Pt. 11 - Őrzőcsillag

Zene: Jun&The8 - My I

Kétségbeesetten kémleltem körbe. A koromfekete padlón visszatükröződött az engem körülvevő univerzum. Parányinak éreztem magam, a végtelenségig húzódó csillagok fényének sorában szinte számbavehetetlennek tűntem. A fényes, kockázott felszínen óvatosan lépkedtem, percek óta haladtam előre, de sehol se láttam végét. 

Kezeimre pillantottam. Hófehér selyemszalagok tekeredtek végtagjaimra, vége egyiknek sem volt. Valahonnan a messzeségből eredtek, és hiába tűnt finom bársonynak az engem ölelő anyag, valójában egy rablánc érzését keltették bennem. Képtelen voltam leszakítani őket, önakaratomból még megmozdulnom sem mindig sikerült. Össze voltam zavarodva.

Fölnéztem. Egy végtelen űr képe terült szemem elé, melyet bolygók és csillagok sokasága tett színesebbé - meg persze maga a Nap, ami beragyogta a sötétséget. Rájöttem, hogy kívülről látom az egész Tejútrendszert. A Földre is rátaláltam a Hold takarásában, és meglepetten konstatáltam, milyen kis jelentősége is van egy embernek egy egész világ létezésében. Én magam is csupán porszem lehettem ebben a hatalmas, végeláthatatlan univerzumban.

Voltak csillagok, melyek fényesebben ragyogtak a többinél és voltak, amelyek alig-alig pislákoltak. Azon morfondíroztam, ennek vajon mi lehet az oka, mikor egy ismerős hang csendült fel mögülem.

- Hyung! - a fiú, akire testvéremként tekintettem aggodalommal az arcán sétált felém, közvetlen az engem fogva tartó szalag mellett. Úját végighúzta a feszes anyagon, úgy tűnt, mintha pontosan tudná, honnan is ered a selyemfonál. 

- Taemin-ah! - megkönnyebbülten sóhajtottam fel, hogy a hozzám legközelebb álló ember is mellettem van. Ugyan érzelmekkel átitatott tekintetében képtelen voltam olvasni, mégis megnyugvással töltött el jelenléte. Talán ő nem tudott erről, de épp akkora támasz volt mindig is számomra, amekkora én is voltam neki a nehezebb időkben. - Mit keresel te itt? Mi folyik itt?

- Nem jöttél még rá, Hyung? - értetlenül néztem mindentudó szembogaraiba. Egyre inkább kezdtem elveszni ebben a valamiben, amibe hirtelen belekeveredtem. Taemin elém lépett, s aggodalommal telve vizslatta arcomat. Teltek a másodpercek, majd hirtelenjében kitért előlem és távolodni kezdett a rám tekeredő szalaggal ellentétes irányba. Olyan messzeségben állt meg tőlem, hogy csupán körvonalát tudtam már kivenni. - Gyere ide! - torkaszakadtából kiáltotta, hogy biztosan meghalljam, én pedig hiába nem értettem mire is megy ez ki, teljesítettem a kérését. Vagyis teljesítettem volna, ha a rabláncként végtagjaimra szoruló szalag hagyta volna. Hiába próbáltam minden erőmmel megindulni legjobb barátom felé, a láthatatlan erő, amely fogvatartómként funkcionált visszatartott. Kétségbeesetten nyögtem fel, ahogy zihálva igyekeztem letépni magamról a láncot, a selymet, az akármit, hogy ne érezzem magam többé rabként.

- Nem megy! - kiáltottam remegő hanggal. Még sosem voltam ennyire rémült. Szívem vadul kalapált a tudattól, hogy csupán csak egy báb vagyok, aki nem cselekedhet saját akarata szerint. Tüdőm sípolva fogadta a levegőt az engem ért sokktól, így félő volt, hogy teljesen bepánikolok. Térdre rogytam, de ezzel csak annyit értem el, hogy még távolabb kerültem Taemintől. - Mit tegyek? Mit tegyek? - motyogtam magam elé kétségbeesetten, miközben próbáltam lenyugodni. Mire föleszméltem, legjobb barátom újra előttem állt. Ezúttal fölém magasodott.

- Ötleted sincs, ki állhat a láncod végén? - finoman tette föl a kérdést, én pedig megráztam a fejem. Felsóhajtott. - Rendben. Akkor más módszerhez folyamodunk.

- Milyen módszerhez? - teljesen értetlen voltam, gőzöm sem volt miről beszél, ahogy ötletem sem arról, ki tart engem fogva.

- Kinek gondolod te magad, hogy tudni akarod? - meglepett a hirtelen hangnem váltása, meg is dermedtem egy pillanatra. Köpni-nyelni nem tudtam szigorú, de lekicsinylő tekintetétől. - Csak egy hülyegyerek vagy te, aki semmire se jó! Hát milyen álmaid vannak neked?! Focista? Ne vadíts! Mész majd a gyárba dolgozni, úgyse vagy jó semmi másra! - olyan mélyen érintettek szavai, hogy akaratlanul is folyni kezdtek a könnyeim. Fájt, olyan mélyen fájt, és közben annyira emlékeztetett egy más helyzetre, egy más érzésre. Valakikre, akikre nem akartam emlékezni, nem akartam azzal törődni, hogy mit is tesznek velem. Dühös lettem. Remegtem a haragtól és a fájdalomtól is, mégis képtelen voltam megszólalni. Taemin elém guggolt és finoman megérintette államat, így kérte, hogy nézzek rá. Hangja nyugodt volt, mikor újra megszólalt. - Te csak egy senki vagy, Minho! - gúnyos mosoly terült el arcán, majd fölállt és magamra hagyott. Körülöttem kezdett sétálgatni. Szelte a köröket arra várva, hogy mikor szólalok meg végre, én azonban csak a földet bámulva ziháltam, könnyeim potyogtak, megkötözött kezeim a hátam mögött voltak. Olyan ismerősen fájdalmas volt az egész, mintha átélném ezt mindennap, csak nem Taemin személyében.

- Miért? Miért szúrsz hátba? - ennyit nyögtem ki nagy nehezen, mire Taemin megtorpant. Hitetlenül nézett szemeimbe, miután vettem elég bátorságot, hogy ne csak a földet bámuljam.

- Te tényleg ennyire nem érted? - újból közeledett felém. - Gondolkozz egy kicsit! Ott van benned, csak nem veszed a bátorságot, hogy szabadon engedd! - szívemre bökött, ezzel jelezve a helyét annak a valaminek, amiről beszélt, mire iszonyatos fájdalom hasított minden porcikámba. Felüvöltöttem az érzéstől. Azt hittem, ott menten fogok meghalni. - Ez az! Szabadulni akar, csak te nem hagyod! Engedd el, és pontosan tudni fogja, mit kell tenned! - alig hallottam szavait az engem gyötrő fájdalomtól. Olyan lassan múlt el az érzés, hogy már azt hittem sose kelek fel onnan. Összegömbölyödve ziháltam a földön Taemin bakancsának koppanásait hallgatva.

- Mi akar szabadulni? Nem értem, mit szeretnél tőlem - összeszedtem minden erőm és föltápászkodtam. Farkasszemet néztem a legjobb barátommal, aki ezúttal fogalmam sincs ki volt. Talán a gyötrelmem okozója.

- Nem árnyékolhatja be az egész életedet, így el kell engedd, Hyung! - szomorúan rázta a fejét, mire én idegesen elnevettem magam. Mi a jó fészkes fenéről beszél? Gondterhelten sóhajtott. - Na jó, ha máshogy nem érted, próbáljuk meg így - mellém lépett, így egyirányba tévedt  a tekintetünk. - Látod ott azt a csillagot? - egy olyan darabra mutatott, melyre képtelenség volt ránézni, olyan erősen ragyogott. Fénye szinte megvakította az embert. Bólintottam. - És azt ott? - ekkor egy közepes méretűre gondolt, aminek fénye ugyan bántotta a szememet, de azért nem vakított meg. Újból bólintottam. - És azt? - kicsit arrébb egy halványan pislákoló csillagocska éledezett. Vagyis pont hogy inkább úgy nézett ki, mint aki haldokol. Taemin látta rajtam, hogy sokáig legeltetem rajta a szemem. - Mit gondolsz róla?

- Haldoklik - feleltem. Ez tisztán látszott. Taemin helyeselt. 

- Nos, az a csillag a tiéd.

- Az enyém? - meglepetten fordultam felé. Miről hadovál itt nekem?

- Igen, a tied, a mellette levő pedig az enyém - itt a középső csillagra mutatott, én pedig egyre zavarodottabb lettem.

- Nem értem - ráztam a fejem.

- Az őrzőcsillagod. Megvéd téged, de ha nem hallgatsz rá, nem tud mit tenni. Ha lehull, vele együtt halsz - szavait emésztgettem, de nem jutottam dűlőre. Nem állt össze a fejemben a kép, habár kapizsgálni kezdtem már az irányt.

- A tied fényesebben ragyog. Élőbb - jelentettem ki. - Miért van ez?

- Mert én magam is élőbb vagyok, Hyung - tekintete óvó volt, mintha az egész csak arra menne ki, hogy megvédjen engem. Ő, a kisebb, a fiatalabb ezúttal azért volt mellettem, hogy engem biztonságban tudjon.  - Én kiengedtem a valós énemet és kitártam a szárnyaim. Ezért vált fényesebbé a csillagom - itt egy kis hatásszünetet tartott, majd halkan hozzátette. - Nem hagytam magam elnyomni. Felülkerekedtem ezen és meghoztam egy döntést.

- Milyen döntést? - nem értettem továbbra sem, miről beszél. Olyan érzésem volt, mintha egy ismeretlen ember állna előttem, holott a legjobb barátomról volt szó. 

- Hogy az álmomnak élek akkor is, ha nem támogatnak benne. Akkor is, ha azt mondják nem vagyok elég jó - megérintett, ahogy ezt kimondta és azt hiszem, itt jöttem rá, mire is próbált eddig rávezetni. - Érted már, Hyung? - halvány mosoly jelent meg szája szegletében, mire hitetlenül, de mosolyogva rázom meg a fejem.

- Azt hiszem, kezdem érteni, mire gondolsz.

- Ennek nagyon örülök! - mélyen, biztatóan nézett szemeimbe. - De sose felejtsd el: neked is két éned van, ahogy mindenkinek. Egy, aki a biztonságos boldogtalanságban akar tudni téged és egy másik, akihez föl kell nőni, de ha ez sikerül, szabaddá és boldoggá fog téged tenni.

Ezzel elsétált. Elment abba az irányba, amerre én képtelen voltam az engem fogva tartó selyem miatt. Egyedül maradtam ebben a végtelenségben és rettegtem. Pontosan tudtam, mit kell tennem, mégis féltem tőle. 

Lejátszódott előttem néhány jelenet. Taemin milyen jól eljátszotta a szüleimet! A sok szenvedés, ahogyan velem bántak mindig is, ahogy letörték az önbizalmam, csak hogy ne tudjak több lenni az ő kicsinyes, semmitmondó életüknél. A folytonos negativitás, a rengeteg kijelentés, hogy elégedjek meg azzal, ami van, érjem be a kevesebbel, hogy ne legyenek álmaim, úgyse érem el őket. Hogy én nem vagyok elég jó, csak egy szürke kisegér, hiába próbálkoznék bármivel is. 

Az a szerelem nélküli házasság, ami csak azért működik, mert mindketten eléldegélnek egymás mellett ahelyett, hogy együtt élnének. Meghúzzák magukat, csak mert így kényelmesebb akkor is, ha ez a boldogságukba kerül. A különbségtevések köztem és a tökéletes bátyám közt, csak mert én nem török olyan könnyen, mint ő. A figyelmen kívül hagyott érzéseim az egész családom részéről. 

Elég volt. Én nem ilyen életet akarok. Nekem van álmom. Nekem vannak vágyaim, és ha a boldogságom kulcsa az, hogy egyedül induljak neki az utamnak, meg fogom tenni. Eldobok mindent, ami visszahúz, ami nem az előrejutásban segít. 

Felpillantok a csillagomra. Fényesebb, mint mikor Taeminnel néztük.

“A szabad csillagok fényesebben ragyognak”

Egyszerre éreztem magam szabadnak és dühösnek, ami a legfurcsább azonban, hogy nem voltam elveszett, sem pedig szomorú. Felszabadultam csupán egy elhatározástól, ami az egész életemet megváltoztatta.

- Már régóta sóvárgok ezért, úgyhogy itt az ideje, hogy hagyjam is megtörténni - hangosan mondtam ki, majd egy mély sóhaj közepette elindultam egyenesen az otthonom felé a hosszú úton, hogy ott helyben tépjem le magamról az engem fogva tartó és bábuként rángató láncokat, és ezzel dobjak ki mindent az eddig magammal cipelt terhek közül.

Amint magabiztos lépteim megsokszorozódtak ismeretlen érzés kerített hatalmába. Mintha minden, ami eddig engem uralt, most a lábaim előtt heverne, beleértve a szüleimet. Nem kellett olyan sokáig menjek, mint hittem. A végtelennek tűnő út egyenesen a nappalinkba vezetett. Ebben a furcsa világban levő nappalinkba, de mégis a miénk volt. A szüleim a dohányzóasztalnál ültek. Megálltam előttük, ők azonban szokás szerint nem figyeltek rám, mert én ugye nem számítottam. Én csak egy senki voltam. 

- Nem árnyékolhatjátok be az egész életemet, így elengedlek titeket - nyugodt hangsúllyal jelentettem ki, mire mindketten fölkapták a fejüket. Pár másodpercig meredten bámultak, majd kitört belőlük a nevetés. Ennyi voltam nekik mindig is - egy vicc. 

Édesanyám kezére pillantottam. Kezeiben az engem fogva tartó szalag vége volt. Szórakozásból irányította. Ezúttal is próbált az akarata alá nyomni, letaposni az enyémet a mélységbe, de mikor nem sikerült neki, kezdte megérteni. Kezdte megérteni, hogy én nem viccelek. Teljesen komolyan beszélek, és nincs visszaút. Nem tud mit tenni, én már meghoztam egy döntést.

Elé tartottam a kezem, mire ő könnyezni kezdett. Kár, hogy már nem tudott ezzel meghatni. Tudta mit kérek, mégis nehezére esett megtenni. Nem érdekelt. Pont annyira nem érdekeltek az érzései, amennyire őt nem érdekelték az enyéim. Rájött, hogy nem tehet mást, így kezébe vette az asztalon pihenő ollót és megszabadította minden végtagomat a selyemtől. 

[][][]

Zihálva nyitottam ki szemeimet. Csurom vizesre izzadtam ágyneműmet, a levegőt hevesen kapkodtam. Szobámat csillagok százainak fénye ragyogta be, s ahogy az égboltot kémleltem egy csillag hullott alá. 

Elmosolyodtam. Tudtam, hogy az a csillag nem az enyém. Az enyém még éppen csak most kezdett el ragyogni, és habár fénye egyelőre halovány, egy nap az egész világ láthatja majd csillogását. 

Még egy dolog miatt biztossá váltam ebben. Anyukám állt a szobaajtómban, ki tudja mióta figyelve engem. Arcán könnyek tömkelege futott végig, én azonban érzéketlen voltam már erre. Nem tudott többé manipulálni, sem a mártírkodásával bűntudatot kelteni bennem.

Elkaptam róla a tekintetem, hogy a saját csillagom után kutathassak ez égen.

-----------------

*A sors leáldozó őrzőcsillagzata népi hiedelem. Úgy tartják/tartották, hogy minden embernek van egy őrzőcsillaga az égen, ha ez lehull, akkor meghal az ember is.

Sziasztok!

Nagy hévvel álltam neki ennek a körnek, imádom ezt a zenét, úgyhogy köszönet érte ^^  Először bevallom Jonghyunnal szerettem volna írni, hiszen ez a csillagos dolog annyira illett volna rá, de mikor belekezdtem rájöttem hogy nem, még mindig nem tudok vele írni :( Így lett végül 2min.

Ami pedig a novellát illeti, sajnos a héten iszonyat béna voltam és leöntöttem a laptopomat, és hát persze a memóriája sérült és minden elveszett róla, beleértve rengeteg írásomat is, és ennek a novellának az első felét is, amit újra kellett írjak. Persze az én hülyeségem, hogy nem voltak máshova lementve, de ennek köszönhetően eléggé elment az életkedvem az írástól, úgyhogy jó nehezen kapartam össze magam. (Pedig tényleg annyira tetszik a zene és úgy érzem annyival jobban tudtam volna kivitelezni ezt az ötletet, mégsem jött össze úgy, ahogy én azt terveztem)

Na jó, kifogásokat mindenki tud gyártani, úgyhogy abbahagytam xdd. 

Kíváncsian várom a véleményeteket! ^^

Pt. 10 - Vakszerencse

Zene: Angela Zhang - All from me

Kiverekedtem magam a tömegből és igyekeztem minél hamarabb egy nyugodt helyet találni, mert fullasztóan hatott rám az odabenti levegőtlenség. Nem agyaltam sokat, a hátsó ajtón távoztam az éppen zajló esküvőről. Amint kiléptem a széles faborítású ajtón frissítően töltötte meg tüdőmet a jóleső, hűvös oxigén, így percekig csak lehunyt szemmel élveztem a felszabadító érzést. 

Késő délutánra járt már, vacsora előtt álltunk. Lágy szellő fújdogálta a növények zöldellő leveleit, míg az ég kék ragyogását csak néhol szakította meg egy-egy hófehér felhő. Maga a nap ugyan nem öntötte magából a meleget, de pont kellemes hőmérsékletet varázsolt egy tavaszi esküvőhöz.

Lassan kifújtam a bent tartott levegőt, de hiába próbálkoztam mindenféle légzésgyakorlatokkal, nem segített.  Ugyanabban a pánik közeli állapotban ragadtam, ami még az esemény közben kapott el.

Úgy döntöttem teszek egy sétát, hátha nagyobb sikerrel jár a természet a megnyugtatásomban, mint én magam. Mégis, mikor leértem az éppen magányos parki részre, egy padon ücsörögve találtam magam. Egy óriási árnyékot adó tölgyfát éreztem akkor a legalkalmasabb helynek egy kis agyalásra, így elfeküdtem az alatta levő ülőalkalmatosságon, majd szememet lehunyva próbáltam rendezni a dolgaimat.

- Nem épp ez a legjobb formád, Park Jimin - férfi hang szólalt meg hirtelen, mire ijedtemben akkorát ugrottam, hogy sikerült a sárban kikötnöm. Még szerencse, hogy csak a nadrágom egy része lett koszos, különben biztos lehet benne, hogy megfizetne még érte.

- Atyaisten, de rám ijesztettél! - tettem szívemre a kezem kissé túldramatizálva a dolgot. Azonnal tudtam, ki beszél, nem kellett ahhoz a fát támasztó fiúra pillantanom. Pontosan láttam magam előtt milyen arckifejezést ölt magára, milyen testtartást vesz fel és mindehhez hogy van felöltözve.

Mégis kénytelen voltam ránézni, végigmérni, hisz közel tíz éve hallottam felőle utoljára. Még a lélegzetem is elakadt, bár kisugárzásában továbbra is tökéletesen hozta a régi formáját. Lábait keresztbe téve széles vállaival támasztotta a hatalmas tölgyfát, öltönye minden porcikáján kínzóan feszült - számomra legalábbis ilyen hatással volt. Karjai pökhendi módon maga előtt voltak összefonva, míg arckifejezése az önimádattól a pimaszságig megannyi érzelmet tükrözött. És tekintete, azok a feketéllő gombszemek még mindig a legellenállhatatlanabb szempárnak számítottak kerek e világon.

- Hogy hogy itt? - kérdeztem kissé zavartan, mire megint azzal a buta vesébe látó méregetésével ajándékozott meg, amivel az őrületbe tudott kergetni. Zavarba hozott vele, amit gyűlöltem, meg hát a történtek után ne is elemezgesse a viselkedésem meg az érzéseim.

- Nem örülsz? Elmegyek, ha nem akarsz látni - azonnal ártatlan kifejezésbe váltott át minden vonása, még ajkait is kissé sikerült lebiggyesztenie. Idegesen beletúrtam a hajamba.

- Csak nem számítottam rád, és amúgy sem a legjobb a pillanatomban kaptál el - feleltem, és mindeközben már vettem a bátorságot, hogy közelebb sétáljak hozzá. Közvetlen előtte álltam meg, mire önelégült képével találtam szemben magam.  Részemről erre szemforgatás, részéről az az édes, szívmelengető nevetés. Pont, mint a régi szép időkben.

- Épp ezért jöttem utánad. Ha jól emlékszek, én mindig tudtam segíteni rajtad - ezúttal némi bizonytalanság is költözött tekintetébe, de épp csak annyi, hogy ne tegyen ebben a helyzetben sértő megjegyzéseket. Felvontam a szemöldököm, hiszen jócskán meglepett ezzel a kijelentésével.

Általános iskolában legjobb barátok voltunk. Nyolc kerek éven keresztül boldogítottuk egymást szorosabb kötelékkel, mint amit bárki más magáénak tudhatott. Aztán jött a bumm. Életünk első berúgásán csókolóztunk. Egyikünk sem tudta, ki kezdeményezte, de nem is számított. Csakis az, hogy akkoriban ezt olyan cikinek éreztük, hogy ráment a barátságunk is. Ez nyolcadik év végén történt. Mióta elballagtunk nem is kerestük egymást. Ennek már tíz éve, és ő mit sem változott személyiségileg, persze kinézete férfiassá vált, túlságosan is imponálóan.

- Ennek már sok éve, Jungkook - mondtam ki egy kicsit kikerülve a választ, próbálva a kellemetlen szituációt enyhíteni. Vajon ő azóta beismerte, hogy meleg? Vagy meleg egyáltalán? Hiszen ebbe sem lehetek biztos! 

- És szerinted - elnyújtotta a szót, alsó ajkát egy pillanatra fogai közé vette, s tett még egy lépést felém - ez a kötelék már nincs köztünk? - felvont szemöldökkel nézett le rám, mire nekem nyelnem kellett egy hatalmasat. Megcsapott édeskés illata, nekem viszont pont nem ez hiányzott az egyébként is vonzó kiállású Jungkook mellé. A hatása alá kerültem és alig bírtam szólásra bírni a számat.

- Fogalmam sincs - őszinte voltam vele. Tényleg nem tudtam, hisz évek óta nem agyaltam a történteken. Nem azt mondom, hogy néhanapján nem jutott eszembe, mi lett volna, ha akkor beismerjük, hogy kik is vagyunk valójában, de már ez is a múlté. Azóta mindketten felnőtt férfiak lettünk, én kapcsolatban is voltam sokáig. Az biztos, hogy nem olyan erős már, ami összeköt minket.

- Akkor próbáljuk ki! - húzta széles vigyorra a száját, kivillantva ezzel aranyos nyuszifogait, melyekért mindig is odavoltam. Nem tetszett, ahogy fölébredtek bennem régi érzelmek. Kikerekedett szemekkel bámulhattam rá, mert halkan felkuncogott. - Meséld el mi a baj, és meglátjuk működik-e - egy ideig filóztam a dolgon. Aztán rájöttem, mi baj lehet belőle? Egy régi barát újra a hogylétem felől érdeklődik, nem kell túlgondolni a dolgot.

- Semmi se jön össze az életemben. A kártyavár, amit szépen lassan az évek során felépítettem, összedőlni látszik - jól esett ezt kimondani. Még engem is meglepett, mennyire megkönnyebbültem ettől, vagyis hogy őszinte legyek, valójában Jungkook figyelmes pillantása nyugtatott meg.

- Talán mindenben csak a negatívat látod - ezt mondta, én pedig rögtön hevesen tagadni kezdtem, mire azonnal arckifejezést váltott. Amolyan “tudod, hogy igazam van” pillantással ajándékozott meg, mire egy újabb szemforgatásra telt tőlem. - Gondolj abba bele, mi mindenért lehetsz hálás az életedben.

- Hát ez az, hogy nagyjából semmiért - ezt szinte durcásan mondtam, mert ekkorra elöntöttek az érzelmek. Amolyan igazi mélyponton voltam az életemben az elmúlt időszakban és akárhányszor azt hiszem nincs lejjebb, az élet bebizonyította, hogy igenis van.

- Na pont ezzel a hozzáállással van a gond! - magabiztosan jelentette ki, s eközben büszkén húzta ki magát, hisz ő fejtette meg a problémámat. Már le se reagáltam önteltségét. Hirtelen kezeivel megragadta két karom, úgy kényszerített, hogy vele szemben álljak és ne tudjam kikerülni a szemkontaktust. - Belegondoltál már abba, hogy az egész életünk egy vakszerencse?

- Nem tudom, mire gondolsz - ráztam a fejem szemöldökráncolva, mire azonnal belekezdett a monológjába.

- Gondolj bele, hogy az egész születésed egy vakszerencse, hiszen ha generációkra visszamenőleg valamelyik ősöd nem találkozik azzal az emberrel, nem ugyanott vannak ugyanabban a pillanatban, akkor nem lettek volna együtt, és te sem lennél most itt. Minden csupán pár pillanaton múlott - merengve emésztgettem szavait. Mégis hogyan tudta még ennyi év után is pontosan azt mondani, amire szükségem van? Hogyan talált bele a probléma forrásába? Jó, azért nem volt olyan nehéz kitalálni, hogy a negativitásom elég nagy szerepet játszik ebben. Én amolyan félig üres a pohár típus voltam amióta csak az eszemet tudom.

- Szóval azt mondod, legyek azért hálás, hogy megszülettem? - szemeibe pillantottam, a mély szemkontaktust egy mosollyal díjazza.

- Hálás is, meg kevésbé földhöz ragadt is lehetnél - felelte, majd egy lépést hátrált kilépve ezzel az eddig köztünk levő bizalmas közelségből. Láttam rajta, hogy még mondani akar valami, csak nem biztos benne, hogy megteheti, így finoman bólintottam felé, mire zavartan el is nevette magát. - Talán itt lenne az ideje, hogy a szíved szerint cselekedj.

- Honnan veszed, hogy eddig nem azt tettem? - vágtam vissza azonnal, mert támadásként éltem meg a nyers őszinteségét.  

- A védekezési mechanizmusodból - gondolkodás nélkül válaszolt, mire felnevettem. Mióta használt ő ilyen szavakat?

- Csak nem pszichológus lettél? - felhorkantam, ami szintén őt igazolta.

- Ami azt illeti - itt zavartan beletúrt a hajába, mire kikerekedtek szemeim. - Pszichológus az nem, de lelki coach az talán.

- Most hülyéskedsz? - meglepettségemben alig bírtam megszólalni, amit ő elég mulatságosnak talált, én persze már sokkal kevésbé. Megrázta a fejét.

- Halál komolyan mondom. Úgy gondoltam szükséged lehet néhány tanácsra, vagy egy kis beszélgetésre, mert hát nem épp a gondtalan boldogság rí le az arcodról - elfintorodott, ahogy ezt kimondta, mire felsóhajtottam. Hány napja is, hogy nem aludtam? Már meg se tudom számolni a végigforgolódott éjszakáimat az elmúlt időszakban.

- Ez most kicsit sértő, de ne aggódj, túl teszem rajta magam - erre is durcás arckifejezéssel reagáltam, mire rajta volt a sor, hogy szemet forgasson.

- Tudod, mindenkinek megvan az eszköze a gyógyulásra, csak meg kell azt találni. Nem tudom, hogy most pontosan milyen problémákkal küzdesz, de hidd el nekem, hogy minden rajtad múlik. Fel kell fedezned magadban, a lelkedben azt, ami segít neked felépülni a sérelmeidből - mindentudó mosollyal vizslatta arcomat, én pedig hitetlenkedve horkantam fel. 

- Az a baj, hogy eszköztelennek érzem magam. Eltaposott a fájdalom és a veszteség, kisemmizett, és nem maradt már más nekem - én magam sem hittem el, hogy ezt valóban kimondtam valakinek. Nem szokásom a mély érzéseimről ilyen nyíltan kommunikálni. Senkivel sem, nem hogy egy évtizede nem látott régi baráttal. Persze azért megvan a múltunk rendesen, de akkor is.

- Gazdaggá válásod lelkesen közelít, ha szíved vágya szerint teljesít - csupán ennyit mondott, de amint ezt megtette el is vörösödött. Még sose láttam Jungkookot zavarban, úgyhogy ez különös meglepettséggel érintett.

- Na mi van, már költő is lett belőled? - játékosan boxoltam bele vállába, próbálva ezzel oldani a feszültséget, és szerencsére sikerrel is jártam. Jungkooknak sose volt szüksége sok bíztatásra, egy aprócska jel mindig elég volt számára.

- Ami azt illeti, forgatókönyvíró, igen - ezúttal is földig esett az állam, mire nevetve nyúlt arcomhoz és finoman összecsukta azt. - Azért ne lepődj meg ennyire, Chim, már tíz éve nem is találkoztunk, valójában teljesen más emberként állunk most egymás előtt.

- Az a más ember épp eléggé hasonlít arra a Jungkookra, akit annyira szerettem - megijedtem, amint ezt kimondtam. Fejben milliószor arcon csaptam magam, főleg mikor láttam magam előtt Jungkook megmerevedett arcát. Erre még ő sem számított. - Mármint, nem úgy értem, csak hát tudod… - össze vissza habogtam, s hadonásztam közben, mint valami ütődött, mire azt vettem észre, hogy Jungkook erős kezei fogják le enyémeket. Arca teljességgel a magánszférámba került, belém pedig még a levegő is beszorult. Halványan elmosolyodott.

- Nyugi, Jimin, semmi gáz - őszintén mondta, s fojtatta is volna, ha nem csörren meg a telefonja, amit aztán zavartan kapar elő zsebe mélyéről. - Öhm, nekem most mennem kéne, Namjoon hív és mivel én vagyok a tanúja…

- Menj, Kook - mosolyogtam rá, hisz valóban a barátunk esküvőjéről volt szó. Aznap ez volt a legfontosabb. Finoman bólintott.

- Azért szívesen elmennék veled vacsorázni valamikor - futólag nyögte ki ezt, mire szemeim hatalmasra kerekedtek, így meglepettségemben csak bólintottam egyet bizonytalanul, amit ő zavartan konstantált, majd rohant is vissza az épületbe. 

Vajon az mennyire köszönhető a vakszerencsének, hogy aznap mi ott, így találkoztunk újra? Igazából el kellett ismerjem, hogy teljes mértékben, hiszen millió más lehetőség lett volna ennek a napnak a végkimenetelére, mégis így történt. A mi jó szerencsénk ezt így tervezte. 

Ezúttal követtem, amit a szívem diktált, így ahelyett, hogy a félig üres pohár miatt nyavalyogtam volna, elindultam Jungkook után az épületbe, hogy részt vegyek a legjobb barátaimmal az ünneplésben. Szinte észre se vettem, hogyan gyógyított meg a vakszerencsém.

---------------------------

Sziasztok!^^

Kissé kifogott rajtam ez a kör, de végül csak sikerült valamit összedobnom :D

Egyébként ezt a vakszerencsés idézetet egy filmből vettem, maga a film szerintem borzalmas volt, nem is tudom mi volt a címe, valami esküvős volt xdd. A vége fele mondta ezt az egyik szereplő és nagyon megfogott vele.

Sokat gondolkodtam, kikkel is írjak, aztán valahogy Jikooknál kötöttem ki, remélem mindenki túléli xdd. (ugyan Jikook ennél jobbat érdemel, de sebaj xd)