Pt. 10 - Csillagének

Zene: Stray kids - Voices

 Az éjszakai égbolt sötét tükörképe megannyi kesergő hangot nyelt el, kikiáltva őket egyenesen az Univerzumba, s így a világ feneketlen labirintusának végeláthatatlan útjaira tévedve vesztek el örökre. Gondolatban zenélő érzések dallama keveredett galaxisok találkozásával, visszhangként szólva a viharos képzetek csapdájában, szabadulni vágyva ebből a végzetes zűrzavarból.

A zsongás nem akart csillapodni. A mindig is menedékként szolgáló tetőtéri csillaglesőm funkcióját vesztette; ekkor már ő sem tudott segíteni frusztráltan veszekedő gondolataim megfejtésében. Lépésről lépésre éreztem, ahogy sejtjeimbe ivódva mérgezik meg bensőmet, tépik darabokra lelkemet, felemésztve az utolsó tanácstalan morzsát is belőlem. Letörten lógattam a lábaimat a messzi talaj felé, a távoli hegyek fölött húzódó csillagsort mustrálva, igyekezve megfejteni a beláthatatlan végleteket önmagam és önmagam közt. A rideg hangok süketítő süvítései fájdalmat okozva keltek ki magukból. Csendesedés helyett egyre csak emelték hangszínűket, képtelenné téve engem a haszontalan zsivaj kiszűrésére, belekényszerítve egy elkeserítő körforgásba, ami mindig ugyanabba a szédítő állapotba vezetett vissza; a végeláthatatlan szorongásba.

Csoszogó léptek zaja csapta meg fülem, kellemes aura lengte be az egész tetőteret. A nyugalom és bölcsesség érzete minden erőfeszítés nélkül járt át engem is, ahogy szokás szerint frekvenciánkban kapcsolódva ismertük meg egymást; az azonosság és különbözőség párhuzamán menetelve létezett ez a különös barátság, összefonva lelkünk galaxisát valami olyan láthatatlan és szakadhatatlan kötelékkel, amit talán csak maguk a csillagok voltak képesek felfogni. Namjoon némán foglalt mellettem helyett, s papucsát eldobva törökülésbe húzta lábait, majd ő is az éjszakai égboltot kezdte kémlelni. Velem ellentétben ő sokkal könnyedebben vette az elmúlt időszak akadályait: a diplomázást, a munkakeresést, a különköltözést, és a tényt, hogy a nagybetűs élet erőszakosan dörömböl az ajtónkon, kicsit sem foglalkozva azzal, hogy én nem állok erre készen, vagy hogy a teljes zavarodottság és rettegés lassan átveszi felettem a hatalmat, s már a saját hangomat is képtelen vagyok tisztán hallani.

Nem kellett beszélnem ahhoz, hogy Namjoon tisztában legyem az érzéseimmel. Ahogy engem körbelengett az ő nyugalomaurája, úgy bántotta őt az én szorongó kisugárzásom, a maga minden kétségbeesett gondolatával és zaklatott érzelmével. A jól ismert csatornánkon kommunikáltunk; a vak, néma és süket énünk is képes lett volna erre, hisz az egymásra hangolódás dallama mindig azonos volt, s a köztünk levő ellentétek tették ezt olyan értékessé. Szinte hallottam az ekkor is fejében kavargó gondolatait, különlegesen elvont mélységben utazva. Ha a világot fel lehetne fedezni az ő szemein keresztül, az lehetne a legcsodásabb ajándék egy embernek.

— Elhiszed, ha azt mondom, hogy a csillagok énekelnek? - Hangja nem szakította meg a békés légkört, sokkal inkább még idillibbé tette a maga harmóniájával; s mintha abban a pillanatban egy fényben úszó csillagtérkép rajzolódott volna az égboltra, melynek bölcsességszigete egyenesen rám vetette tekintetét.

— Ha nem te mondanád, biztosan butaságnak gondolnám - feleltem kételkedő hangnemben, közben mégis kábultan figyelve a szemeim előtt játszódó varázslatot. Csillagképeket pásztáztam, s ahogy a fényesebb égitestekre pillantottam, a bennem kavargó érzések és gondolatok egyszerre akartak kitörni belőlem; mint egy visszafoghatatlan vulkánkitörés, ami jót és rosszat egyaránt kiadva magából, a környezetét is beszennyezi. 

— Csak hallgasd. Csukd be a füled, és figyelj a dallamra, ami belőlük szól.

 Ugyan kétkedve követtem utasításait, de a bennem is felébredő felszabadulás szinte akaratomon kívül cselekedett. Hallójáratom bezárult; csakis a keveredő érzések éneke zenélt elmém összekuszálódott gondolataiban, próbálva megfejteni a rideg hangok kegyetlen kiabálását, elragadva lelkem a földi valóságból, egyenesen egy nem evilági csoda megvalósításához. Namjoon halvány mosollyal kémlelte, ahogy hitetlenül a hatás alá kerülök; a galaxis zenéinek egyetlen dallá fonódott éneke, a világ minden hangjának és érzésének örök otthona bűvkörébe vont egy pillanat alatt.

— Amiket most hallasz, az a gondolatokkal feltöltött csillagok éneke. Ha a hangod egy csillagba költözik, örökre otthonra lel; s ha túl sok minden kavarog a fejedben, segít megtalálni a válaszod.

— Mégis hogy segíthet ebben? - Naiv kérdést tettem fel, talán már rég tudnom kellett volna a választ, főleg miután olyan lélegzetelállító képzetet mutatott, mégis a világ legnagyobb természetességével felelt.

— Ha gondolataid dallamát egy csillagba engeded. S ha össze vagy zavarodva, csak meg kell hallgatnod a csillagod énekét, hogy kitisztuljon előtted minden - tekintetét rólam az égboltra vezette, majd egyenesen egy apró fénylő pontra mutatott. — Az ott az én csillagom. Mostanában gyakran följártam ide meghallgatni. Én sem veszek minden akadályt olyan könnyedén, mint amilyennek tűnik.

Fél szemével rám sandított, miközben én az általa választott csillagot figyeltem. Ösztönösen engedtem át magam a bűvöletnek, amit a szívfájdító dallama okozott. Rohamos rettegés csapdájában kavargott, zavarodottság és káosz uralta zene szólt belőle, egyenesen a szív legmélyéről, a kétségbeesés minden motívumát megalkotva; mégsem hangzott elveszettnek, sem megrekedtnek, még kevésbé bizonytalannak. Remény és kitartás melódiája temette be a keserves éneket, a lehető legnagyobb bátorsággal és vasakarattal karöltve, azt üzenve a világnak, hogy ő igenis megállíthatatlan; hisz minden kérdésére választ adott a muzsikáló égitest.

— Csak szabadon kell engedjem a gondolataim, hogy az én csillagom is megírja a zenémet? - Namjoon mosolyogva bólintott, s lehunyva szemeit rábökött egy apró, gyengén világító csillagra.

— Töltsd ki a gondolataiddal; hogy ő örökre belőled ragyogjon, te pedig mindig benne élj a válaszaiddal és legvalósabb érzéseiddel.

Mikor aznap este kétségbeesésem talán legmélyebb pontján ragadva felsétáltam ide, az utolsó gondolataim között se szerepelt, hogy csillagok zenéjében elmerülve fogom megtalálni a bizonytalanságban a biztosat, és a félelemben a bátorságot. A saját érzelemkavalkádomat szabadon eresztve hatalmas súly zuhant le vállaimról; úgy éreztem már csak ennyitől is újra tisztábban kapok levegőt, újra lehetek bűntudat nélkül jókedvű. S amint meghallottam az égitestem varázslatos zenéjét, szívem dobbanásai újra életre készen meneteltek, ritmusra táncolva a dallamba zárt érzésekkel, színtiszta hangokkal bogozva ki a válaszok sokaságát; a haszontalan gondolatok semmisé tétele nem is tűnt olyan bonyolultnak. Zűrzavar közepén született a legszebb melódia: gondolatban zenélő érzéseim dallama belengte mindenemet, s azt hiszem a környezetemét is. Kisugárzásom egy csapásra vált mérgezőből kellemessé, s ezt felszabaduló elmém köszönte meg leginkább. 

Hosszú idő óta először borította be gondtalan mosoly az arcomat.

Megtaláltam válaszaim gondolataim énekében, mikor már csak a képzelet szabhatott határt a sötétségnek; felfedeztem benne a szépet, és megtanultam a felszínre jutni egyetlen apró fénylámpással, meg persze egy rokonlélek segítségével, kinek galaxisát különös vonal köti enyémhez; egy biztonságforrás, melybe mindig kapaszkodhatok.

A bölcsesség szigetére sandítva fejeztem ki hálámat, galaxisára tekintve zenéltem el a köszönetet. Elégedett mosolya biztosított a legjobb barát létezésének értelméről.

Sziasztok!^^

Kicsit ugyan félek, hogy too much lett, de már nagyon várom a véleményeteket^^

Egyébként fun fact, hogy pontosan ezer szó lett a novella, nem is néztem írás közben, hogy hol járok, csak a végén láttam, milyen kerek számra jött ki a szószám :D

Pt. 9 - Elmejáték

Zene: Michael Jackson - Smooth Criminal

    A vasárnap délutáni kellemes napfény égetően tört át az ablaküvegen, egyenesen az én íriszeimet sütve erejével. Hiába próbáltam elkerülni a kontaktust, máris csak foltokat láttam magam előtt, pedig ez volt a dolog, amit a világon a legjobban utáltam, mióta idekerültem: ha le kellett hunyjam a szemeimet. Milyen ironikus, hogy pont ennyire féltem sokszor kinyitni is; sokszor kívántam, bár ne látnék, bár ne éreznék, csak tűnnék már el innen.

 

Nem akart képek tömkelege villódzott előttem, feketeség emléke borult rám, ahogy próbáltam elhessegetni a rettegést, ami nap mint nap keserítette az életemet. Egy harmadik emeleti lakásban kucorogtam, már ki tudja mennyi ideje, a megmentésemre várva. Vajon soha nem fog már elérkezni a szabadulásom pillanata? Örökre ide leszek zárva, együtt ezzel a szörnyű emberrel, aki minden este meg akar ölni, de végül mégsem teszi?

 

Utáltam ezeket a délutáni órákat. A nyugati fekvésű lakást kegyetlenül felmelegítette a nyári napsütés, én pedig nem tudtam hova menekülni előle. Szenvedve tűrtem minden áldott nap, ahogy szinte grillcsirkévé sültem a függöny nélküli, egész falas ablakokon keresztül, de közben szívem mélyén azt kívántam sose jöjjön el az este; sose jöjjön el Ő, aki az életemet akarta lerombolni, s elvenni. 

 

Emlékeimmel próbáltam elütni az időt. Magam elé képzeltem a biztonságot nyújtó egykori szobám falait, a bútorokat, a színeket és illatokat; hagytam, hogy felkússzanak az orromba, s érezzem kezeim között a selymes takaró tapintását, a bézs kellemes melegét, és a hűvös szellőt, ami az ablakon belibbenve meglebegtette a függönyöket. Szinte már bőrömön érzékeltem az elmém által kreált képzeletet, csupán izzadságtól gyöngyöző homlokom tudatta velem a kellemetlen valóságot.

 

Kulcs a zárban. Elforgat, kattan, ajtó nyílik. A félelem magába szippantott másodperceken belül; testem megállíthatatlan remegés kezdte rázni, képtelen voltam tisztán látni. Nem értettem, mit történik, mivel a Nap még jócskán ragyogott teljes erejével: ilyenkor még nem kéne megérkeznie Chanyeolnak. Még óráknak kellene eltelnie békességben, meg persze hőségben, álmodozva a szabadulásról és a régi életemről.

 

—    Itt vagy, Baek? – ajtócsukódás után azonnal meghallottam mély tónusú hangját, mely füleimben csengett a nap minden percében. Ereimben rettegés száguldott végig, megmérgezve minden porcikámat, s ezzel együtt engem is. Képtelen voltam szabadulni: úgy az érzéstől, mint erről a helyről.

 

—    I-itt – köszöntöttem remegő hangon, a szoba sarkából véletlenül sem előbújva. Térdeimbe temettem arcomat, nem szerettem volna még hazaérkeztét. Nem készültem még föl kellően az aznapi küzdelemre, s arra, hogy lássam Őt. Vajon milyen módszer van még a tarsolyában, amivel meg szeretne próbálkozni? Volt már leszúrás, akasztás, fojtás, verés, különböző módokon és eszközökkel. Mi foroghat még annak a borzalmas lénynek a fejében?

—    Hogy vagy ma? – tette föl a mindennapi becsapós kérdését. Odasétált hozzám, nyurga lábait fél szemmel érzékeltem magam mellett. Túl közelről hallottam légvételeit, így csak messzebb és messzebb próbáltam mászni tőle; kár, hogy a fal nem engedett tovább távolodni, így kénytelen voltam tűrni, ahogy hosszú ujjaival kisimítja szemembe lógó tincseimet, és fülem mögé tűri őket. Ahogy félve pillantottam föl térdeimből álló védvonalamból, egy szeretetteljesen mosolygó szempár nézett le rám. Meleg tekintete törődést sugárzott, ahogy arcomon pihenő tenyere is; ugyanígy a kedvenc vanília fagyim, ami a mellette levő szatyorból kandikált ki.

—    J-jól vagyok. J-jól vagyok. Jól vagyok – dadogtam a szokásos, betanult válaszomat, amit mindennap feleltem ugyanerre a kérdésre ugyanígy, többször elismételve. Jól vagyok. Hát hogy ne lennék jól? Ki ne lenne jól az elrablója társaságában, szenvedéssel teli napokkal maga mögött, folyamatos rettegésben és sóvárgásban élve.

—    Mindig csak a hazugságok, Baek – aggodalmas íriszei engem pásztáztak, teste melegétől libabőrös lettem; iszonyú frusztráló érzés volt. Úgy éreztem abban a pillanatban, hogy a kimondott szavai súlyától és a jelenlététől egyaránt elvesztem a fejem, a lehető legrosszabb értelemben. A mérhetetlen harag sunyi módon kúszott fel egészen a nyelvemig, akár egy kígyó, ami az áldozata bekebelezésére vár. Az ösztön néha erősebb a félelemnél, az ész pedig háttérbe szorul; abban a pillanatban én csak a bátorságot adó haragot éreztem.

—    Nem hazudok! Te hazudsz, te pszichopata állat! – löktem fel teljes erőmből az előttem guggoló fiút, aki a hirtelen mozdulattól hanyatt esett. Az ablak mellé menekülve vártam a bennem forrongó, robbanni készen álló dühvel, s a meglepetten feltápászkodó Chanyeolt figyeltem közben. Vajon mi lesz a következő lépése? S az enyém?

 

Csupán néhány másodpercig néztünk farkasszemet egymással. Ereimben éreztem szívem heves pumpálását, zavarodott tekintetétől azonban bennem is megmozdult valami. Kár, hogy ez nem tartott sokáig; íriszei feketesége hirtelen nőtt naggyá, vonásai szilárd keménysége ekkor már félelmet keltett bennem. Nem volt visszaút, én pedig meg kellett fizessek az előbbi tettemért.

 

Nem gondolkoztam sokat. Csak ki akartam szabadulni innen végre, ebből az átkozott lakásból, ebből a nyomorult életből, ettől a szörnyű embertől, ezektől a borzalmas érzésektől, amik felemésztettek belülről. Így csak a fürgeségemet kihasználva az általa nyitva hagyott ajtón kirohantam, egyenesen a konyhába, s egy éles kést tartottam magam elé fegyverként.

 

Sebesen szaladt utánam, de hosszú lábai ellenére nem ért utol időben. Kezemben volt a szabadulásom egyetlen lehetősége, és ekkor már olyan makacs szabadságvágy kerített hatalmába, hogy semmiképp sem lettem volna hajlandó megfutamodni; puszta kézzel is képes lettem volna megölni, ha az biztosította volna a menekülőutamat.

—    Ne tedd ezt, Baek! – figyelmeztetett Chanyeol lassú léptekkel közeledve felém. Hiába próbáltam, szemeiben kavargó érzelmei megfejthetetlenek voltak. Villódzó kavalkádként vetültek vissza rám, aggodalommal, haraggal és fájdalommal telve. Vajon melyik bizonyult a legerősebbnek? – Add ide azt a kést, hogy senkinek se tudj ártani!

—    N-nem! B-biztos, hogy n-nem! – igyekeztem határozottnak hangzani, de a fránya dadogásom még itt is az utamban állt. Akaratom mellett kitartva továbbra is felé tartottam a fegyver élét; ezzel is próbálva bizonygatni, hogy képes lennék megölni. 

—    Akkor kénytelen leszek én elvenni tőled – meglepően nyugodtnak hangzott hangja, ellenben az én ideges remegésemmel. Nem veheti el, mert akkor megöl vele. Ekkor már hátráltam és menekülőutat kerestem a folyamatosan közeledő fiú elől, aki úgy lépkedett felém, mint egy nagymacska a prédájára vadászva.

 

Ugyan a gyorsabb én voltam, de fel sem merült bennem, hogy erősebb lennék nála. Így is történt. Hirtelen ragadta meg csuklómat, olyan intenzitással szorítva, hogy alig bírtam markomban tartani a megszerzett kést. Olyan közel állt hozzám, hogy rettegésem újabb hulláma talált rám vészjosló tekintetétől, és mivel így is ellenálltam neki, a falhoz lökött, hogy minden porcikámból kiszorítsa a levegőt; s ha az oxigénhiány nem öl meg, majd ő megteszi.

 

Elkezdte kicsavarni vörösödő ujjaim közül a tárgyat, de mikor ez nem sikerült neki, új taktikát keresett. A pengét egyenesen a csuklóm felé fordította, s undorító, gonosz vigyorral arcán kezdte az éles tárgyat hófehér bőröm felé tolni. Ijedtemben képtelen voltam bármit is tenni; erejével legyőzött, testével összepréselt, a vénáim felé közeledő kés pedig életemet készült elvenni.

—    Ne tedd ezt, Baek! – figyelmeztetett vészjóslóan vergődésemet látva, de nem foglalkoztam vele. Élni akartam, mégis a halál ösvényére tévedtem. – Kérlek!

 

Kiserkent az első vércsepp, a fájdalom csípése élesen hasított belém. Szemeim hatalmasra tágultak, ahogy megláttam a csuklómból patakokban folyó sötét folyadékot. Nem is éreztem akkora kínt, amekkorát az ember elképzel; szinte felfogni képtelen voltam a történéseket, egyedül a hirtelen hideg levegő csapta meg az ekkor már lézengő testemet. Csúszott a kép, ahogy a döbbenten eltávolodott Chanyeolra néztem, s olyan különös érzés szabadult fel bennem, mikor a markomban tartott tárgyra pillantottam.

 

Hirtelen játszódtak vissza fejemben az elmúlt másodpercek, percek, sőt napok történései; vagy talán hetek voltak? Fénysebességgel villantak fel a képek előttem, elém tárva a kegyetlen valóságot az elmejátékról, ami velem űzetett. A pillanat, ahogy fejemet a nyakam köré szoruló kötélbe helyezem, hogy elzárja az oxigén útját, s másodperceken belül az engem védelmező fiú megemel, védelmezve életem. Ahogy saját magam játszadozom a hatalmas és nehéz kődarabbal: saját fejemet ütve bele, míg már mindent csupa vér borít, egészen Chanyeol érkezésééig. S végül látom, ahogy a kést gonosz, de közben keserves tekintettel mártom bele ütőerembe, miközben a megmentésemet feladni nem hajlandó fiú teljes erejével próbál megakadályozni ebben; hiszen ő mindig azért volt mellettem, hogy megóvjon önmagamtól.

 

A magas fiú remegve szorított karjaiba, könnyei zuhogó esőként áztattak el engem. Milyen furcsa, hogy épp így kerültem felszínre; a bennem lakozó szörny végre életre kelhetett, s az ellenségnek hitt ember valójában a megmentőmmé vált, míg a valódi veszélyt csupán én magam jelentettem. Keserű, élettelen kacaj hagyta el számat, tudomást sem véve a csuklómat szorító, átázott rongyoktól; részben a saját véremtől, részben Chanyeol könnyeitől. Hiába próbálkozott, én már tudtam, hogy késő. Éreztem, hogy mindennek vége.

 

Fejemben már messze jártam, átadva a helyet Neki, akivel a küzdelem során alulmaradtam. A jól ismert, biztonságot nyújtó otthonom falai között vártam a családomra az ismerős érzések közepette, s reméltem, hogy nem bánkódnak utánam sokáig. Nem lett volna más választásom, mert ereje felülmúlta enyémet, akarata erősebbnek bizonyult sajátomnál.

 

A mélyre elásott én, aki nem akart többé élni, távol akart kerülni az evilági szenvedésektől és a fojtogató, sötét érzésektől, minden erejét bevetette a felszínre jutásért, s győzni látszott; mindenemet elrabolta, felemésztett, így nincs már miért maradjak.

 

Te mosolyogsz, én sajnálom; te teli vagy, én üres; te élsz; én meghalok. Megölted a lelkem, mert magadénak akartad, s jelentéktelenből jelentőssé válni a valóságod képzete szerint csak így lehet. Beterítettél a sötétségeddel, hogy képtelen legyek bármit is látni rajtad kívül, mígnem feladva a harcot ellened, győzni hagytalak. Így tanítottad meg, hogy a legkegyetlenebb gyilkos csakis saját magunk lehet.

Sziasztok!^^

Na hát elképesztő kíváncsi vagyok a véleményetekre, bár kicsit bizonytalan vagyok (mondjuk mikor nem xd), hogy milyen is lett ez a novellám. Igazából annyira rákészültem, a leírtnál sokkal több jelenetet gondoltam ki, de olyan szívás volt az elmúlt két hetem, hogy ezt a novellát is kb tíz részletben sikerült megírnom. És tök furcsa érzésem van, valahogy nem érzem annyira magamat most ebben az írásomban, pedig a fejemben olyan jó kis sztori volt :(

Mindenesetre kíváncsi vagyok, ti mit gondoltok róla!^^