Összeráncolt szemöldökkel álltam Taehyungék kapuja előtt. Gördeszkámmal a kezemben próbáltam összeszedni magam lelkileg az elkövetkezendő néhány órára. Beletúrtam a hajamba, majd vettem egy mély levegőt és már éppen nyomtam volna meg a csengőt, mikor kinyílt a bejárati ajtó. Meglepetten figyeltem az önelégülten vigyorgó Taehyungot ahogy felém halad és kinyitja előttem az egyébként sem kulcsra zárt kaput. Kérdőn néztem szemeibe, hiszen fogalmam sem volt, mit tart ennyire mulatságosnak és reméltem, legalább velem is megosztja.
- Csak nagyon vicces volt, ahogy percekig álltál a kapu előtt halálra rémült arccal, úgyhogy gondoltam megszakítom a kínlódásodat és beinvitállak - állt félre, ezzel szabad utat engedve nekem, mire én vöröslő arccal léptem be az otthonába.
Szokás szerint nem volt bőbeszédű egyikünk sem. Majdhogynem néma csöndben mentünk a hátsó kertbe, a boxzsákja mellé, és legnagyobb meglepetésemre megint nem volt otthon senki sem. Mégis hol lehet folyton a nyugdíjas nagymamája és a húga? A másik dolog ami nagyon meglepett, az a reggeli hívása volt, hogy nála találkozzunk. Úgy tudtam, senkit se szeret hazahozni, vagy talán tévedek?
- Hát akkor Jeon, engedelmes tanítványod vagyok - fordult felém egy halvány mosollyal az arcán. Sebei már teljesen felszívódtak, orra vonala pedig újra a régi volt. A szokásos fekete öltözékét viselte, amin már meg sem lepődtem. Arcán azonban, legnagyobb örömömre nem láttam a szokásos gyötrelem árnyékát sem. Szemei alatti hatalmas karikák elhalványodtak, az ajakgörbület szinte természetesen tűnt fel az arcán. Elmosolyodtam. Kezdetét vette az első közös edzésünk.
Két kemény órát gyakoroltunk, és meg kell hagyni, Taehyung iszonyat gyorsan fejlődött. Van hozzá tehetsége, ez nem is kérdés. A fűben ültünk törökülésben egy-egy palack víz társaságában, még mindig kissé kifulladva. Nekem is feladta a leckét rendesen, nem számítottam rá, hogy elsőre ilyen ügyes lesz.
- Tudod mire jöttem rá, Jeon? - tette föl hirtelen a kérdést, mire rá emeltem tekintetem. Kíváncsian és kacéran vizslatta arcomat.
- Mire? - mosolyodtam el felszabadultságát látva.
- Hogy még semmit sem tudok rólad. Az ég világon semmit.
- Nem gondoltam volna, hogy bármit is szeretnél tudni rólam - ráncoltam össze szemöldököm.
- Ha már itt vagyunk - vont vállat, még mindig mélyen enyémbe fúrva tekintetét. Pár másodpercig farkasszemet néztünk, majd sóhajtottam egyet és rendesen felültem.
- Mit szeretnél tudni? - kerestem újra a szemkontaktust, mire halvány mosoly kúszott ajkaira. Igazából, meglepett ez az egész szituáció, de belül majd felrobbantam örömömben. Furcsa volt, hogy érdeklődik irántam. Furcsa volt ez az új Taehyung, aki sokat mosolygott, és a megszokottnál többet beszélt.
- Mondjuk, mit szeretsz csinálni a szabadidődben, persze a taekwandón meg a random emberekkel való verekedésen kívül - vigyorodott el, mire muszáj volt megforgatnom szemeimet. Halk kuncogás hagyta el ajkait.
- Ha elhiszed, ha nem, előtted még sosem keveredtem komoly verekedésbe. Egyébként, rajzolok és festek. Szinte ebből áll az életem - vontam vállat, hiszen elég sokan furcsállják, ha ezt így közlöm velük, vagy csak szimplán kiröhögnek.
- Festesz? Mégis miket, Jeon Jungkook? - szaladt szemöldöke homlokáig, mire fülig vörösödtem. Ennek az egyik oka az volt, hogy a teljes nevemen hívott, aminek fogalmam sincs a miértjéről, a másik pedig, hogy mégis mit kéne válaszoljak erre a kérdésre? Közöljem vele, hogy "mostanában csak téged, ijesztő részletességgel és megszállottsággal?" Ez nyílván szóba sem jöhet, valószínűleg azzal a lendülettel ki is rúgna a házából, megjegyzem, teljesen jogosan. Én is megijednék magamtól.
- Most éppen egy albumborítón dolgozok - néztem rá, eltűntetve a pírt az arcomról, de kár volt, mert olyan tüzetesen bámult, hogy újra paradicsomvörös lettem. - És az unokatesóm nemsokára megjelenő könyvében is szerepel néhány rajzom.
- Albumborító? Könyv? Ezzel is akarsz foglalkozni? - kérdezte hirtelen, mire rajtam volt a sor, hogy felvonjam a szemöldököm. Nem számítottam rá, hogy ilyen komoly irányba fog elterelődni a beszélgetés, de igazából nem bántam.
- Nem tudom. Semmi képem nincs a jövőmmel kapcsolatban - nevettem el magamat kínosan.
- Jó tudni, hogy nem csak én vagyok ezzel így - mosolyodott el, mélyen enyémekbe fúrva íriszeit. Hosszú másodpercek teltek el így, némaságban, egymás szemeiben elveszve, aztán hirtelen köhintése rántott ki minket a pillanatból. Újból pirosló arccal kaptam el tekintetem, de ezúttal szemem sarkából láttam, hogy ő is elvörösödött. Halvány, szinte észrevétlen mosoly suhant át ajkaimon.
- Te nem most érettségizel? - ráncoltam szemöldököm, hiszen teljesen úgy rémlett, hogy végzős.
- De, sajnos igen - sóhajtotta gondterhelten. - Örülök, ha egyáltalán sikerül, de az biztos, hogy nem megyek továbbtanulni. Elegem van ebből a sok szarságból, ami az iskolában folyik. Majd keresek valami egyszerű melót - vont vállat nemtörődöm stílusban.
- Például? - néztem rá kérdőn, hiszen tényleg kíváncsi voltam, mik a tervei, hamár a suli ki van lőve.
- Majd északról szöktetek ki embereket - nevette el magát, mire mérgesen rácsaptam a karjára, amitől csak mégjobban rázni kezdte a nevetés.
- Ilyenekbe gondolkodni se merj!Felfogtad, milyen veszélyes is az? - oktattam ki, de már én is a röhögés szélén álltam látva, ő milyen jól szórakozik, ezen a nem is igazán mulatságos helyzeten.
- Lehet, de gondolj bele mennyit fizethetnek érte - húzogatta jobb szemöldökét. Eközben szépen lassan mindkettőnk arcáról lefagyott a mosoly, és újra abba az érthetetlen és számomra felfoghatatlan farkasszemezésbe keveredtünk, ami ekkor még tovább tartott, mint előző alkalommal. Láttam őt. Láttam őt, éreztem őt. Valamiért, volt egy olyan sanda gyanúm, hogy nem sokaknak adódott meg ez a lehetőség életük során, hogy így vélekedjenek Kim Taehyungról. Mint egy emberről, aki kezd megnyílni feléjük, és talán, esetleg az alapvető emberi bizalom jeleit mutatja.
Igazából, valahol érthető, hogy miért félt, mert igen, láttam rajta, hogy félt és rágódott a dolgokon, akárcsak én. Rettegett, hogy mit fogok tenni, ha a bizalmába enged, rettegett, hogy mi lesz a véleményem róla, ha megismerem. Én pedig rettegtem attól, hogy nem a megfelelő módon fogok reagálni, hogy esetleg megbántom, akaratlanul is. Bármennyire is próbálta annak a látszatát kelteni, hogy semmi sem érdekli, én a valaha ismert legérzékenyebb embert láttam magam előtt. Mert láttam. Mert éreztem. Láttam és éreztem, a szemeiben, azokban a gyönyörű, hatalmas gombszemekben, amik oly' áthatóan keresték enyémeket. Engem nem tudott becsapni, és ezt ő is pontosan tudta.
- Hihetetlen vagy, Kim Taehyung - csóváltam meg a fejem egy sóhajtás kíséretében.
- Ne vegyél mindent ilyen komolyan, Jeon - billentette kicsit oldalra a fejét. - Tudod, hogy nem mondtam komolyan.
- Persze, hogy tudom. Nem is azért mondtam. Arra gondoltam, hogy hihetetlen, hogy itt vagy pár héttel az érettségi előtt és nem csak, hogy nem tanulsz rá semmit, de még azt sem tudod, mihez kezdesz utána. Nekem ez tuti nem menne - közöltem vele őszintén. Pár másodperc után elmosolyodott.
- Tudod Jeon, hogy milyen szabály szerint élem az életem? - tette föl a kérdést, mire megráztam a fejem. - Szarj le mindent és mindenkit, majd úgyis lesz valahogy! Attól, hogy aggodalmaskodsz, semmi sem lesz jobb - fejemet csóválva nevettem fel. Hirtelen, tényleg egyik pillanatról a másikra beborult az ég és ránk szakadt. Elképesztő mennyiségben hullott az eső a felhőkből. Egy hirtelen ötlettől vezérelve fölpattantam, magammal rántva Taehyungot is és akkor már pillanatok alatt bőrig ázva álltunk egymással szemben, mindketten fülig érő szájjal. Totál vízesek voltunk, patakokban folyt le arcunkon a csapadék, mi mégis hangos nevetésben törtünk ki. Nyári zápor márciusban? Miért is ne?
- Akkor gyerünk, szarjunk le mindent és ázzunk szarrá! - kiáltottam, hiszen az eső annyira zuhogott, hogy szinte elveszett a hangunk benne. A következő pillanatban már csak annyit észleltem, hogy Taehyung futásnak ered, egyenesen ki a kertből, valamerre az utcában, én pedig természetesen, gondolkodás nélkül utána.
Aznap megismerhettem egy oldalát, amit csak nagyon kevesen ismerhetnek, és ők is csak nagyon ritkán láthatják. Egy csodálatos, kacér, jókedvű és önfeledt fiút. Fogalmam sem volt, mi volt ennek a hatalmas örömnek az oka, de nem is igazán foglalkoztatott. A lényeg, hogy jó volt ilyennek látni és élveztem a vele eltöltött időtt, és talán, aznap még egy kicsivel jobban beleszerettem, bármennyire is tiltakoztam ellene. Meg kellett tanuljam, hogy ő Kim Taehyung, éppen ezért nincs az embernek beleszólása az érzelmeibe. Mellette lehetetlen józanul gondolkodni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése