Kerek egy hét telt el az omniózus eset óta. Megint, szokás szerint a kertben ültünk az edzés utáni rövid pihenés erejéig, nekem pedig egyszerűen nem fért a fejembe, mégis hogyan tudunk ilyen könnyen elúszni a történések felett. Akkor először zavart, hogy Taehyung nem kommunikál, mert inkább lenyelte minden egyes alkalommal a gondolatait, akárhányszor rám nézett.
Dűhített, rendesen dűhített ahogy kerülte a szemkontaktust és tartotta a legalább egy méteres távolságot. Igaz, emiatt a szokottnál többet kellett beszélnie, mert én sem voltam hajlandó gondolatolvasósat játszani. Igazándiból, én a végére már teljesen úgy viselkedtem, mint egy durcás kisgyerek, akit ki kell engesztelni, ő pedig csak szimplán szart az egészre, ahogy amúgy mindenre, legalábbis nagyon úgy tűnt.
Már szinte bugyogott ki belőlem, hogy mégis mi a fene van, de visszafogtam magam. Azt akartam, hogy ő kezdeményezzen, és nagyon reméltem, hogy erre nem kell évekig várjak, meg hogy egyáltalán be fog következni. Már nagyon nehezen fogtam vissza magam, úgyhogy néma átkokat szórtam a fűben békésen heverésző fiúra, meg persze szúrós tekintettel bámultam, hátha veszi az adást.
Felült, mire én a körülöttem levő fűszálakat kezdtem el tépkedni, pont mintha eddig is ezzel foglalatoskodtam volna. Annyit vettem észre, hogy Taehyung föltápaszkodott, majd elém állva kezét nyújtotta, hogy fölsegítsen.
- Gyere, Jungkook. Szeretnék mutatni valamit - majd el is indult be a házba, én pedig egy hatalmas sóhajtás kíséretében utána eredtem. Vajon mi lehet újfent a tarsolyában?
Megint a szobájába mentünk. Ugyanúgy, mint egy héttel ezelőtt, kihúzta az írósztalának legfelső fiókját, és kivette belőle a szerencsés füzetet, majd a kezembe nyomta. Én fellapoztam, és rendesen meg is hökkentem látva, hogy mennyit haladt cirka egy hét alatt a történet kidolgozásával. Telis-tele írt, firkált, rajzolt, jegyzetelt lapokat láttam, meg sem akartam számolni, hány oldalnyi anyag összesen. Teljesen elképedtem.
- Hűha! Elképesztő sokat haladtál vele - emeltem szemeimet Taehyungra, mire ő halványan elmosolyodott. A mosolyában azonban búlkált valami, valami tőle nem megszokott, talán mintha egy kis izgalom és félelem is lett volna. Összeráncoltam a szemöldököm arcát figyelve, mire ő sóhajtott egyet, beletúrt a hajába és csak utána vezette tekintetét vissza hozzám. Mélyen enyéimbe fúrta íriszeit, s közben finoman érintette meg kezeimet, így együtt lapoztunk a legelső oldalig. Ott megállított, majd ujjaimat a hatalmasra kiemelt ímre vezette: Someone Like You.
Enyhén elnyíló ajkakkal figyeltem az eseményeket. Teljesen a hatása alá kerültem, még ha akartam sem lettem volna képes tenni ellene bármit is. Megbabonázott hatalmas, sötét szembogaraival, melyekkel kutakodva vizslatott, és elgyengített az érintésével, ahogy kecses ujjai enyémekhez simultak. Talán abban a pillanatban még a nevemet sem tudtam volna megmondani.
- Nem veszed észre a lényeget, Jungkook? - kérdezte halkan, de jelentőségteljesen. Fogalmam sem volt, mégis mire gondolt, de pillantásom azonnal végigvezettem a futtában leírt sorokon. Hirtelen csapott arcba a felismerés. Mégis miért nem olvastam elsőre alaposan az egészet?
"- Tudod, hogy a magánynak milyen színe van?
- Pont, mint neked"
"A fájdalom tesz emberré"
"Ha az után az ember után kutatsz, aki megváltoztatja az életedet, nézz tükörbe!"
"Mégis mit csinálok az életemmel?"
"Sose félj azt tenni, ami lángba borítja a lelked!"
Óriásira kerekedett szemekkel bámultam Taehyungra. Arca komoly volt, szemei kíváncsiak, én viszont csak tátogtam, mint valami hal, de egy hang se jött ki a torkomon. Lefagytam. Kezeimet továbbra sem engedte el, finoman fogta ujjai közé enyémeket. Látván döbbenetemet, végül megszólalt.
- Tudod, Jungkook, én magam is meglepődtem, mikor hiányozni kezdtek a közös edzéseink. Kellett egy kis idő, hogy rájöjjek, valójában nem is magukat edzéseket hiányolom, hanem téged és a veled töltött időt. Hiányoztál, baszki, kurvára! - túrt bele a hajába egy feszült mozdulattal, mire én a döbbenetemet félretéve nyúltam ideges kezeiért, majd megfogva őket igyekeztem megnyugtatni. Halványan, alig észerevehetően mosolyodott el.
- Én is hiányoltalak téged - suttogtam kezeit szorongatva. Megkönnyebbülés ült ki arcára.
- Igazából, ez a felfedezés indította el a gondolataimat, hogy mégis mennyit változtam, mióta ismerlek? Mennyit adtál te nekem, mennyit tettél te értem? Mennyire bíztál bennem, mikor én sem bíztam magamban, mert te ezt - mutatott itt a kezünkben tartott füzetre -, ezt már réges-régóta tudod, csak rá kellett vezessél. Mégis hogyan látsz te engem ennyire valóságosnak, ennyire élőnek? Miért látsz bennem ennyi lehetőséget? Miért ismersz és kezelsz jobban, mint bárki más ezen a nyamvadt földön? Miért tud egyetlen érintésed - itt összefonódott kezünkre pillantott, és szinte csodálattal simított végig kézfejemen -, egyetlen ölelésed megnyugtatni, és elfeledtetni velem mindent?
- Talán, mindezekre a kérdésekre nem is létezik válasz, talán egyszer rájövünk - azt hiszem, ekkortájt ejtettük ki kezünkből a telis-teli füzetecskét. Taehyung közelebb hajolt hozzám és lehunyta a szemeit. Nem tett semmit, nem is állt szándékában, inkább csak szaporán dobogó szívét próbálta lassúbb tempóra bírni. Gyönyörű, porcelánszerű, szinte tökéletes, pontosabban tökéletlenül tökéletes arcát figyeltem. Éreztem a testéből áradó hőt, és arcomon az általa kifújt meleg levegőt. Elkábultam. - Talán, nem is kell keresni semmilyen választ. Talán, most kéne igazán a mának élni, ahogyan te egyébként is teszed - suttogtam, mire felnyitotta pilláit. Ebből a közelségből tisztán ki tudtam venni az aprócska anyajegyeket, melyek még ismeretségünk elején annyi gondolkodni valót okoztak a rajzaimnál. Elvarázsolt.
- Nem lehet, Jungkook-ah - akkor először hívott így, becézve. Szavait szinte motyogta, közben szemei számtalanyszor járták körbe arcom minden egyes szegletét, majd végül íriszeimnél állapodtak meg.
- Mégis ki akadályoz? - motyogtam hozzá hasonlóan, és egyszerűen nem bírtam nem dús ajkait bámulni, melyeket olykor-olykor beszívott, mielőtt beszélni kezdett volna.
- Nem lehet, mert nem akarlak bántani. Nem lehet, mert én nem tudnám megadni neked, amire szükséged van - mélyen a szemeimbe nézett, mikor ezt mondta. Fájdalommal, szenvedéssel, de őszintén közölte.
- Ne akard megmondani, mire van szükségem - ajkaira súgtam. Igazándiból, észre se vettem mikor kerültünk ilyen közel egymáshoz, hogy szinte súrolták egymást ajkaink. Az egyetlen, amit tudtam, az az ereimben szélsebesen száguldó és fülemben dobogó vérem. Megrészegített. Megrészegített a közelsége.
- Ezek tények, Jungkook - rázta meg óvatosan fejét, ezzel is kihangsúlyozva igazát. - Te nem ismersz engem. Nem ismersz, mert nem hagyom, hogy megismerj, mert később te fogsz miattam szenvedni. Ezt semmiképpen sem szeretném - megkereste íriszeimet, és mély szemkontaktust kialakítva nyílt meg előttem teljesen. Nem engedett közelebb magához. Az oly' gondosan és nehezen, szépen lassan, lépésről lépésre lebontott fal széttörésében méggátolt. Megálljt parancsolt mindkettőnknek, mert makacs volt, borzasztóan makacs. Kár, hogy önfejűségből nekem is jócskán jutott.
- Engem nem érdekel semmi, Taehyung, egyetlen dolgon kívül - minden bátorságomat összeszedve két kezem közé fogtam arcát, mely olyan selymes tapintású volt, amilyet még sosem éreztem azelőtt. - Te te vagy, és ez éppen elég. Nem kell se több, se kevesebb, akkor se ha fájni fog, és akkor se ha boldog leszek.
- Nem értettél meg, Jungkook - sóhajtotta. - Én már túl elveszett vagyok ahhoz, hogy segíteni tudj rajtam, nem éri meg a szenvedést - homlokát enyémnek döntötte, és nyomott rá egy apró puszit. Beleremegtem az érintésébe. Pillanatokkal később körülvett a hideg levegő, a közelsége nélküli hideg levegő. A kaktuszait bámulta, teljesen kizárva a külvilágot.
Féltett. Féltett önmagától, mert ismerte önmagát. Milyen irónikus, hogy az ő makacssága és az én naivságom mennyire ki tudták egészíteni egymást. Talán épp ez az, ami egy ember vesztét okozza, na meg persze ha nem lát a szemétől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése