Zene: Harry Styles - Sweet creature
Persze csak terveim szerint, mert abban a pillanatban, hogy felemeltem a takarómat megszólalt a csengő. Egy darabig nem értettem, hogy mi volt ez. Ki a fene az ilyenkor? Összeráncolt szemöldökkel sétáltam a bejárati ajtóhoz, s amint résnyire nyitottam azt kiszállt testemből a fáradtság minden apró érzése, sőt mondhatni elöntött az adrenalin. Mit keres itt?
Pajkos félmosoly, sötét, mélyreható tekintet, hullámokban göndörödő fekete haj, s ha mindez nem lenne elég, a tökéletes vonásai mellé a szokásos elbűvölő stílusa sem változott. Egy fekete dzsekit viselt egy kopott farmerral meg valami bandás pólóval, akiknek a zenéjéről biztos vagyok benne, hogy órákig levegővétel nélkül képes lenne dumálni, főként arról, hogy milyen hatással is vannak rá, az életére, a felfogására, és hogy sajnálja azokat az embereket, akik nem ismerik őket. Milyen kár, hogy ezúttal én is ezek közé tartoztam.
Hitetlenül tártam szélesebbre a bejárati ajtót, majd összefontam magam előtt karjaimat. Valamiféle választ azért szerettem volna kapni, hiába volt tökéletesen tisztában azzal, milyen hatással van rám. Mosolya kiszélesedett, mikor megbizonyosodott arról, hogy nem csapom be az orra előtt az ajtót, pedig valójában nagyon is tisztában volt ezzel, mikor úgy határozott meglátogat. Gyanítom körülbelül öt perccel ezelőtt juthatott ez a fantasztikus ötlet az eszébe.
- Szervusz, Chanyeol - talán egy kicsit cinikus voltam, de csak egy nagyon picit. Milliószor lejátszottuk már ezt. Idejön elérni, hogy véletlen se feledkezzek meg róla, aztán hónapokra eltűnik se szó, se beszéd. Idejön megmutatni, milyenek lehetnénk mi, hogy aztán megmutathassa, milyenek vagyunk valójában. - Rég láttalak.
- Hiányoztál. - Ez az első szó, amit kibökött. Megforgattam a szemem, majd némán félreálltam az ajtóból, hogy beengedjem. Egy pillanatot sem késlekedett, belépett, ledobta a cipőjét és a kabátját, majd meg is indult a nappali irányába. - Jiu nincs itthon?
- Hétvégére hazament - nem voltam túl bőszavú. Nem számítottam rá. Én megálltam a nappali ajtajában és onnan figyeltem, ahogy szokásosan körbejárja a helyiséget, hogy minden apró változást az eszébe véssen, hogy a következő alkalommal megemlíthesse. Túl jól ismertem már.
- Kidobtátok a kedvenc lámpámat - lebiggyesztett ajkakkal nézett rám a tárgy egykori helyére mutatva. Felnevettem ábrázatán.
- Eltört. De ne aggódj, van másik, ami alatt tökéletesen tudsz reggelig olvasni. - Ekkorra már én is kénytelen voltam elmosolyodni. Eszembe jutott, mennyi éjszakát töltöttünk ébren együtt egy egy-egy író zsenialitásáról vitatkozva, vagy azokon az embereken gúnyolódva, akik Donna Reed szerint élik az életüket.
- Talán a gondolataimban olvasol? - Elém sétált, hogy fölém magasodva kelljen lenéznie rám. Imádta ezt. Úgy érezte, így van esélye ellenem bármilyen vitát megnyerni, csupán a köztünk levő magasság különbség miatt. Pff, de gyerekes!
- Hidd el, azt nagyon szeretném és is! - felnevettem a kijelentésére, mire csak vállat vont és elfordult. Ekkor pillantottam meg a farzsebéből kikandikáló gyűrött, puhaborítású könyvet. Hezitálás nélkül kaptam ki onnan, mire pupilláim hatalmasra tágultak. Nem akartam hinni a szememnek.
- Neked hoztam - zavartan vakarta meg tarkóját, én pedig erre beleboxoltam a vállába.
- Ennyi? “Ezt neked hoztam”? - hitetlenül meredtem rá. - Itt az áll - Írta: Park Chanyeol! És csupán ennyi hozzáfűznivalód van?
- Jövő héten jelenik meg hivatalosan - szerényen mondta, gyanúsan szerényen.
- Egy kiadó végre felfigyelt a különleges tehetségedre?
- Az azért túlzás - felnevetett. - Jonginnal alapítottunk egy kiadót, így tudom megjelentetni.
- Micsoda? Komolyan mondod? - eltátottam a szám. A nagy Park Chanyeol talán képes lesz végre leülni a seggére? És honnan volt erre mégis pénze?
- Teljesen komolyan. - Arckifejezése mindent elárult. Őszinte öröm tükröződött minden mozzanatán. Végre valóra váltja az álmát. - És mielőtt kíváncsiskodnál, ezelőtt egy újságnál dolgoztam, amiből jócskán félre tudtam rakni, Jongin pedig tanít a kiadó mellett. Csak hát engem két hónapja kirúgtak, mert szerintük elfogadhatatlan, hogy nekem a határidők csak “irányadók” - mindezt olyan értetlenül jelentette ki, hogy muszáj volt hangosan felnevetnem. Annyira a szemem elé tudtam képzelni, hogy Chanyeol azt magyarázza a főnökének, hogy nincs igaza, meg hülye, mindezt olyan magasröptű szavakkal, hogy az egy szót se ért belőle. - Úgyhogy belevágtunk ebbe.
- Ez fantasztikus. - Őszinte mosoly szélesedett arcomon. Meg merem kockáztatni, hogy még semmi miatt nem voltam ilyen boldog az életemben, mint Chanyeol sikere miatt. Vajon ennek az egyik oka a remény volt, hogy ezúttal maradni is fog? Ezt a gondolatot inkább el is űztem, a lehető legmesszebbre.
Az elmúlt években megtanultam, hogy Chanyeol mindig azt teszi, ami éppen kellemes neki. Éli az életét, olyan önző módon haladva a saját útján, hogy belesajdul az ember szíve. Számára nem léteznek szabályok, illemek, kapcsolat. Ehelyett bárhol jár, életre szóló nyomokat hagy maga után, hogy az emberek agyába vésse: Ne felejtsünk el élni! Ő ezt teszi, él, nem törődve senkivel és semmivel maga körül.
Úgy gondolja én is pazarlom az időmet az egyetemmel. Azt akarta menjek vele a fene se tudja hová, hogy padokon és diákszállókon éljünk úgy téve, hogy boldogok vagyunk. Ugyan igen hasonlítunk egymásra sok mindenben, ezt egyszerűen nem tudtam elfogadni sose, de Chanyeol úgyis megy a saját feje után, tegyen bármit is az ember. Nem voltam elég, hogy megállítsam abban, hogy elmenjen otthonról. Ahhoz senki sem volt elég.
- Még együtt vagy Baekhyunnal? - A mögöttem levő komódon álló képre tévedt tekintete, amin ketten vagyunk az említett fiúval. Szemeiből képtelen voltam bármit is kiolvasni. Jól értett az elzárkózáshoz, azt meg kell hagyni.
- Igen, mint látod. - Kissé zavartan fontam össze magam előtt a karom és a padlót kezdtem bámulni. Pontosan tudtam, hogy mi a véleménye róla. Ahogy a szívem mélyén azt is, hogy igaza is van. - Immár két éve.
- Oh, gratulálok! Biztos izgalmas volt az évforduló - hangszíne irtó gúnyos volt, s közben kacsintott is egyet. - Vagy megint a kreativitása a tetőfokára hágott és elmentetek moziba? Vagy valójában egy borzasztó szenvedélyes fiatalember, csak ezt nagyon titkolja?
- Hé! Ne kezdd megint! - szóltam rá, de már késő volt. Épp csak most kezdett belejönni.
- Most őszintén, miről szoktatok beszélgetni? - felnevetett, s időm sem volt megszólalni. - “Milyen volt a napod szívem? Jó volt zöldségeket pakolni? Oh igen, az enyém is jó volt, köszi, hogy kérdezed” - és mindezt olyan nyávogó hangon mondta, mintha a kilencven éves szomszéd néni beszélne.
- Nem is ilyen a hangom!
- De ezek szerint a szituációt tökéletesen leírtam, ez az! - Jó, hogy nem kezdett el örömében ugrálni. Pillanatok alatt felment bennem a pumpa. Hogy van képe beállítani ide és szapulni a barátomat?
- Ha azért jöttél, hogy kritizálj engem és a szeretteimet nyugodtan el is mehetsz! Így nem vagyok kíváncsi rád! - mérgesen vizslattam arcát, miközben ő védekezésképp magasba emelte kezeit.
- Igenis, főnökasszony! - A kacér mosoly eközben arcán engem is nevetésre késztetett, de vissza akartam fogni. Nem hagyhatom, hogy igaza legyen.
- Ne gúnyolódj rajtam! - Eddig bírtam. Kitört belőlem a nevetés, ahogy eljátszotta mennyire fél tőlem. Hiányzott. Sokkal jobban, mint azt hittem, vagy mint akartam, hogy hiányozzon.
- Ha elolvasod velem ma este a könyvem az alatt a lámpa alatt, ami elmondásod alapján éppen olyan varázzsal bír, mint a régi, akkor megígérem, hogy szóba se hozom többet Baekhyunt. - Ezúttal komoly volt arckifejezése, már amennyire tellett tőle a komolyság bármely formája. Megforgattam szemeimet. - Természetesen az őszinte véleményeddel megspékelve, meg egy kis szívtelen kritikával, amit tudod, hogy mástól nem fogadok el.
- Hát hogyne tudnám! - sóhajtottam. Éreztem, hogy nem helyes.
Nem helyes, hogy mindig beengedem. Nem az ajtón, nem a lakásba, hanem a szívembe. Nem helyes, hogy akárhányszor elmegy, én mindig ugyanazt az ürességet érzem nélküle, s akárhányszor visszatér, ugyanaz a “kiegészítettség” érzés lesz úrrá rajtam. Vajon ő is így van ezzel?
Azt mondtam, hát legyen. Eldőltünk a kanapén, lábamat rápakoltam, és az új varázslámpa alatt elkezdtem olvasni a könyvet, miközben ő izgatottan minden második másodpercben feltett egy “Na?” kérdést, mire én minden alkalommal elmondtam neki, hogy így egyetlen mondatnak sem jutok a végére, amin sikeresen elkezdtünk vitatkozni. Persze a végén mindig folytak a könnyeink a nevetéstől. Igazándiból az egész éjszakát végig nevettük, olvastuk és vitatkoztuk.
Aztán valahogy elaludtunk, én legalábbis biztosan. Motoszkálásra ébredtem, s mire eszembe ötlött ki is van nálam felpattantam a kanapéról. Épp akkor lépett ki a bejárati ajtón, én pedig ezúttal nem hagytam szó nélkül becsukódni mögötte.
- Miért jössz mindig vissza hozzám? - Lassan fordult vissza a lépcsőházból, de egy lépéssel sem jött hozzám közelebb.
- Mert melletted mindig újra az utamra találok - némi hatásszünet után mondta ezt. Szemei szomorúak voltak. Vajon azért, mert hiányozni fogok neki? Még sose sikerült a kisurranásán rajta kapnom. Némán bólintottam egyet, majd összefontam magam előtt a futtában felkapott köntösömet.
- És egyszer maradni is fogsz? - ezt a kérdést mindig féltem föltenni neki, de már itt volt az ideje. Tudnom kellett. Tudnom kellett, hogy van-e mire várnom.
- Ha készen állunk rá. - Ezzel egy halvány félmosolyra húzta száját, majd lassan lebaktatott a lépcsőn, ki az utcára, s egyedül ő tudta, vagy talán még ő sem, hogy hova indult.