Yoongival az oldalamon léptem ki a suli kapuján. Az évvégi hajtás megkezdődött, hiába írtunk még csak május elejét. Amint az érettségi kezdetét vette, az alsóbb évfolyamosok számára is kezdetét vette a pokol. Nekem is a szokásosnál többet kellett kellett a füzeteim fölött gubbasszak, ami eléggé elszomorított. Millió dolgot tudtam volna felsorolni, amit a tanulásnál szívesebben csináltam volna.
A legnagyobb meglepetésemre Taehyunggal folyamatosan kommunikáltunk, ami tőlünk kicsit sem volt megszokott. Mindennap megírta, hogy sikerültek a vizsgái és volt, hogy az egész estét végigcseteltük. Csak úgy virultam a boldogságtól egész héten. Alig aludtam, de nem is hiányzott, mert a nap minden percében Taehyung járt a fejemben. Vajon én is olyan idiótán viselkedtem, mint azokban a filmekben a szerelmes tinilányok? Reméltem, hogy azért nem.
Jin hiába volt elérhetetlen számomra azóta is, már eldöntöttem, hogy nem foglalkozok vele a könyvbemutatóig. Akkor majd úgyis beszélni fogok vele, addig is fölösleges ezen rágódni. A várva várt nap azonban már fénysebességgel közeledett, hiszen ez a hétvége volt a már hónapokkal ezelőtt kitűzött időpont. Csupán napok választották el unokatesómat a sikertől, vagy a bukástól, persze, valójában mi már akkor tudtuk, akkor éreztük, mekkora sikere is lesz annak a műnek.
- Jungkook! - néztem föl hirtelen a telefonomból az éles hang hatására, mire egy mérges Yoongival találtam szembe magam. Szemei szikráztak, arcizmai feszültek voltak. Zsebembe csúsztattam az eddig használt telefonom és legjobb barátom ideges tekintetét kémleltem. - Percek óta beszélek hozzád, és fogadni mernék, hogy még azt se tudnád megmondani, miről.
- Valóban nem - túrtam a hajamba egy grimasz kíséretében, majd a szokásos kiskutya nézésemet próbáltam bevetni, sajnos sikertelenül. Tényleg nagyon mérges volt rám, akkor azonban még fogalmam sem volt, miért.
- Kurvára elegem van már, hogy amióta ez a hülyegyerek képben van, magasról szarsz a fejemre! - mondta szinte kiabálva. Még szerencse, hogy szinte üres volt az utca. Pillanatok alatt felment bennem a pumpa, amint meghallottam, milyen szavakkal illeti Taehyungot.
- Mégis milyen jogon nevezed így, miközben ilyen hangsúllyal beszélsz velem? - keltem ki magamból én is, mire Yoongi csak keserűen elnevette magát. A nevetésével csak mégjobban felhúzott.
- Sikerült megfognod a lényeget - csóválta a fejét szomorúan, ekkor már sokkal nyugodtabb hangon, én viszont még csak akkor kezdtem a tombolást. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire fel tud idegesíteni annyival, hogy csúnyán beszél Taehyungról. - Nem érted a problémámat, ezek szerint.
- Dehogynem értem! - horkantottam föl.
- Akkor halljam!
- Cseszettül féltékeny vagy Taehyungra, és nem bírod el fogadni, hogy már nem csak te tartozol az igazán közeli barátaim közé! - mondtam mérgesen a szemébe. Néhány másodperc elteltével egy még keserűbb nevetés hagyta el ajkait, mint pár perccel ezelőtt.
- Én nem vagyok féltékeny, Jeongguk - mondta ugyanolyan nyugodt, de határozott hangon, mint az az előbb. Szemeit mélyen enyéimbe fúrta, és nem hagyott szabadulni. Kezdtem kellemetlenül érezni így magam, mert íriszei semmi jót nem mutattak, sőt, mintha talán könnyek akartak volna előbukkani belőlük. - Nekem csak fáj, hogy a legjobb barátom nincs mellettem, mikor szükségem lenne rá, mert annyira elvették az eszét, hogy meg se hallja ha beszélek hozzá.
- Itt vagyok Yoongi, és nem vették el az eszemet - hatott me egyetlen pillanat alatt az érzelgőssége, mert Yoongi érzelgőssége volt, aki szinte soha nem mutatta ki a sebezhetőségét. Megijesztett, hogy valami komoly baj történhetett, abban azonban biztos voltam, hogyha elmondta volna, arra emlékeznék. Az nem létezik, hogy annyira a gondolataimba merültem, hogy nem is hallottam egy szót se, ugye?
- Dehogy vagy itt! Ha itt lennél, ez a beszélgetés el sem kezdődött volna.
- Nem értelek Yoongi, ha valami bajod van, mondd ki kerek-perec - kezdett el megint fogyni a türelmem. Szomorúan rázta meg fejét.
- Mi lett veled, hogy nem érted azt, ami nyilvánvaló?
- Nem vagy nyilvánvaló, az egész egy nagy katyvasz, amiről beszélsz nekem percek óta!
- Ha ez neked katyvasz, szeretnéd, hogy a szemedbe mondjam? - vált megint idegessé. Szemei szikrát szórtak, a homloka közepén húzódó ér kidagadt. Ha nem ismerném, talán még meg is ijedtem volna tőle. Magabiztosan bólintottam. - Amióta Taehyung a képbe jött megváltoztál, mégpedig baromi rossz irányba. Hol van az én bolondos, jókedvű, energikus Jungkookom?
- Még mindig nem értelek, hyung - kezdtem hisztérikussá válni.
- Azt akarom ezzel mondani, hogy baszottul hiányzik a barátságod, mert az elmúlt hetekben nem is beszéltél velem normálisan, vagy ha igen, akkor is csak arról a fasszopóról.
- Ne mondjam mégegyszer, hogy ne merj ilyet mondani rá - szűrtem a fogaim között Yoongi fölé magasodva. Mégis mi a francot műveltünk? Kicsit sem ijedt meg tőlem. Tudta, hogy hiába vagyok kétszer akkora, mint ő, egyenlőek az erőviszonyok.
- Én ilyen vagyok, ismersz - vonta meg a vállát flegmán. - Te tudhatnád a legjobban, hogy én mindenkiről így beszélek.
- Róla nem beszélhetsz így - közöltem vele szigorúan, mire hátrált egy lépést. Pillanatok alatt távolodott el tőlem. Mind fizikailag, mind lelkileg.
- Úgy látom értelmetlen ez a beszélgetés, Jungkook - mondta csalódottan, de a méreg már érezhetően elszállt belőle. Mintha föladta volna. Mintha elengedte volna, mintha engem engedett volna el. Borzasztó, szorító érzés nehezedett a mellkasomra, de én nem fogalalkoztam vele, elszántan védtem Taehyungot.
- Nem is értem, hogyan és miért kezdtünk bele - válaszoltam lekezelő hangsúllyal. Halványan elmosolyodott.
- Mert reméltem, hogy még nem késő megértetni veled, mi is történt pontosan, de úgy látszik tévedtem. Már késő.
- Hát a sok parasztság, amit Taehyung miatt vágtál a fejemhez, ahhoz valóban késő. Már az elején megtehetted volna és akkor nem kellett volna a boldogságomat nézned, mert úgy látszik az fáj neked - szinte gondolkodás nélkül köptem a szavakat. Így éreztem. Amit mondtam, azt valóban úgy is gondoltam. Ennek a beszélgetésnek mindössze annyi volt a lényege, hogy féltékenykedjen Taehyungra és arra, hogy végre teljes egészében jól érzem magam. Ő tovább szenvedett, én viszont ráléptem a boldogság ösvényére és ő ezt nem bírta elviselni.
- Azért remélem Jungkook, hogy sosem felejted el azokat az embereket, akik a legsötétebb időszakaidban is a legjobbat látták benned - jelentette ki néhány másodpercnyi némaság után mélyen a szemembe nézve, majd fogta magát, hátat fordított és haláli nyugalommal elsétált. Percek teltek el, és én még mindig ott álltam, mozdulatlanul. Időre volt szükségem, hogy felfogjam, mi is történt. Még sosem volt ilyen csúnya veszekedésünk Yoongival. Még sosem vágtam ilyeneket a fejéhez. Ő pedig sosem fordult hozzám segítségért. Hiszen ez az volt, nem igaz?
- A kurva életbe - szitkozódtam egyet magam elé, majd az előttem elsuhanó buszt figyeltem, melynek a végében Yoongi zötykölődött.
Észre se vettem, mit művelek. Észre se vettem, hogy annyira előtérbe helyeztem Taehyungot, hogy minden szerettem, saját magamat is beleértve megsínylette ezt. Mindenki miattam szenvedett, és bárcsak erre hamarabb rájöttem volna! Most először mondom azt, hogy igenis másként csináltam volna a dolgokat, ha látok a saját szememtől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése