Mégis tudtam, hogy muszáj, így mit sem sejtve léptem be a fiókomba. Hatalmasat sóhajtva kezdtem bele a válaszok írásába, amelyekben sajnálattal közöltem, vagy el kell utasítsam őket, vagy az igen hosszú várólista hátuljára kerülnek. Voltak, akik azonnal válaszoltak, így előkerestem a füzetet, amibe a munkáimat vezettem, és szépen sorban irkáltam föl az újabb feladataim. Ezzel ment el az egész délutánom, és még mindig nem kerültem a végére.
Tudatlanul nyitottam meg az egyik üzenetet, azonban amint elolvastam a kézbesítőjét, aztán meg magát a levelet, tágra nyíltak a szemeim. Szívverésem felgyorsult, kezeim remegtek, pulzusom az egekbe szökött. Nem tudtam, hogy komolyan az áll-e a levélben, amit látok, vagy csak hallucinálok.
Tisztelt Jeon Jungkook!
Azzal a kéréssel fordulnánk magához, hogy lehetséges volna-e a segítségét kérni a legújabb rajzfilmsorozatunk alkotásában. Tehetséges, fiatal és rugalmas művészeket keresünk, kik még éppen csak szárnyaikat bontogatják.
Ha felkeltettük érdeklődését, minden további információt mellékelünk Önnek.
Várjuk mihamarabbi válaszát!
Üdvözlettel: Sebastian Castro, a MainDream studió igazgatója
Helyszín: Aveiro, Portugália
Köpni-nyelni nem tudtam. Egy igazi stúdió fordul felém kéréssel? Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hiába futtattam rajta végig szemeimet milliószor.Hihetetlen volt. Már hallottam erről a kiadóról. Annak idején, mikor külön jártam művészettörténet órákra, be kellett magoljuk minden országnak a legnagyobb érdemeket elért stúdióit, múzeumait, és mindent aminek köze van a művészetek bármely ágához. Ez is köztük volt. Portugália szárnyaló filmstúdiója, akik engem akarnak. De vajon miért? Miért pont én keltettem föl az érdeklődését egy ilyen messzi országnak?
Rengeteg kérdés merült fel bennem. Szinte semmi információ nem szerepelt a levélben a munkáról, annak végzéséről, vagy úgy egyáltalán bármiről. Mi van, ha csak egy átverés? Mi van, ha nem is igazi az üzenet, csak szélhámosok próbálnak átvágni?
Ki kellett derítsem mihamarabb, így azonnal írtam nekik egy válaszlevelet, miszerint érdekel a dolog, de mielőtt bármit leszögeznénk szeretném tudni, pontosan miről is van szó, mik a feltételei. Azért mégsem vagyok bolond, hogy bármibe belemenjek.
Nem akartam túlságosan beleélni magam semmibe, így szépen folytattam a munkák szortírozását, mikor egy pittyegő hang jelezte, hogy új üzenetem érkezett. Ők voltak azok. Perceken belül válaszoltak. Hevesen dobogó szívvel nyitottam meg az e-mailt.
Kedves Junkook!
Hatalmas örömmel tölt el minket, hogy nyitott ajánlatunk felé.
Előre le kell szögezzük, hogy minden, amit ebben az üzenetben mellékelünk, az egyelőre szigorúan titkos! információk kiszivárogtatása, esetleg plagizálás súlyos bűncselekménynek bizonyul!
És ezután több oldalnyi kép, rajz, vázlatok az eddigi tervekről, a történetről, a figurákról, én meg csak leesett állal lapozgattam az oldalak között. Még mindig rengeteg kétely volt bennem, de ez már bizonyítéknak számított az ajánlat létezéséről. Egyre izgattottabb lettem, ahogy tovább olvastam a levelet.
Természetesen tisztában vagyunk az Ön korával és tartózkodási helyével, éppen ezért említjük meg még az elején, hogy a munka csakis helyben, Aveiro városában végezhető! Kérjük, ennek tudatában hozza meg a későbbiekben döntését.
A munka természetesen digitálisan történik. Ne ijedjen meg, nem okoz gondot, ha még nincs ebben tapasztalata, minden Z generációs tanoncunk hamar beletanul a dolgok menetébe.
Van lehetőség kollégiumi lakhatásra, esetleg ideiglenes, próbaidőszerű szerződés aláírására, melynek rövid lejártával eldöntheti, maradni szeretne-e, vagy mégsem felel meg az Ön elvárásainak a munka.
Ezen lényeges dolgok tudatában várjuk beleegyező válaszát a továbbiakban a lent megadott telefonszámon, szülő, vagy gondviselő jelenlétében.
Ha nem érkezik válasz erre az üzenetre egy héten belül, azt automatikusan visszautasításnak ítéljük meg, és keresünk egy másik ígéretes ifjú művészt az Ön helyére.
Reméljük, nemsokára találkozunk itt, Portugáliában, kedves JeonGuk!
Telefonszám: 351 367 2356
Üdvözlettel: Sebastian Castro
Hatalmasat nyeltem. Szám kiszáradt, remegtem, mint a nyárfalevél. Idegesen, de közben izgatottan kezdtem el fel, s alá járkálni a szobámban. Agyaltam, olyan erősen agyaltam, hogy szerintem még a szomszéd is hallotta agytekervényeim erőlködését.Munka. Európa. Rajzolás. Tervezés. Az álmom.
Nem fért a fejembe. Nem értettem. Vajon csak álmodom ezt az egészet?
Belecsíptem arcomba, de csak fájdalmasan felszisszentem. Hangosan felkacagtam.
- Nem álmodom! Nem álmodom! - kiáltottam el magam, majd azzal a lendülettel levetettem magam az ágyamra, hogy párnámba folythassam örömteli kiáltásaimat. Úgy festhettem, mint valami bolond, szerelmes tinilány.
Felpattantam. Összekapkodtam néhány cuccot, majd száguldottam is lefelé a lépcsőnkön, egészen a kocsiig és bepattanva tapostam a gázpedálra. Egész úton vigyorogtam, mint a tejbetök. A zene üvöltött, a kedvenc bulizenéim, majd Taehyungék utcájába érve lehalkítottam, és lassan álltam meg kapujuk előtt. Addigra már lefagyott a mosoly az arcomról.
Úgy éreztem, nem érdekelné. Nem is figyelne rám, szokásához híven, csakis saját magával törődne, és a hümmögésen kívül semmilyen reakciót nem kapnék erre a hírre.
Nem akartam ezt. Nem akartam, hogy elrontsa a kedvem, hiszen egy életreszóló lehetőség áll előttem. Nem is értem, miért ő volt az első ember, akinek el akartam újságolni, hiszen mélyen belül tisztában vagyok vele, hogy ő nem örülne a sikeremnek. Meg se hallgatna, esetleg még féltékenykedne is. Mindkettő benne van a pakliban.
Én mégis ott voltam a háza előtt. Mégis ő volt az első gondolatom. Talán éppen ez az, ami ráébresztett a valóságra. Vajon én hányszor vagyok az ő első gondolata? Voltam egyáltalán valaha?
Bennem azonban élt még a remény. Ha nem is lángolt, de pislákolt.
Addig a pillanatig. Kioltottam. Lehunytam a szemem, és döntöttem. Olyan erősen szorítottam a kormányt, hogy ujjaim belefehéredtek, de nem érdekelt. Összeszedtem magam, és beletapostam a gázba, majd lassan, szó nélkül hajtottam ki az utcából. Ezzel együtt egy végleges döntést meghozva.
Nem akartam ezzel foglalkozni. Sokkal jobb nap volt ez, minthogy ilyenekkel el legyen rontva.
Újból feltekertem a hangerőt, miközben besoroltam az unokatesómékhoz vezető sávba. alig hallottam meg a telefonom csörgését. Összeráncolt szemöldökkel néztem a kijelzőn szereplő nevet. Már csak ez hiányzott.
Mégis fölvettem. Fölvettem, mert éreztem, hogy baj van. Bármekkora szemétláda is, nem hívna föl csak úgy.
- Igen? - szóltam bele flegmán, mire azonnal ideges zihálást hallottam. Megijesztett.
- J-Jungook? - remegett Vernon hangja.
- Igen, én vagyok. Mi a baj? - azonnal aggódni kezdtem. Mi van, ha Taehyungnak is köze van a dologhoz?
- Megtaláltak. Rámtaláltak! Taehyung elárult - sírt. Hallottam, hogy sírt. Teljesen elfehéredtem. Akármennyire is utáltam azt a fiút, ő is ember. És ha valóban megtalálták a dílerek... nem hagyhattam annyiban. Hányszor megmondták már, hogy egyszer a jószívem lesz vesztem!
Aznap meghoztam egy végleges döntést. Egy végleges, és egyben sorsfordító döntést, mely mindnyájunkra hatással volt. Végre felnyílt a szemem. Végre nem vakságban éltem, és meg kell hagyni, az sokkalta biztonságosabb és nyugtatóbb volt, mint elfogadni a valóságot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése