- Omo! - nyitottam ki szemeimet erre a kiáltásra. Egy nénivel néztem farkasszemet. Ijedten bámult rám, hatalmasra kerekedett szemekkel, én ugyanúgy. Abban a korai órában örültem, ha a nevemet meg tudom mondani, nem hogy még erre is föl legyek készülve. - Ki vagy te?
- Jungkook? - lépett elő Taeyeon a néni mellé. Némán bólintottam egyet, még mindig nem igazán realizálva, hogy éppen mi történik és hol is vagyok pontosan. Ez komolyan Taehyungék háza? És én a nappalijukban aludtam? És basszus, nekem nem iskolában kéne lennem?
- Öhm, jó napot - kászálódtam ki és hajoltam meg a még mindig meglepett, valószínűleg nagymama előtt. - Szia, Taeyeon - mosolyodtam el halványan. - Taehyunggal összefutottam tegnap és...
- Nagyi? Hugi? Miért jöttetek ilyen hamar? - jelent meg hirtelen az ajtóban az emlegetett. Mindössze egy pólót és egy alsógatyát viselt. Inkább nem is néztem oda. Nem biztos, hogy jót tett volna így reggel a látványa.
- Kevesebbet kellett várni, így egyel korábbi géppel jöttünk - mondta izgatottan a nagyi, akinek fogalmam sem volt a nevéről. - Jézusom! - sipította, amint meglátta unokája arcát, még nagyobbra dagadt orrával. - Mibe keveredtél már megint?
- Semmi komoly, nagyi - tolta el Taehyung a gondoskodó kezeket az arcától. Rosszabbul nézett ki, mint előző este.
- Semmi komoly? Ezt nem nevezed te komolynak? - kiabálta, és én biztos voltam benne, ha arca nem ilyen állapotban lett volna lekever neki egy pofont. Hogy őszinte legyek, meg is érdemelné azok után, hogy nem volt hajlandó orvoshoz menni. - Innen látom, hogy el van törve az orrod!
- Nagyi, nyugi. Tudom kezelni a helyzetet. Ismersz, nem lesz gond - lépett el mellette, egyenesen a konyha felé véve az irányt. Futóan rám pillantott, de nem szólt semmit. Láthatólag nem volt hozzászokva a vendégekhez, sőt, kifejezetten zavarta akkor a jelenlétem. Éppen ezert úgy éreztem ideje lenne mennem és kezdtem volna összeszedni az addigra már száraz ruháim, mikor Taeyeon elkapta a karomat.
- Legalább reggelizz velünk. Ne foglalkozz Taevel, mindig ilyen tahó, meg amúgy senkit sem szokott haza hozni. Biztos oka van annak, hogy itt vagy - nézett mélyen a szemembe, mintha pontosan tudná, hogy mi történt tegnap. Bólintottam. Elmosolyodott. - Ez a beszéd!
- Jungkook, nyugodtan maradj, nem zavarsz egyáltalán - lépett elém a mosolygós nagyi, ezzel engem egy kicsit meglepve. Gondterheltnek tűnt tekintete, ezzel szemben azonban borzasztó barátságos és szeretetteljes volt a kisugárzása. Azonnal szimpatikussá vált.
- Köszönöm, de nem szeretnék zavarni - mosolyodtam el én is, mire ő csak legyintett egyet.
- Ne butáskodj már! Bármikor szívesen látunk, ha már Taehyung egyszer hazahozott. Nem szokása ám a vendéglátás - kacsintott rám, majd vállamon végigsimítva indult ő is a konyhába unokái után. Taehyung pont akkor lépett onnan ki két tányérral a kezében és fejével intett, mikor elment mellettem.
- Gyerünk Jeon, az emeletre! - és szó nélkül elindult fölfelé. Sóhajtva megvakartam a tarkómat. Komolyan fájna neki csak egy kicsit is kedvesnek lenni? Gyanítom belehalna.
Követtem. Föl az emeletre, aminek stílusa megegyezett a földszintével. Láttam, amint a balra levő szobába belép és nyitva hagyja számomra az ajtót, de én nem siettem el a dolgot. Egyre kíváncsibbá tett, ki is ő valójában és mikbe keveredik, miért és hogyan. Egyre több kérdés merült fel bennem minden alkalommal, mikor találkoztam vele.
Beléptem a szobába. Taehyung egy babzsákon ült az egyik általa készített szendvicset majszolgatva, majd amint meglátott rámutatott a másikra.
- Az a tiéd.
- Köszönöm - néztem rá hálásan, mert már iszonyatosan éhes voltam. Előző nap kimaradt a vacsora. Életemben először fordult ez elő. Életemben először, hogy nem rament ettem.
Evés közben körbenéztem. Ennél egyszerűbb berendezésű szobát még életemben nem láttam azelőtt. A falak világoskékre voltak festve, de semmilyen fotó, kép vagy poszter nem díszítette sehol sem. Elég sötét helyiség volt, mindössze egy darab nem túl nagy ablakon szűrődött be némi fény, ezzel elég rideggé varázsolva a hangulatot. Egy ágyon és egy babzsákon kívül mindössze csupán egy fotelt véltem felfedezni egészen addig, míg meg nem akadt a szemem valamin. Vagyis, inkább valamiken. A tányért letéve a kezemből sétáltam oda, hogy jobban megnézhessen őket. Éreztem, hogy Taehyung minden egyes mozdulatomat figyelemmel kíséri.
Kaktuszok voltak. Sos-sok kaktusz, a legapróbbaktól kezdve az igazán nagyokig, mindenféle különböző formában. Voltak világosak, sötétek, hosszú és rövid tüskések, élettel telik és már haldoklóban lévők. Meg sem akartam számolni őket. Rengeteg volt, mintha egy teljes gyűjtemény lett volna. Ámuldozva néztem őket végig.
- Szereted őket? - hallottam meg az általam kedvelt hangot, mire ránéztem. Engem vizslatott és a reakciómra várt.
- Nem tudom. Nem igazán van véleményem a kaktuszokról. Nekem sosem volt egy sem - vallottam be őszíntén, amit ő mindössze egy bólintással rendezett le. Én azonban nem akartam annyiban hagyni. Éreztem, tudtam, hogy nem véletlen ez a rengeteg kaktusz. Nem véletlen, hogy ezek az egyetlen díszek, ezek az egyetlen fontos dolgok számára. - Miért pont a kaktuszok? - tettem föl kissé félve a kérdést, hiszen tisztában voltam vele, hogy gyenge pontra tapintottam. Féltem. Féltem, hogy elutasít, féltem, hogy kiakad amiért kíváncsi vagyok rá. Nehezem tudtam kiigazodni rajta.
Teltek a másodpercek. Sőt, lehet hogy már a percek is, de nem mertem újra föltenni a kérdést. Engem nézett. Úgy bámult, összeráncolt szemöldökkel, elmélyülve gondolataiban, hogy már azt hittem sose kapok választ. Aztán hirtelen mégis megszólalt.
- Olyanok, mint én. Szúrósak, kemények, barátságtalanok, és ha hozzájuk érsz megsérülsz - közölte halkan, rabul ejtve szemeimet. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Nem is válaszoltam azonnal, ezzel lehetőséget nyújtva neki, hogy ő tegye. Elfordult. Az egyetlen kicsiny ablakán bámult kifelé. - Ne akarj közel kerülni hozzám, Jeon. Előbb-utóbb bajod lesz belőle.
- Taehyung - szólítottam a nevén közelebb lépve hozzá, el a kaktuszoktól és a tüskéiktől, amiktől megsérülhetek. Nem érdekelt. Kicsit sem érdekelt. Csakis azt tudtam, hogy engem ő érdekel. Én neki segíteni akarok. - Mi történt tegnap? Miért akartak megverni azok a barmok? - guggoltam le elé, ezzel ugyanazt a helyzetet teremtve, mint előző este. Tekintetét kerestem, amit ezúttal hamar meg is találtam. Legnagyobb meglepetésemre ő csak halványan elmosolyodott.
- Túl sok kérdés egyszerre, Jeon - harapott bele egyet szendvicsébe. - Elégedj meg egyelőre a kaktuszokkal.
- És mit szólnál hozzá, ha bármit kérdezhetnél tőlem? - ültem le törökülésben vele szemben. Felvont szemöldökkel, érdeklődve pillantottam rá. Néhány másodpercig gondolkodott, majd bólintott.
- Ha válaszolsz a kérdésemre, akkor leszünk kvittek, de attól még nem árulok el a tegnapiról semmit sem - közölte, mire én is bólintottam. Igaza is volt, nem? Elmosolyodott. - Mióta taekwandózol?
- Négy éves korom óta - válaszoltam. Ennél azért személyesebb dologra számítottam. - De honnan tudod?
- Nem vagyok vak, Jeon. Tegnap simán kiütöttétek azt a három csávót a haveroddal. Meg egyébként is, látszik rajtad, hogy sportember vagy - közölte, mire szemeim hatalmasra kerekedtek. Most konkrétan megdícsérte a kinézetemet? Ezzel azt akarta mondani, hogy jól nézek ki? Bókolni akart?
- Hát igen, sokszor jól jön egy kis harci tudás - válaszoltam, miközben arra koncentráltam, hogy ne vörösödjek el. Aztán eszembe jutott valami. Az a jobb egyenes, amivel ő ajándékozta meg az egyiküket, na az sem volt ám piskóta! - Egyébként, te nem boxolsz véletlenül? - tettem föl félve a kérdést, hiszen arról volt szó, hogy nem válaszol már többre. Kissé meglepettnek tűnt, de meghökkenése ellenére elmosolyodott.
- Nézz ki az ablakon! - utasított, én meg hallgattam rá. Fölálltam és az ablak elé léptem, majd halvány mosoly kúszott ajkaimra. Egy hatalmas boxzsák lógott a hátsó kertben álló tölgyfa egyik ágáról. - Az egyetlen baj ezzel, hogy nem vagyok képes vele minden helyzetben megvédeni magam.
- És mi lenne, ha megtanítanálak taekwandózni? Annak bármikor hasznát veszed - fordultam hirtelen fellé, amint fejembe ötlött ez a talán béna ötlet. Meglepettséget láttam az arcán. Újból meglepettséget, ahogyan aznap már sokadjára. Mintha amint olyat mondok, ami azt jelzi törődök vele, megrémül és letaglóz. Mintha sosem tapasztalt volna ilyet.
- Miért, Jeon? Miért pazarolnál rám annyi időt? - tette le a tányért a kezéből, majd föltápászkodott a babzsákról és mellém lépett. - Miért teszel úgy, mintha törődnél velem? - a végét már csak suttogta. Megfordultam, így szemben álltunk egymással. Talán egy picit közelebb, mint amit a helyzet megkövetelt volna. Arcát figyeltem meg. Tele volt véraláfutásokkal és sebekkel, ha lehetséges orra még nagyobbra dagadt az éjszaka folyamán. Borzalmas látvány volt, mégsem éreztem úgy, hogy elég befolyásom van rá ahhoz, hogy el tudjam küldeni orvoshoz. Íriszeimet kereste.
- Nem csak úgy teszek, Taehyung - suttogtam én is feldagadt és sebhelyes arcának. - Tényleg érdekel, mi van veled. Nem akarom, hogy bajod essen. Mit csináltál volna tegnap, ha mi nem vagyunk ott?
- Fogalmam sincs - mondta, miközben arcomat vizslatta. Nem tudtam ezt a tettét mire vélni, de rendesen zavarba hozott vele. Különösen, mikor tekintete ajkaimnál állapodott meg, és nem is tervezte onnan a közeljövőben elvinni.
- A taekwando művészet. A művészet sok mindenre meg tud tanítani. Fegyelem, kitartás türelem. És erő. Nem feltétlen csak fizikai erőnlétre gondolok, hanem lelki és szellemi erőnlétre, ami lehet neked nem ártana - mosolyodtam el halványan, mire újból szemembe nézett. Egy ideig csak nézett és nézett és nézett, teljesen kifejezéstelen arccal, amitől már kezdtem idegessé válni. Túl messzire mentem volna?
- Legyen. Meggyőztél - mosolyodott el végül, ezzel az én ajkaimra is mosolyt csalva. Megkönnyebbültem, hogy hagyta. Hagyta, hogy segítsek neki, nem pedig ellökött magától olyan messzire, amennyire csak bírt.
- Mikor akarod kezdeni? - villanyozódtam fel teljesen. Szinte ugrálni kezdtem örömömben, amit ő őszinte nevetéssel díjazott. Gyönyörű mosolya volt, nevetése hangja meg még annál is aranyosabb és szívmelengetőbb.
- Majd máskor, Jeon. Nyugodj le egy kicsit. Biztos mérgesek rád, amiért nem mentél suliba - mondta, mire engem arcbacsapott a felismerés. Engem mindenki ki fog nyírni, amiért lógok a suliból! Azonnal elkomorult az arcom.
- Basszus! Én halott vagyok!
- Akkor húzás hazafelé! - lökött rajtam egyet finoman kifelé a szobájából. Futottam is le, de Taehyung még utánam kiáltott. - Várj, hazadoblak!
Aznap megtört a jég. Ha még nem is teljesen, de már repedezni elkezdett, és a neki tett ígéretem miatt, miszerint megtanítom erre a neves harcművészetre tudtam, hogy nem ez volt az utolsó találkozásunk. Abban is biztos voltam, hogy már most igen erős érzéseket táplálok iránta, abban azonban már nem, hogy ő száz százalékosan heteró. Vajon ez jó hír számomra, vagy valóban csak egy szúrós kaktuszt piszkálok, aminek a végén én leszek az, aki vérezni fog?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése