Akkor vesztettem el a reményt. Legalábbis, csak majdnem, mert azért egészen másnap délutánig pislákolt az. Hol éppenhogy csak fénylett, hol felgyulladt egy-egy pillanatra, hol égett, olyan hevesen, mint pár hónappal ezelőtt mi is. Együtt.
De elmúlt. Olyan változatosak voltak az egésszel kapcsolatos érzéseim az éjszaka folyamán, hogy már rendesen rosszul voltam magamtól. Miért nem vagyok képes uralni az érzelmeimet? Miért esek bele a saját csapdámba?
Elegem volt. Már a sírás kerülgetett, annyira tehetetlennek éreztem magamat, így fogtam a telefonom és megnyitottam unokatesómmal váltott üzeneteimet, majd azonnal pötyögni kezdtem.
Hyungnim: átmehetek, hyung?
nagyon fontos, kérlek!
szükségem van a hyungom tanácsára!
gyere bármikor! elmenjek érted, vagy tudsz vezetni?
tudok
tíz perc és ott vagyok
várlak egy nagy bögre forrócsokival :)Pillantok alatt kaptam föl magamra egy melegítőt és egy elnyűtt pólót. Semmi mással nem törődve összeszedtem a kocsikulcsom és telefonommal a kezemben útnak indultam Jinék lakása felé. Fel sem mértem, hogy nagyjából egy zombiéhoz lehetett volna hasonlítani a kinézetemet. Szemeim alatt hatalmas karikák húzódtak, arcom beesett és kimerült, ajkaim színe alapján pedig lehet azt tanácsolnák, látogassak el egy orvoshoz. Hajam kócosan állt szanaszét a fejem tetején, akár egy szénakazal, ruháimat pedig szobám padlójáról kapartam össze. Igen, este már lusta voltam elpakolni magam után, így csak bedőltem az ágyba. Úgy éreztem, végleg elfogytak az energiatartalékaim, mégsem tudtam elaludni.
Leparkoltam, és azzal a lendülettel ki is pattantam az autóból. A kapu nyitva volt, így nem vacakoltam a csengetéssel, meg egyébként is, nemtudtam, hogy Nam ébren van-e, vagy a stúdióban, vagy mi a helyzet. Nem akartam belekotnyeleskedni az életükbe így az éjszaka közepén. Az ajtón is bejutottam, gondolom Jin is gondolt erre és előre kinyitotta, hogy be tudjak majd menni.
Amint beléptem a lakásba, azonnal megcsapta orromat kedvenc italom édeskés illata, így úgy döntöttem, szaglásomra bízom magam. Egyenesen a konyhába vezettek a csodás illatok, ahol unokatesóm éppen a tűzhelyen csinálta a legfinomabb forrócsokit, ami csak létezett. Mosolyogva fordult felém, amint meghallotta lépteimet.
- Szervusz, Jungkookiem! - boldogan üdvözölt, bár láttam tekintetén az ijedség apró szikráját, amint megpillantotta megviselt állapotomat. Ennek ellenére jól ismert, és nem hozta föl rögtön, csak szorosan megölelt. Pont erre volt szükségem. Egy szoros, védelmező és bíztató ölelésre. Unokatesóm mindig jobb gondolatolvasó volt, mint bárki más ezen a földön. Jobban ismert, mint bárki más, ezt bizonyítja, hogy pontosan tudta, mit kell tennie, ahogy az is, hogy valójában nem lepte meg, mikor felvázoltam neki a történteket.
Pár perccel később már a konyhaasztalnál ültünk, magunk előtt a gőzölgő cukorbombával, ami egyébként is Jin specialitása. Senki nem tud nála jobban duplacsokis forrócsokit készíteni.
- Ez isteni, hyung! - kortyoltam bele az italba. Nem érdekelt a bajusz, amit a forró tej okozott. Ilyenkor szerettem ilyen gyermeki maradni. Jin csak elmosolyodott látványomon.
- Tudom - vont vállat. - Ezt képtelenség elrontani - csak hümmögtem egyet, majd a gondolataimba merültem. Próbáltam értelmesen összerakni magamban az érzéseimet és a problémáimat, de nem igazán jött össze. Sóhajtottam egy hatalmasat. - Beszélhetsz, Kookie, tudod hogy mindig kibogarászom a lényeget, bármekkora katyvasz is legyen.
- Igaz - nevettem fel egy pillanatra, ahogy realizáltam, hogy valóban az unokatesóm ül éppen előttem, aki jobban ismer, mint én magamat. Mindig megfejti a lelkem legapróbb zugait is, aztán megtalálja azokat a szavakat, amiket én képtelen voltam. - Taehyungról lenne szó.
- Na ne mondd! - forgatta meg a szemét. - Ki nem találtam volna!
- Elmondtam neki portugáliát - suttogtam, minden viccet félretéve. Unokatesóm arca is azonnal ekomorult. - Kiakadt, kiabált, és közölte, hogy tűnjek el - kínosan elnevettem magam, amint hangosan kimondtam ezeket a szavakat. Szánalmasnak tűntek. Azok is voltak. Jin gondterhelten sóhajtott.
- És te mit mondtál? Mit tettél? - tiszteltem benne, hogy nem sajnálkozni kezdett, vagy a szokásos "én megmondtam" dumának állt neki. Ő a helyembe képzelte magát, éppen ezért ismert annyira. Mert meg akart ismerni. Taehyunggal ellentétben.
- Elmondtam neki, hogy mi bánt. Legalábbis, egy részét - húztam el a számat. - És még ő volt felháborodva.
- Figyelj, Kook - sóhajtotta Jin. - Tudod, hogy milyen is ő valójában. Ez az egész a te hülyeséged, hogy nem mondtad el neki hamarabb, hogy elhallgattál előtte egy ilyen dolgot, ahogy az is, hogy nem küzdöttél a figyelméért, hanem úgy tettél, mintha mindent megpróbáltál volna, holott ez nem így van - itt közbe akartam szólni, de leintett. - Ne is mentegetőzz! Pontosan tudom, mi történt, és azt is tudom, hogy Tae milyen ember. Nem akart rosszat. Ahogy te sem. Csak tapasztalatlanok vagytok még mindketten, és eléggé úgy látszik, hogy nem közös jövőt szán nektek a sors.
Elgondolkodtattak a szavai. Hogyha valóban egy kicsit belegondolok a dolgokba, az univerzum eléggé a kapcsolatunk ellen volt mindvégig, ami azért nehezített a dolgokon. Meg, persze ahogy elmerengtem, be kellett ismernem, hogy valóban nem tettem meg mindent, hogy a kezembe vegyem a gyeplőt a kapcsolatunk megmentése érdekében. Kerek perec sose mondtam ki a problémám, bármennyire is tervben volt. Mindig elkedvtelendtem, akárhányszor belekezdtem, mert nem figyelt rám, de ez nem mentség.
- Tudom, hogy azért jöttél, mert nem tudod, mi legyen veled, veletek, a munkával, az egyetemmel... - itt mélyen a szemembe nézett, majd kétségbeesett tekintetem láttán két hatalmas keze közé fogta az övé mellett eltörpülő mancsaimat. - Erre én azt mondom, Jungkook, amit már a Művészet Művészetében is mondtam - itt haloványan elmosolyodott, mire én is követtem a példáját. Azonnal beugrott, mire gondol. Egyszerre szólaltunk meg.
- A válaszaid szintén benned vannak, csak meg kell találnod őket.
Igaza volt, mint mindig. Nem véletlen őt kerestem föl aznap éjjel is, mikor életem egyik legmeghatározóbb döntése előtt álltam.
Nem is értem, miért nem jutott előbb eszembe elővenni a már ronygyosra olvasott kötetet. Hónapok teltek el anélkül, hogy a kezembe vettem volna, pedig minden válasz abban volt, mert a könyvben megtaláltam önmagam. Mindig sikerült a helyes útra terelnie, én azonban megfeledkeztem róla. Nem is értem, ez hogy volt lehetséges. Vajon ennyire elvakított a szerelem?
Már világosodott, mikor hazaértem, de mindezt széles mosollyal ajkaimon tettem meg. Első dolgom volt előkeresni és újra átrágni magam a művön, ami oly' sokat segített nekem már eddigi életem során. Akkor sem csalódtam benne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése