Hatalmas sóhajtással kopogok Taehyung ajtaján. Semmi válasz. Percek telnek el, de nincs reakció. Egyébként is, mikor jutottunk odáig, hogy úgy érzem kopognom kell a saját pasim ajtaján, és engedélyt kérnem a belépésre?
Tae mamája engedett be. Azt mondta, napok óta ki sem dugta az orrát, de ez akkoriban sokszor megesett. Egyikünk se lepődött meg ezen. Eomma - azt mondta, hívjam így nyugodtan -, úgy érzem látja, mi játszódik le bennem és meg is ért. Sajnáló pillantásai felém, de dühösek unokája felé elárulják.
Négy nap. Kerek négy nap telt el a telefonbeszélgetésünk óta, de Taehyung nem keresett. Az egy dolog, hogy távolságot kértem, de a szívem mélyén azért reméltem, hogy nem hallgat rám és valami romantikus gesztussal lep meg, amilyen hamar csak tud. A helyében én biztos nem tudnék tűkön ülni és várni a csodát. Nem is értem, ő hogyan képes rá.
Aznap este Jin azt tanácsolta, hogy szedjem össze a gondolataimat és beszéljek vele, de hagyjak magamnak egy kis időt, hogy ne friss dühvel kezdjek bele. Nyugodjak le, találjam meg a megfelelő szavakat az érzéseim és problémáim leírására. Ennek működnie kell. Muszáj, mert ha nem... az nem mond sok jót a kapcsolatunkról.
De mi van akkor, ha meg se hallgat? Ha szokás szerint rám se hederít, csakis pötyög azon a nyomorék billyentyűzeten?
Hogy őszinte legyek, féltem. Féltem attól, hogy csak még egy kudarc fog érni vele kapcsolatban, és nem leszek képes kézben tartani a dolgokat. Túlságosan elgyengülök a közelében, ő pedig pontosan tudja, hogyan használja ezt ki. Utálom, hogy ennyire szeretem.
Elegem volt. Benyitottam. Taehyung az ágyan hevert, laptopja az ölében, tőlem kapott fejhallgatója a fején. Összeráncolt szemöldökkel, teljes koncentrációval görnyedt a képernyő előtt. Pont, ahogy az elmúlt hónapokban minden áldott nap. Nem is emlékszek, mikor láttam utoljára kint, a friss levegőn.
Ez rajta is meglátszott. Arca sápadt volt, ki tudja mikor látott utoljára tejfehér bőre napfényt. Szemei alatt sötét karikák húzódtak, ruhái viseltesek. Bármennyire is odavoltam érte, rossz volt ránézni. Rossz volt látni, hogy egy ember ennyire elhagyja magát, igazából saját maga miatt.
Nem vette észre, hogy bementem, így lehuppantam mellé az ágyra, mire ő ijedtében ugrott egyet. Hatalmasra tágult szemekkel nézett rám, majd amint leesett neki, hogy én vagyok ott, ledobta fejéről a feljhallgatót, melyből maximum hangerőn üvöltött a zene.
- Jungkook! - mondta meglepetten, mire halványan rámosolyogtam. Üdvözlésképp adni akart egy puszit, de én elhúzódtam. Zavartan kezdtem ölembe ejtett ujjaimat tördelni. Hiába terveztem el szóról szóra, mit fogok mondani, hirtelen nem jöttek a szavak. Számtalanszor nyitottam ki a számat, aztán csuktam össze, egyetlen hang kinyögése nélkül.
- Beszéljünk, Taehyung - mondtam ki végül lehunyt szemekkel.
- Hallgatlak - közölte Taehyung érzelemmentesen, mire én döbbenten pillantottam rám. Hitetlenül elnevettem magam. Ezúttal ugyan nem írt, hanem éppen újraolvasott egy fejezetet, ezzel minden figyelmét annak szentelve.
Nem fogta föl. Nem érzékelte, hogy itt most a kapcsolatunkról van szó. Észre se vette, mennyire megbántott a múltkor, és azelőtt, meg azelőtt is. Megszámlálhatatlanul sokszor az elmúlt hónapokban. Egyszerűen, ő elvolt a saját maga által épített kis világában, és senki más nem számított többé. A családja, a barátai, én. Minden háttérbe szorultunk. Feledésbe merültünk, és ő ebből mit sem vette észre.
- Nem tudnál egy kicsit, csak egy ici-picit ténylegesen rám figyelni? - emeltem meg a hangom, hátha érzékeli, hogy komoly dolgoról lenne szó. Persze, csak ha megtisztel a figyelmével.
- Dolgozok, drágám, de ettől még hallom amit mondasz - motyogta maga elé, majd egy egész bekezdést törölt ki fejcsóválva a delete gomb segítségével.
- Dehogy hallod - suttogtam magam elé, amit ő meg se hallott.
- Mondjad, tényleg figyelek - végre elszakította tekintetét a laptopról, hogy rám nézhessen, én meg naivan végre megörültem, hogy tudunk majd normálisan beszélgetni, mikor rá kellett jöjjek, csupán egy pillanatig tartott. Visszafordította tekintetét a képernyőre, és folytatta a szerkesztést.
- Rólunk lenne szó, Taehyung, úgyhogy kérlek ne nehezítsd meg a dolgom - sóhajtottam, próbálva nyugodt maradni, bármennyire is idegesített a helyzet. Ekkor már végre rám nézett. Összeráncolt szemöldökkel, értetlenül.
- Mi történt? - kérdezte, az idegesség, megbánás, vagy aggodalom legkisebb jele nélkül.
- Hogy mi történt? Te tényleg nem látod? - döbbentem le, majd teljes testemmel felé fordultam, hogy szemeibe nézve hátha meg tudom vele értetni a dolgokat.
- Nem értelek, Jungkook - csóválta a fejét zavarodottan. - Csináltam valamit?
- Pont ez az! Semmit nem csinálsz! Szarsz a fejemre, elfelejted a megbeszélt találkozókat, megfelekezel a szülinapomról, nem is figyelsz rám, ha beszélek hozzád!
- Dolgozok, Kook, nagyon keményen, ezt neked kéne a legjobban tudnod! - másodpercek alatt váltak feszültté arcizmai.
- Ez nem azt jelenti, hogy semmibe kell venned!
- Nem veszlek semmibe, csak nem jut annyi időm a kapcsolatunkra, mint eddig! A kettő között hatalmas különbség van - köpte a szavakat arcomba. Idegesen beletúrtam hajamba.
- A vakság és a rossz látás között is, és hidd el, én tudom mi a különbség - mondtam teljesen nyugodtan. - Te vagy az, aki nem veszi észre, mennyire bánt másokat azzal, hogy a saját világába ragadt.
- Ne beszélj mások nevében, mert túlreagálod - mondta ő is lenyugtatva magát, majd két keze közé fogta arcomat és hüvelykujjával kezdett cirógatni. Lehunytam szemeimet a kellemes érzésre, hiszen régen volt, hogy utoljára hozzám ért ilyen gondoskodóan.
- Nem reagálom túl, én csak elmondtam, hogy érzek a helyzettel kapcsolatban - súgtam, hiszen közelsége miatt már nem volt szükség nagyobb hangerőre. Felnyitottam pilláimat. Alig néhány centiméter választott el Taehyung sötét szembogaraitól. Elvesztem bennük, ezzel el is felejtve, pontosan miért is vagyok én itt.
- Figyelj, Kook - simogatta meg újra és újra orcáimat, nyakamat, s közben hajammal játszadozott. Tudta, hogyan vegyen le a lábamról. Túl jól ismert. - Már nem sok idő, és befejezem ezt az egészet. Már most is a végénél járok, aztán már csak a kézirat átírása van hátra. Utána ígérem, hogy csak a tiéd vagyok. Én a tied, te az enyém. Emlékszel? - kérdezte mély orgánúmu hangján, amitől szokás szerint egész testemet libabőr borította. Válaszként csak lehunyt szemmel hümmögtem egyet, majd teljesen átadtam magam az érzésnek. Taehyung ajkait éreztem nyakamnál, mire kissé elfodítottam a fejem, hogy jobban hozzáférhessen.
Naiv voltam, mint mindig. Elhittem neki, hogy ha ennek vége, akkor minden visszatér a rendes kerékvágásba, és csak én reagálom túl az egészet, holott igazából csak túl könnyen maniplálható voltam, és ő tisztában volt ennek módjával is. Minden gyenge pontomat ismerte. Én pedig minden alkalommal bedőltem neki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése