Taehyung ült a kormány mögött, én mellette az anyósülésen, Yoongi pedig hátul a középső helyet elfoglalva. Csöpögött mindhármunkról a víz, ezzel szerencsésen kisebb tavacskákat kialakítva lábunk alatt és az ülésen. El sem akartam képzelni, mi lesz Taehyung reakciója, ha realizálja milyenné tettük a kocsiját.
Eddig nem szóltunk egy szót se. Csak légzésünk és az autón kívül továbbra is hatalmas cseppekben zuhogó eső hangját lehetett hallani. Lopva pillantottam Taehyungra, aki mereven bámult ki az ablakon a borzalmas időjárást kémlelve. Yoongi gyanakvó tekintettel méricskélte az előtte ülő fiút, majd rám nézett. Megforgatta a szemét.
- Na jó, én erre nem érek rá - jelentette ki hirtelen. - Haza tudnál vinni, Taehyung? - ejtette ki gúnyosan a nevét, mire lesütöttem a szemem. Bele sem akartam gondolni, mi fog ebből kisülni. Az említett fiú hirtelen kapta hátra szikrázó tekintetét.
- Hogyne, én magam vagyok a szöuli tömegközlekedés - közölte ugyanolyan gunyoros hanglejtéssel, ahogy előbb jóbarátom szólt hozzá. Ennek ellenére beindította a motort, majd orrát egy papírzsepibe folyamatosan törölgetve indultunk útnak. - Merre laksz?
- Négy utcára innen - válaszolta Yoongi konstantálva, hogy legalább haza lesz szállítva a segge.
- Még szerencse - motyogta Taehyung alig hallhatóan, de azért ismertem már Yoongit annyira hoogy tudjam, ő is tisztán hallotta a mondatot. Ennek ellenére nem reagált semmit, amiért hálás voltam neki. Amint leparkoltunk Yoongiék előtt, ő távozásakor még megpaskolta vállamat.
- Menj haza te is, aztán holnap a suliban tali - szállt ki és szaladt be a házba, ezzel magunkra hagyva minket Taehyunggal kínos némaságban. Szám szélét rágcsáltam idegességemben. Nem kéne csak úgy elengednem, minden szó nékül.
- Nem kéne megröntgeneztetni az orrod? - néztem rá, orrát vizsgálva szemeimmel. Ő is rám pillantott.
- Nem - közölte kifejezéstelenül, majd megdörzsölte szemeit, de felszisszent a fájdalomtól. Felment bennem a pumpa.
- Dehogynem kéne! Tuti eltört! - mondtam szigorúan, mire egy meglepett pillantást kaptam. Nem számított határozottságomra. - És én vezetek. Gyerünk! - sürgettem, hogy mihamarabb bejussunk a kórházba. Kitudja, lehet úgy megrúgták, hogy belső vérzése lett.
- Mondtam, hogy nem. És egyébként is, az én kocsimat csak én vezethetem.
- Borzasztó makacs vagy - csóváltam a fejem megadóan. Éreztem, hogy úgyse tudom dokihoz cipelni.
- Betartottad az ígéreted - váltott hirtelen témát. Meglepődve néztem rá.
- Nem szokásom megszegni őket - néztem mélyen a szemébe, és ezúttal hagyta is. Újból az az érzés. Megint, mintha leomlott volna minden körülőle, hacsak néhány másodperc erejéig is, de leomlott, én azonban nem tudtam hova rakni őket. Azt a rengeteg, megszámlálhatatlanul rengeteg érzelmet, ami benne kavargott. Nem értettem őket. Taehyung elmosolyodott.
- Hazavigyelek? - kérdezte, mire nemlegesen megráztam a fejem.
- Szeretném látni, hogy épségben hazaérsz. Van otthon valaki? - kérdeztem tőle, mire eddgi nem látott meglepettség ült ki általában kifejezéstelen arcára.
- Nincs. De miért érdekel? Megvagyok én egyedül is - indította be a kocsit, és már indult is volna az én lakóhelyem irányába.
- Ne erre! Hozzátok menj! Ne legyél most egyedül, mi van ha belső vérzésed van a rúgástól? Rendesen meggyepáltak - fintorogtam az emlék hatására.
- Jeon! Miért érdekel téged ennyire a hogylétem? A maival bőven leróttad minden tartozásod - nézett rám összeráncolt szemöldökkel a kormány mögül.
- Mert nem akarom, hogy bajod legyen! - mondtam neki, mire az eddiginél is nagyobb meghökkenés ült ki arcára. Nem szólt egy szót se. Egy nyamvadt szót se. Idegesen doboltam ujjaimmal térdemen. Nem is figyeltem, merre megyünk, csak azt éreztem meg, hogy leparkolunk és leáll a motor. Fölemeltem tekintentem, egyenesen Taehyungra.
- Gyere! - intett fejével a mellettünk levő ház irányába, majd ki is pattant a kocsiból. Szó nélkül követtem, legnagyobb meglepetésemre egészen be a kapun, majd be a házba, ahol levettük a cipőnket és a nappaliba sétáltunk. - Ülj le itt, mindjárt jövök.
Úgy tettem, ahogy kért. Helyet foglaltam a keskeny kanapén és körbenéztem. Nem volt kifejezetten nagynak mondható maga a ház, de azért elég tágas volt a kellemes élhetéshez. Egy régimódi tévé állt a kanapéval szemben, mellette szekrények sorakoztak, azok is eléggé antik darabnak tűntek. Néhány fotó volt a falon képkeretekbe rendezve Taehyungról és Taeyeonról, sokon mellettük egy idős, de fiatalos megjelenésű néni szerepelt. Vajon a nagymamájuk lenne? És a szüleiről miért nincs egyetlen kép sem?
Visszajött, immár megmosott arccal, megszabadulva csuromvizes ruháitól egy dobozzal és száraz ruhákkal a kezében. Megállt előttem és rám dobta a cuccokat.
- Öltözz át, mielőtt megfázol - ezzel ő úgy gondolta el is intézte a történetet, mert leült a kanapéra mellém és kinyitotta a dobozt, ami tele volt kötszerekkel meg mindenféle kenőccsel. - A fürdőszoba a folyosó végén van - intett fejével abba az irányba, ahonnan bejöttünk, mire értettem a célzást és megindultam.
Nagyon apró helyiség volt, alig néhány lépésre a bejárattól. Nem is nagyon foglalkoztam vele, csak gyorsan a Taehyung által adott ruhákra cseréltem a saját vizes darabjaimat és már mentem is vissza a fiúhoz. Kérdőn álltam meg előtte.
- A vizes cuccaimat hova teríthetem? - néztem le rá, mire fölemelte gyönyörű íriszeit. Fejével a szoba sarkában levő szárítóra mutatott. Kérdés nélkül terítettem rá a ruháim, majd ültem le Taehyung mellé a kanapéra. Tevékenységét figyeltem, ahogy orrát törtölgeti, miközben folyamatosan újabb és újabb jégdarabot szorít ré egy rongy segítségével. Nem volt szép látvány az arca. Több helyen is foltos és véres volt, középen a hatalmasra dagadt orra díszelgett. Jól megkapta azoktól a srácoktól.
Felszisszent. Nemcsak az orra miatt, hanem az azt ért nyomás miatti rándulás következtében is. Fájt a hasa és a dereka is. Kitudja, pontosan hol találták el a rúgások? Gondterhelten sóhajtottam. Ezek után én sem tudom, mi ütött belém, vagy mégis hogy volt bátorságom azt tenni, amit gondolkodás nélkül tettem. Álla alá nyúltam és magam felé fordítottam fejét, ő pedig egyáltalán nem ellenkezett, csak íriszeivel enyémeket kereste. Sikerrel járt, és kivételesen azt éreztem, hogy ő veszik el az én szemeimben.
Bőre forró volt, ahol kezem érintette, szinte lángolt. Tekintete szomorú volt és magányos. Egyedül volt. Egyedül volt abban a csöndes, apró, régimódi házban, legalábbis egyedül lett volna, ha én nem vagyok ott.
- Megengeded, hogy lekezeljem az arcod? Jobban látom és jobban hozzáférek, mint te - mondtam szinte suttogva. Nem mertem, és nem is akartam ezt az idilli pillantot elrontani fölösleges szavakkal és hangokkal. Nem volt szükség rájuk. Némán bólintott, továbbra sem engedve el tekintetem. Követte minden mozdulatom, ahogy felálltam, még véletlenül sem engedve el állát és elé guggoltam. Arcát vizslattam. Alaposan, mert végre volt rá okom. Ő is ezt tette. Szinte zavarba jöttem a tekintetétől, ami égető intenzitással figyelte meg arcom minden apró szegletét. Elvörösödtem, szívem pedig eszeveszettül vert. Köhintettem egyet zavaromban, de egyáltalán nem azért, hogy hagyjuk abba amit csinálunk, de sajnos pont ezt értem el vele. Taehyung nem nézte meg alaposan többé az arcomat magának, minta el akarná raktározni magának az információkat.
Finoman fertőtlenítettem le a sebeit. Nem akartam fájdalmat okozni neki a bénaságommal, de borzasztó nehéz volt nem gyönyörű arcára koncentrálni. És igen, rájöttem. Rájöttem mi nem stimmelt a rajzomon, mitől nem volt tökéletes egyszer sem, mi hiányzott belőle.
Azok az apró, szinte jelentéktelennek tűnő anyajegyek, melyek a szeme alatt, az orra hegyén és alsó ajkán helyezkedtek el. Eddig nem volt lehetőségem ennyire megfigyelni arcát, de azért elképesztő, hogy mennyire képes három ilyen apró, szinte láthatatlan pötty megváltoztatni egy ember kisugárzását. Akaratlanul is elmosolyodtam, mire Taehyung halkan felnevetett. Kérdőn néztem rá.
- Hihetetlen Jeon, hogy még ilyen helyzetben is képes vagy mosolyogni - nézett újra a szemembe. - Néha kíváncsi lennék, mi jár a fejedben.
- Ó hidd el, azt sokszor nem szeretnéd tudni. Túl bonyolult és idegesítő - folytattam arca ápolását, éppen ajkaihoz érve. - Néha még engem is idegesítenek a saját gondolataim.
- Ezzel mindenki így van - mondta halkan, ezzel ajkait úgy mozgatva, hogy ujjaimat finoman súrolják. Egy pillanatra mindketten megdermedtünk. Nem engedte szabadon összeakaszkodott tekinetünk, helyette halványan elmosolyodott, és újból megszólalt ugyanezt a hatást keltve. - A szörnyek a fejünkben sokszor rémisztőbbek, mint a szörnyek az ágyunk alatt - kikerekedett szemekkel néztem rá. Muszáj volt nyelnem egy nagyot, mert bármennyire is kellemetlen, baromira felizgatott dús ajkai érintésével, mégsem ez volt meglepettségem legnagyobb oka. Hanem inkább a mondat, ami elhagyta azokat ajkakat. Mégis honnan jönnek ezek a filozófikus gondolatai? És miért mond nekem ilyeneket?
- Ezt kötve hiszem - mosolyodtam el én is halványan, próbálva leplezni zavarom, majd folytattam a fertőtlenítést. - A legtöbb embernek nincsenek is gondolatai - ezzel sikerült mosolyt csalnom az arcára, aminek tisztításával már majdnem végeztem is. - Egyébként - utaltam az utóbbi mondatára -, azok a szörnyek sokkal gonoszabbak és sokkal nehezebb őket legyőzni, akik a fejünkben vannak.
Fölálltam előle. Nem akartam tovább húzni az időt, így is elég feltűnő volt az igen alapos fertőtlenítés.
- Az orrodhoz ne nagyon akartam nyúlni, nem tudom hogy mennyire fáj.
- Köszönöm, Jeon - kelt föl ő is egy fintor közepette. Pont egymagasak voltunk, ahogy elém állt. - Tényleg. És aludj itt a kanapén nyugodtan. Érezd otthon magad - vakarta meg zavartan a tarkóját, majd távolabb lépett és előszedett egy takarót, majd a kezembe nyomta. - Én megyek aludni, te is tedd azt - ezzel ott hagyott. Hallottam a lépcső recsegését, így biztos voltam benne, hogy az emeleten van a szobája.
Sóhajtva terítettem ki a takarót. Bebújtam alá és nyakamig felhúztam, majd elmosolyodtam. Éreztem, hogy ennek még lesz folytatása.
Aznap egy nagyon fontos fal omlott le előttem. Beengedett a házába. Bízott bennem annyira, hogy hagyja nekem az ápolását és még azt is megengedte, hogy ott aludjak. Hiába nem ismertem még olyan jól, éreztem hogy ez tőle hatalmas dolognak számít. Mint később kiderült, valóban nem csaltak megérzéseim.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése