Teltek az órák, a napok, a hetek... a hónapok. A karácsony is elrepült a fejünk felett, és szinte észre se vettük. Már a tél is a vége fele járt, ezt az időjárás melegedéséből azonnal lehetett tudni. Hosszabbodtak a nappalok, a város újra kezdett feléledni, a diákok a suliban pedig már ekkor a nyári bulikat tervezték, ha már a szilvesztere mindenkinek ilyen jól sikerült.
Persze, ezalól mi kivételek voltunk Taehyunggal. Elfelejtette. Elfelejtette! Pont, ahogy a karácsonyt is, ami egyenlő az ajándékmentességgel, legalábbis a részéről. Félreértés ne essék, engem nem az zavar, hogy nem kaptam tőle semmilyen ajándékot, mert az kicsit sem érdekel. Csak maga a tudat, hogy annyira nincs tisztában magával még mindig, hogy képes volt ez megengedni. Képes volt méterekkel átlépni a határvonalat, ami a családja és az én tűrőképesságem vonalát jelzi.
Nem számított, hányszor próbáltam neki elmagyarázni, hogy nekem mennyire rosszul esik a viselkedése, rám se hederített. Csak a szokásos duma: túlreagálom, meg egyébként is legyek megértő, hiszen ő dolgozik. Őfelségének emiatt bármit szabad. Azért mindennap reménykedek, hogy nem felejtette el, ki miatt tart most ott, ahol. Ki az, aki meglátta benne azt, amit senki más, és aki az ő akarata ellenére felkarolta és segítette önmaga megismerésében. Akkor se felejtse el, ha részemről egy kis önzőség is volt a dolog mögött, hiszen az első pillanattól kezdve belehabarodtam.
Úgy érzem, ő is belehabarodott saját magába. Éppen ezért, fogalma sincs arról, én mégis mennyi munkát kapok. Naponta érkeznek postán a levelek, az e-mailek, a facebook üzenetek... elvagyok árasztva megalkotásra váró razokkal, portrékkal, festményekkel, mesefigurákkal. Mondhatni, a legtöbben már halloták a nevemet a városban, még ha csak futólag is.
Persze, én a hírnevem csakis Jinnek köszönhetem. Az ő könyve az, ami akkora sikert aratott világszerte, hogy már több, mint öt nyelvre lefordították, és jelen pillanatban is dolgoznak rajta. Igazi bestseller lett. Így jöttem én is a képbe. Sosem gondoltam volna, hogy egy kiskori rajzom fog annyira tetszeni az embereknek, hogy ismertté tesz. De így lett. Az álmomat élem. Az álmomat élem, de közben a boldogságom egyik legfontosabb forrása nincs mellettem. Nem is igazán élveztem a beteljesülést.
Taehyung annyi stresszt és idegességet okozott nekem, hogy nem élveztem a nyakamba szakadó terheket. Mert bármennyire is jól éreztem magam a siker miatt, nem tudtam teljességgel beleélni magam, mert folyamatosan Taen kattogott az agyam. Különösen, hogy borzasztó nehéz volt beosztani az időmet a suli mellett, hiszen a végzős év nem éppen a lazaságról híres, és én Taehyunggal ellentétben tovább szeretnék tanulni, művészeti ágon, grafikusként, pont mint Jin.
Szelektálni kellett a munkák közt. Rengeteget kellett visszautasítanom időhiány miatt, vagy külön informálni a megbízót, hogy ne számítson egyhamar a kérésére. Sokakat nem érdekelt, mert megszállottan engem akartak, de sokak teljességgel felháborodtak és nem értették a helyzetet, aztán faképnél hagytak. Nem tehettem mást, hiszen minél közelebb volt az érettségi, annál kevesebb időm lett. Így is, temérdek alkalommal dolgoztam vagy tanultam éjszakákba nyúlóan, de megérte. Így lett jogsim és saját kocsim is cirka három hónap alatt.
Ez azonban az én kapcsolataim kárára is ment. Alig maradt időm Jinnel és Nammal lenni, így azidőben szinte fogalmam sem volt, mi van velük. Néhanapján, ha sikerült összehozni egy-egy találkozót, akkoris annyi mesélnivalója volt mindenkinek, hogy napokig ülhettünk és beszélhettönk volna, de túl elfoglaltak voltunk. Én is, és ők is.
Sokat érdeklődtek Taehyung felől, mert érezték, hogy nincsenek rendben a dolgaink. Én azonban nem mondtam semmi konkrétat, csak annyit, hogy mindketten elfoglaltak vagyunk, ezért nem jut sok időnk egymásra. Ez nagyon messze állt az igazságtól, de nem akartam ezzel is terhelni őket. Így is elég sok felé állt a fejük Jin hírnevéből adódóan, meg persze unokatesóm sikere miatt Nam nevét is egyre többet lehetett hallani, és nem kellett sok idő, hogy felfedezzék az új zenei tehetséget. Mindkettejük élete sínen volt. Boldogabbak nem is lehettek volna.
Újból eljutottam arra a pontra, hogy nem bírom tovább. Túl nagy a nyomás, az érettségi a nyakamon, ahogy milliónyi munka is, Taehyung pedig napról napra csak rosszabb. Két hete. Már két hete nem kerestem, és ő se engem. Ez azért felbőszített. Ha én nem hívom fel, neki már eszébe se jutok?
Unokatesómék konyhaasztalánál ültem egy bögre forró kakót szorongatva a kezemben. Némán kevergettem a cukorbombát, mikor éreztem, hogy Nam leül mellém és a vállamra simítja a kezét. Halvány mosollyal az arcomon pillantottam rá, majd újra minden figyelmem a kakaómnak szenteltem.
- Kookie, mondd el, mi a baj, mert süt rólad a világfájdalom - sóhajtotta gondterhelten. Leraktam kezemből a kiskanalat, majd vettem egy mély lélegzetet és belekezdtem.
- Taehyungról lenne szó.
- Nem lep meg - jelentette ki kissé gúnyosan a fiú, mire szúrósan néztem rá. - Mármint, nekem sosem volt a szívem csücske, mert egyszerűen úgy érzem, hogy más világból származik. Túl nagyok az értékrendbeli különbségek. Meg, persze láttuk mi rajtad Jinnel, hogy nincsenek rendben a dolgaitok, minket nem olyan könnyű átverni, mint te azt hiszed - halványan elmosolyott, ahogy ráemeltem tekintetem. Kínosan felnevettem. Pedig én tényleg elhittem, hogy sikerült beetetnem velük, hogy minden megoldódott köztünk.
- Semmi sem változott. Ugyanaz a baj, mint hónapokkal ezelőtt. Egyszerűen csak már nem bírom tovább. Nem bírom tovább, mert felemészt, és képtelen vagyok arra koncenrrálni, amire kellene - fakadtam ki, majd tenyerembe temettem arcomat. A sírás kerülgetett. Nem osztottam meg senkivel a problémáim. Nem volt ki mellettem legyen. Csakis Jinre és Namra számíthattam igazán, számukra viszont nem akartam teher lenni.
Ekkor jöttem rá, mennyire hiányzik Yoongi. Már több, mint fél év. Ennyi ideje megyünk el egymás mellett a folyosón. Ennyi ideje nem mondhatom őt a barátomnak, és mégis miért? Valami hülyeség miatt, amivel mindketten megbántódtunk, de túlságosan makacs és önfejű páros vagyunk ahhoz, hogy bármelyikünk is lépjen. Mindketten szamarak voltunk.
- Figyelj, Kookiem - sóhajtotta gondterhelten, majd kezeimet megfogva elemelte őket arcom elől, hogy a szemeimbe tudjon nézni. - Neked kell eldöntened, hogy mit szeretnél, és neked is kell tenned érte. Ha úgy érzed, elég volt, akkor elég volt. Ha úgy érzed, van még esély, akkor tégy még egy próbát. De egy valamit ne hagyj: hogy tönkretegye egy ilyen fontos és örömteli időszakát az életednek. Ne felejts el miatta élni, Jungkook! Most az egyszer, helyezd magadat előtérbe, és ne másokat! Oké? - bólintottam, ahogy az első könnycsepp kigördült íriszeimből, mire Nam azonnal szorosan magához ölelt.
Nagyobb biztonságot nyújtott Nam ölelése, mint Taehyungé. Ez sok mindent elárult nekem az érzéseimről, amelyekbe teljesen bele voltam gabalyodva. Nem tudtam, mit kell tennem, csak azt, hogy ennek a helyzetnek muszáj véget vetni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése