Lehunyt szemmel ültem a kocsimban. Ujjaimmal olyan szorosan szorítottam a kormányt, hogy minden vér kiment belőlük.
- A picsába! - káromkodtam hangosan, hiába nem volt szokásom. Miután meghallgattam Vernont, megígértem, hogy teszek valamit. Mert tehettem. Tehettem, és ezt ő is tudta, ezért engem hívott, mindazok után, amit velem tett.
Nem hibáztattam Taehyungot, amiért elárulta azoknak a szemeteknek, pontosan kit és hol keressenek. Jól tette, mert így nincs többé veszélyben, de attól még legalább szólhatott volna róla. Mégis miért nem képes beszámolni legalább az ekkora jelentőségű dolgokról, ha már egyébként nem oszt meg velem semmit?
Bármennyire is érzek ellenszenvet Vernon iránt, nem érdemli meg, hogy őt is félholtra verjék. Azt senki sem érdemli. Neki is biztosan nyomós oka volt arra, hogy odakerült, ahova, és olyan lett, amilyen. Nagyot csalódtam Taehyungban, amiért feladta. Már réges-rég ki kellett volna szállnia ebből az egészből, de nem így. Más megoldást is lehetett volna keresni, kellett volna keresnie, és nem csak kizárva az életéből, gondolkodás nélkül cselekedni. Nagyon dühös voltam, mert nekem kellett megoldanom ezt a problémát is, ahelyett, hogy életem egyik legnagyobb lehetőségét ünnepelném a szeretteimmel. Mindezt Taehyung miatt.
Gondolkodtam. Tudtam, mit kell tennem, de nem volt elég bátorságom hozzá. Nem lehetett, hiszen azok után, ami történt, és ahogy viselkedtem, viselkedtünk, nem kereshettem föl csak ilyen egyszerűen.
Féltem Yoongitól. Féltem, mert tudtam, hogy hibáztam. Ő megmondta. Ő őszinte volt, én pedig ezen felkaptam a vizet ahelyett, hogy kicsit magamba szálltam volna. Hatalmas hibát követtem el, és erre ráment a barátságunk. Az elmúlt hetekben rengeteget agyaltam azon, hogyan tudnám helyrehozni, de nem volt elég bátorságom elé állni. Gyáva voltam, mert tévedtem. Óriásit tévedtem, és ezt ő sínylette meg a leginkább. Nem én, nem Taehyung, hanem ő. Mert szüksége lett volna rám. Szüksége lett volna egy barátra, egy testvérre, de én rá se hederítettem, pedig ő szinte a számba rágta a dolgokat. Vak voltam. Taehyung megvakított, de már felnyílt a szemem. Sajnos, úgy éreztem, hogy már késő. Nincs visszaút. Yoongi nem egy könnyen megbocsájtó ember, ezt talán én tudom a legjobban, hiszen a múltban is előfordultak köztünk kisebb-nagyobb veszekedések, de idáig sosem fajult. Nehezen bízik, és nehezen enged, de ha egyszer engedett, akkor már nem bízik. Úgy éreztem, engem már elengedett.
Ő volt az egyetlen esélyem ennek a problémának a megoldására, mégpedig gyorsan. Kénytelen voltam fölhívni. Meg kellett tennem, nem magamért, nem Yoongiért, nem Taehyungért, de még nem is Vernonért, hanem a lelkiismeretemért. Tudtam, ha Yoongi hajlandó szóba állni velem és meghallgatni, ő is segíteni akar majd. Nem fogja hagyni Vernont a szarban, mert azt egyetlen ember sem érdemli. Yoonginak kőszíve van, de sosem igazságtalan. Nála realistább, bölcsebb embert keveset ismerek.
Yoongi bátyja annak idején eléggé benne volt a drogbizniszben. Elég hírhedt neve van az iparban, csak a kiejtésével embereket lehet félemlíteni. Ült is egy évet, amit nagyon kevesen tudnak csak a legjobb barátom családjáról. Ez tette tönkre őket. A szüleik kapcsolatát, Yoongit, és a bátyját is.
De ennek már vége. A bátyja otthon van, tanul, főiskolás és soha, de soha mégegyszr hallani sem akar semmilyen drogkereskedelemről. Végleg kiszállt. Nekünk azonban a segítségére volt szükségünk. Tudom, hogy ezért Yoongi, a bátyja, apa, Jin és Nam, sőt, Taeyeon is ki fog nyírni, de szükségünk volt rá. Szüksége volt rá egy fiatal, felelőtlen bolondnak, mint amilyen ő maga is volt.
Kezembe vettem a telefonom. A kocsim ablakán nézelődtem kifelé miután félreálltam egy parkolóban, hogy próbáljam húzni az időt, ami igazából senkinek se vált a javára. Mégis féltem. Féltem, hogy megkapom életem egyik legnagyobb pofonját egy olyan embertől, akit iszonyatosan szeretek, hiába vagyok tisztában azzal, hogy megérdemelném. El kéne küldjön melegebb éghaljatra, pontosan az járna nekem.
Már beesteledett. Az ég patyolattiszta volt, a szél kellemesen fújdogálta a fákat és a növényeket, a városban csak úgy pörgött az élet. Fiatalok mindenütt, szombat este lévén, hiába közeledtek az érettségik és a vizsgák. Egy kis bulizás és kikapcsolódás mindenkinek kijárt, kivéve persze nekem. Mindig akadt valami teendőm, vagy problémám, vagy munkám. Igazából, amióta Taehyungot megismertem egyetlen nyugodt percem sem volt.
Elegem volt az agyalásból. Tárcsáztam egykori legjobb barátom számát. Izgalommal telve, ajkaimat rágcsálva vártam, hogy fölveszi-e. Teltek a másodpercek, de semmi válasz. Már majdnem letettem. Épp készültem volna csalódottan kinyomni a hívást, mikor beleszólt.
- Mit akarsz? - kérdezte ridegen, köszönés nélkül. Egy pillanatra az ütő is megállt bennem. Képtelen voltam megszólalni, amint meghallottam hangját, hiszen annyira hiányzott már! Meglepődtem. Azon is, hogy fölvette, és azon is, hogy ennyire megérintett engem ez az egész. Úgy látszik, csupán csak eltemettem magamban a barátságunkhoz fűződő érzéseimet az elmúlt hónapokban, hogy ne kelljen velük szembenéznem, és most mind egyszerre került felszínre. Ezért nem bírtam megszólalni. - Jungkook, ne szórakozz velem. Vagy mondd meg mit akarsz, vagy hagyj békén!
- Segítened kell! - nyögtem ki nagy nehezen, mire néhány máspdperc elteltével egy hitetlen nevetés hagyta el száját.
- Komolyan van pofád fölhívni, mikor éppen szarban vagy azok után, hogy fél évig felém sem nézel? Neked aztán van bőr a képeden! - osztott ki azonnal a szokásos bunkó stílusában, amit teljesen meg is érdemeltem. Ez nem volt kétséges. Megdörzsöltem orrnyergem és vettem egy mély levegőt. Muszáj volt összeszednem magam.
- Nem nekem kell a segítség, hyung - sóhajtottam a lehető legnyugodtabb hangon.
- Óhh, még a hyungod volnék? Én nem úgy érzem - jelentette ki csúfosan, mire sóhajtottam egy hatalmasat. Nem is számítottam tőle más reakcióra, teljesen jogosan. Nem haragudhattam rá emiatt, de akkor nem volt időnk erre. Még aznap éjjel le kellett zárni ezt az ügyet.
- Kérlek, Yoongi, nagyon nagy szarban van valaki, akinek a bátyád... kapcsolataira és befolyására lenne szüksége - mondtam ki nagy nehezen, amiről tudtam, hogy ki fogja hozni a sodrából. Néma csönd a vonal másik végén. Már azt hittem, hogy letette, mikor beleszólt.
- Találkozzunk a szokásos kávézónknál. Nem ígérek semmit, de meghallgatlak - sóhajtotta gondterhelten. Széles mosolyra húzódtak ajkaim.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm! Meghálálom még valahogy, ezt biztosra veheted! - szinte örömujjongtam a kocsiban.
- Lassan a testtel, Jungkook, mondtam, hogy nem ígérek semmit. Negyed óra múlva találkozunk, legyél ott! - és ezzel bontotta is a vonalat.
- Nekem ez is elég - suttogtam boldogan magam elé, majd beindítottam a motort és kihajtottam a parkolóból, egyenesen a megbeszélt hely felé véve az irányt. Nem akartam elkésni.
Aznap mutatkozott meg igazán, kik is az igazi barátaim. Aznap jöttem rá arra, hogy ki az, aki feltétel nélkül, mindig számíthatok és támaszkodhatok, nem számítanak a körülmények. Ahogy arra is rájöttem, ki az, aki csak mocskot csinál, amit aztán nekem kell feltakarítani utána.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése