungkook - mosolygott itt rám, amitől természetesen totálisan zavarba jöttem. Olyan szívmelengető, hálás pillantással illetett, amitől majdnem ott helyben kocsonyává olvadtam.
- Ezt nagyo jól esik hallani, különösen, hogy egy ilyen csodálatos dolgonak a segítője volt - vigyorgott unokatesóm is.
- Kérdezhetek még valamit? - mondta hirtelen Taehyung. Meglepetten fordultam felé, hiszen erről halvány lila fogalmam sem volt. Nem is tudtam róla, hogy van még már kérdése is Jin felé, így elég kellemetlenül ért a helyzet. Vajon miért nem osztotta meg velem, ha volt még bármi kételye?
- Persze - bólintott Jin magabiztosan és kíváncsian. Taehyung még várt egy pillanatot, majd csak utána sikerült összeszednie a bátorságát.
- Tudod, azért félek egy kicsit - nevette el magát kínosan. - Félek, mit fognak szólni hozzá az emberek, hiszen ez nem egy szokványos, mindennapi történet. Vajon értékelni fogják? Vajon megértik majd a lényegét? - hadarta el a kérdéseit villámsebességgel, amikről már nekem is beszélt valamennyire. Ezektől ő nem csak félt, hanem rettegett. Rettegett, hogy kudarcot vall, csupán azért, mert ő más, mert a könyve más. Csupán azért, mert nem állt be a sorba, hogy szürke kisegérként kövesse a társait, akik igazából semmi érdemlegeset nem alkotnak.
- Erre a válasz, Taehyung valójában nagyon egyszerű - nézett unokatesóm mélyen a fiú szemébe. - A célunk, hogy maradandót alkossunk. A célunk, hogy az emberek emlékezzenek a nevünkre. A célunk, hogy megváltoztassuk a világot - itt fölállt, és Tae elé lépett. Lenézett rá, úgy folytatta. - A világot pedig csak azok képesek megváltoztatni, akik elég őrültek ahhoz, hogy elhiggyék, képesek rá.
Szüksége volt erre. Szüksége volt erre a löketre, hogy valóban, minden energiájával erre koncentráljon, hogy bízzon magában. Az már más kérdés, hogy én hol vagyok ebben a történetben. Mellette, mint a társa, akivel mindent megoszt, vagy kitaszítva mindenből, mondván ő éppen megváltja a világot?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése