Megilletődtem, mikor arcát nyakamba temette. Orcáimat elöntötte a pír, egész testemen végigfutott a libabőr, gyomrom pedig görcsbe rándult. Halkan szuszogott bőrömre, amivel teljesen elgyengítette végtagjaimat. Minden bátorságomat összekaparva szimatoltam bele én is a nyakába, mire éreztem, ahogy egész teste merevedik egy pillanatra. Megijedtem. Lehet, hogy messzire mentem?
Végül csak halk kuncogását hallottam meg, majd finoman eltolt magától. Csillogó szemekkel, halvány mosollyal az arcán nézett íriszeimbe, én meg csak paradicsomvörösen álltam előtte, mert fogalmam sem volt, hogy mit kéne tennem. Kérdőn néztem rá, mire ő csak vállat vont, majd beinvitált szokás szerint, de nem az udvar felé vette az irányt, hanem az emelet, pontosabban a szobája felé. Meglepetten, de követtem. Nem hazudtolta meg szótlanságát, mert még egyetlen nyamvadt hang nem hagyta el a száját, mióta találkoztunk, mondjuk, az enyémet sem. Szinte már teljesen hozzászoktam ehhez a kellemes némasághoz, mert bármilyen furcsa is, Taehyung mellett nem érzi az ember úgy, hogy szükség lenne szavakra, vagy hogy kínos lenne a csönd. Teljesen természetessé vált a köztünk kialakult néma kommunikáció.
Beléptünk a szobájába, én pedig még mindig nem értettem, mit szeretne, ő viszont nagyon úgy nézett ki, mint aki teljes mértékben elszánt. Odalépett az íróasztalához, kihúzta a legfelső fiókját, elővett belőle egy gyűrött spirálfüzetet, majd közvetlen elém lépett és felém nyújtotta. Tudtam, éreztem, hogy a tekintetem keresi, de én csak hevesen dobogó szívvel néztem a minden szó nélkül kezembe nyomott füzetre. Mert tudtam, mi az. Anélkül is tudtam, hogy közölte volna, nem volt szükség szasvakra. Kezeim remegtek, ahogy kinyitottam az első oldalt. Hatalmas betűkkel a legfelső sorban ez állt:
Someone Like You,
Utána pedig oldalakon keresztül szereplők kidolgozása szerepelt, egy-egy futó gondolattal, melyek jeleneteket ábrázoltak. Kezeim annyira remegtek az izgalomtól és az örömtől, hogy alig bírtam elolvasni az ingázó sorokat. Taehyung lefogta csuklómat, ezzel megállítva a mozgásban, mire ráemeltem tekintetem.- Jeon? - kérdezte kissé aggodalmas tekintettel, mire én gondolkodás nélkül öleltem át olyan szorosan, ahogy a találkozásunkkor ő engem. Erősen, védelmezően és elképesztő boldogan. - Minden rendben?
- Csak nagyon örülök, hogy volt ehhez elég bátorságod - suttogtam, majd ezúttal én bontakoztam ki az ölelésből. Fülig érő vigyorral kutakodtam íriszeiben. Újból láttatni engedte magát. Újból visszatükröződött a lelke, a lelke, amit annyira el akart bújtatni mások elől, amibe annyira féltett bárkit is beengedni. Én pedig ott voltam és láttam. Ott voltam, és borzasztóan tetszett, amit látok.
- Te adtál hozzá bátorságot - mondta áthatóan nézve szemeimbe, amitől óriásit dobbant a szívem.
Félhomály volt a szobájában, hisz az az aprócska ablak nem sok fényt engedett a helyíségbe. Úgy éreztem közelebb állunk egymáshoz a szokásosnál, de nem tudnám megmondani pontosan milyen távolságról vesztünk el egymás szemeiben. Ami biztos, hogy ebbe a szokatlanul intim helyzetbe még sosem kerültünk azelőtt. Még sosem éreztem azt, hogy íriszei ennyire a lelkembe hatolnának, hogy ilyen tisztán állnék előtte, ennyire önmagamként, és ez fordítva is így volt. Hiába fordult már elő sokszor, hogy többet láttam belőle, mint bárki más, ennyire valóságosnak még sosem éreztem ezt a köztünk zajló...valamit.
- Attól még te voltál az, aki neki is kezdett - válaszoltam, megtörve ezzel az idilli csendet, és szinte csak ekkor realizáltam, mégis, pontosan mennyire is közel vagyunk egymáshoz.
- Miért vagy ilyen jószívű, Jungkook? - keresztnevemen szólított, mire hatalmasra kerekedett szemekkel bámultam vissza rá. Még sosem szólított így. Mégis mi változott meg benne ez alatt az egy hét alatt, hogy ennyire szokatlanul viselkedik, hogy ennyire másként kezel? - Min lepődtél meg ennyire? - húzta mosolyra ajkait, halkan, éppenhogycsak felnevetve.
- Csak meglepett, hogy Jungkooknak hívtál - ráncoltam a szemöldököm.
- Akkor szokj hozzá - vont vállat nemtörődöm stílusban. Elgondolkodva rágcsáltam ajkaimat. Nem tudtam eldönteni, meg merjem-e kérdezni, ami valójában nyomasztott. - Ezt ne csináld - szólalt meg hirtelen, kissé elmélyült, rekedtes hangon. Még a levegő is megállt tüdőmben.
- Mi? - nyögtem ki néhány másodperc elteltével. Szám kiszáradt, amint szemeibe pillantottam, amik meglepően, talán kissé ijesztően is sötétek voltak. Egy pillanatra megszakította a szemkomtaktust, megdörzsölte orrnyergét, közben sóhajtott egyet, majd csak utána tért vissza szembogaraimhoz. Áthatóan nézett keresztül rajtuk, egészen a legbensőmig hatolva íriszeivel.
- Ne rágcsáld a szádat - válaszolta végül. Elvörösödtem.
- Miért? - szándékosan bombáztam a kérdéseimmel. Szánt szándékkal ki akartam húzni belőle az érzéseit, ha harapofogóval kell tennem, akkor is.
- Mert... - kezdett bele, de félúton megáltt és ugyanazt tette, mint az előbb én. A szája szélét rágcsálta. Megértettem, miért kérte, hogy hagyjam abba. Ettől az egyetlen kis apróságtól eszeveszett tempóban kezdett áramolni testemben a vér. Hirtelen lett elképesztő melegem. - Csak mert ne.
- Mondd el, hogy miért, és akkor abbahagyom - közelebb léptem hozzá, miközben ajkaimat finoman megharaptam és hagytam kicsusszani fogaim közül. Jézusom, honnan gyűjtöttem ennyi bátorságot? Szaporán kezdte venni a levegőt. Próbáltam visszafolytani előbukkanni készülő mosolyomat. Farkasszemet néztünk egymással, pont ahogy szoktunk, csupán annyi különbséggel, hogy mindketten vágytunk a másikra. Mert igen, abban a pillanatban érezni lehetett, szinte kézzelfogható volt a feszültség köztünk.
- Tudod... - hangja halk volt, mély, nekem pedig muszáj volt nyelnem egy hatalmasat. - Nem tudom, hogy mi van velem, de rohadtul beindít, amit most csinálsz - szemeim hatalmasra kerekedtek, légzésem felgyorsult. Tekintetével arcomat pásztázta, a reakciómra volt kíváncsi. Úgy döntöttem, most én leszek az, aki kihasználja a szótlanságot, így csak szó nélkül folytattam, amit eddig csináltam. Szemérmetlenül nyaltam végig alsó ajkamon, majd csíptem be fogaimmal. Ádámcsutkája mozgásán láttam, hogy mekkorát nyelt. - Nem szeretnéd te ezt, Jungkook - mondta halkan, de határozottan.
- Ne mondd meg nekem, hogy mit szeretnék és mit nem - közöltem vele nemes egyszerűséggel. Szemei tágra nyíltak a döbbenettől, arcunkat alig pár centiméter választotta el egymástól. Könnyedén megcsókólhattam volna, ahogy ő is engem. Semmi sem akadályozott volna meg bennünket. Semmi sem, kivéve a kopogás, ami megszakította a pillanatot, így mindketten kérdőn pillantottunk az ajtóban álló döbbent arcú Taeyeonra. Felvont szemöldökkel nézett hol rám, hol a bátyjára. Mi Taehyunggal egymásra pillantottunk, majd vissza a húgára. Mi lesz most itt?
Aznapra biztossá váltam abban, hogy nem csak én érzek többet barátságnál, hiszen konkrétan bevallotta. Mégis, akkor mi tartott vissza minket? Miért kerültük a témát napokig, és tettünk úgy, mintha semmi sem történt volna annak ellenére, hogy mindketten szenvedtünk ettől? Vajon, mitől féltünk?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése