Zene: Jun&The8 - My I
Kétségbeesetten kémleltem körbe. A koromfekete padlón visszatükröződött az engem körülvevő univerzum. Parányinak éreztem magam, a végtelenségig húzódó csillagok fényének sorában szinte számbavehetetlennek tűntem. A fényes, kockázott felszínen óvatosan lépkedtem, percek óta haladtam előre, de sehol se láttam végét.
Kezeimre pillantottam. Hófehér selyemszalagok tekeredtek végtagjaimra, vége egyiknek sem volt. Valahonnan a messzeségből eredtek, és hiába tűnt finom bársonynak az engem ölelő anyag, valójában egy rablánc érzését keltették bennem. Képtelen voltam leszakítani őket, önakaratomból még megmozdulnom sem mindig sikerült. Össze voltam zavarodva.
Fölnéztem. Egy végtelen űr képe terült szemem elé, melyet bolygók és csillagok sokasága tett színesebbé - meg persze maga a Nap, ami beragyogta a sötétséget. Rájöttem, hogy kívülről látom az egész Tejútrendszert. A Földre is rátaláltam a Hold takarásában, és meglepetten konstatáltam, milyen kis jelentősége is van egy embernek egy egész világ létezésében. Én magam is csupán porszem lehettem ebben a hatalmas, végeláthatatlan univerzumban.
Voltak csillagok, melyek fényesebben ragyogtak a többinél és voltak, amelyek alig-alig pislákoltak. Azon morfondíroztam, ennek vajon mi lehet az oka, mikor egy ismerős hang csendült fel mögülem.
- Hyung! - a fiú, akire testvéremként tekintettem aggodalommal az arcán sétált felém, közvetlen az engem fogva tartó szalag mellett. Úját végighúzta a feszes anyagon, úgy tűnt, mintha pontosan tudná, honnan is ered a selyemfonál.
- Taemin-ah! - megkönnyebbülten sóhajtottam fel, hogy a hozzám legközelebb álló ember is mellettem van. Ugyan érzelmekkel átitatott tekintetében képtelen voltam olvasni, mégis megnyugvással töltött el jelenléte. Talán ő nem tudott erről, de épp akkora támasz volt mindig is számomra, amekkora én is voltam neki a nehezebb időkben. - Mit keresel te itt? Mi folyik itt?
- Nem jöttél még rá, Hyung? - értetlenül néztem mindentudó szembogaraiba. Egyre inkább kezdtem elveszni ebben a valamiben, amibe hirtelen belekeveredtem. Taemin elém lépett, s aggodalommal telve vizslatta arcomat. Teltek a másodpercek, majd hirtelenjében kitért előlem és távolodni kezdett a rám tekeredő szalaggal ellentétes irányba. Olyan messzeségben állt meg tőlem, hogy csupán körvonalát tudtam már kivenni. - Gyere ide! - torkaszakadtából kiáltotta, hogy biztosan meghalljam, én pedig hiába nem értettem mire is megy ez ki, teljesítettem a kérését. Vagyis teljesítettem volna, ha a rabláncként végtagjaimra szoruló szalag hagyta volna. Hiába próbáltam minden erőmmel megindulni legjobb barátom felé, a láthatatlan erő, amely fogvatartómként funkcionált visszatartott. Kétségbeesetten nyögtem fel, ahogy zihálva igyekeztem letépni magamról a láncot, a selymet, az akármit, hogy ne érezzem magam többé rabként.
- Nem megy! - kiáltottam remegő hanggal. Még sosem voltam ennyire rémült. Szívem vadul kalapált a tudattól, hogy csupán csak egy báb vagyok, aki nem cselekedhet saját akarata szerint. Tüdőm sípolva fogadta a levegőt az engem ért sokktól, így félő volt, hogy teljesen bepánikolok. Térdre rogytam, de ezzel csak annyit értem el, hogy még távolabb kerültem Taemintől. - Mit tegyek? Mit tegyek? - motyogtam magam elé kétségbeesetten, miközben próbáltam lenyugodni. Mire föleszméltem, legjobb barátom újra előttem állt. Ezúttal fölém magasodott.
- Ötleted sincs, ki állhat a láncod végén? - finoman tette föl a kérdést, én pedig megráztam a fejem. Felsóhajtott. - Rendben. Akkor más módszerhez folyamodunk.
- Milyen módszerhez? - teljesen értetlen voltam, gőzöm sem volt miről beszél, ahogy ötletem sem arról, ki tart engem fogva.
- Kinek gondolod te magad, hogy tudni akarod? - meglepett a hirtelen hangnem váltása, meg is dermedtem egy pillanatra. Köpni-nyelni nem tudtam szigorú, de lekicsinylő tekintetétől. - Csak egy hülyegyerek vagy te, aki semmire se jó! Hát milyen álmaid vannak neked?! Focista? Ne vadíts! Mész majd a gyárba dolgozni, úgyse vagy jó semmi másra! - olyan mélyen érintettek szavai, hogy akaratlanul is folyni kezdtek a könnyeim. Fájt, olyan mélyen fájt, és közben annyira emlékeztetett egy más helyzetre, egy más érzésre. Valakikre, akikre nem akartam emlékezni, nem akartam azzal törődni, hogy mit is tesznek velem. Dühös lettem. Remegtem a haragtól és a fájdalomtól is, mégis képtelen voltam megszólalni. Taemin elém guggolt és finoman megérintette államat, így kérte, hogy nézzek rá. Hangja nyugodt volt, mikor újra megszólalt. - Te csak egy senki vagy, Minho! - gúnyos mosoly terült el arcán, majd fölállt és magamra hagyott. Körülöttem kezdett sétálgatni. Szelte a köröket arra várva, hogy mikor szólalok meg végre, én azonban csak a földet bámulva ziháltam, könnyeim potyogtak, megkötözött kezeim a hátam mögött voltak. Olyan ismerősen fájdalmas volt az egész, mintha átélném ezt mindennap, csak nem Taemin személyében.
- Miért? Miért szúrsz hátba? - ennyit nyögtem ki nagy nehezen, mire Taemin megtorpant. Hitetlenül nézett szemeimbe, miután vettem elég bátorságot, hogy ne csak a földet bámuljam.
- Te tényleg ennyire nem érted? - újból közeledett felém. - Gondolkozz egy kicsit! Ott van benned, csak nem veszed a bátorságot, hogy szabadon engedd! - szívemre bökött, ezzel jelezve a helyét annak a valaminek, amiről beszélt, mire iszonyatos fájdalom hasított minden porcikámba. Felüvöltöttem az érzéstől. Azt hittem, ott menten fogok meghalni. - Ez az! Szabadulni akar, csak te nem hagyod! Engedd el, és pontosan tudni fogja, mit kell tenned! - alig hallottam szavait az engem gyötrő fájdalomtól. Olyan lassan múlt el az érzés, hogy már azt hittem sose kelek fel onnan. Összegömbölyödve ziháltam a földön Taemin bakancsának koppanásait hallgatva.
- Mi akar szabadulni? Nem értem, mit szeretnél tőlem - összeszedtem minden erőm és föltápászkodtam. Farkasszemet néztem a legjobb barátommal, aki ezúttal fogalmam sincs ki volt. Talán a gyötrelmem okozója.
- Nem árnyékolhatja be az egész életedet, így el kell engedd, Hyung! - szomorúan rázta a fejét, mire én idegesen elnevettem magam. Mi a jó fészkes fenéről beszél? Gondterhelten sóhajtott. - Na jó, ha máshogy nem érted, próbáljuk meg így - mellém lépett, így egyirányba tévedt a tekintetünk. - Látod ott azt a csillagot? - egy olyan darabra mutatott, melyre képtelenség volt ránézni, olyan erősen ragyogott. Fénye szinte megvakította az embert. Bólintottam. - És azt ott? - ekkor egy közepes méretűre gondolt, aminek fénye ugyan bántotta a szememet, de azért nem vakított meg. Újból bólintottam. - És azt? - kicsit arrébb egy halványan pislákoló csillagocska éledezett. Vagyis pont hogy inkább úgy nézett ki, mint aki haldokol. Taemin látta rajtam, hogy sokáig legeltetem rajta a szemem. - Mit gondolsz róla?
- Haldoklik - feleltem. Ez tisztán látszott. Taemin helyeselt.
- Nos, az a csillag a tiéd.
- Az enyém? - meglepetten fordultam felé. Miről hadovál itt nekem?
- Igen, a tied, a mellette levő pedig az enyém - itt a középső csillagra mutatott, én pedig egyre zavarodottabb lettem.
- Nem értem - ráztam a fejem.
- Az őrzőcsillagod. Megvéd téged, de ha nem hallgatsz rá, nem tud mit tenni. Ha lehull, vele együtt halsz - szavait emésztgettem, de nem jutottam dűlőre. Nem állt össze a fejemben a kép, habár kapizsgálni kezdtem már az irányt.
- A tied fényesebben ragyog. Élőbb - jelentettem ki. - Miért van ez?
- Mert én magam is élőbb vagyok, Hyung - tekintete óvó volt, mintha az egész csak arra menne ki, hogy megvédjen engem. Ő, a kisebb, a fiatalabb ezúttal azért volt mellettem, hogy engem biztonságban tudjon. - Én kiengedtem a valós énemet és kitártam a szárnyaim. Ezért vált fényesebbé a csillagom - itt egy kis hatásszünetet tartott, majd halkan hozzátette. - Nem hagytam magam elnyomni. Felülkerekedtem ezen és meghoztam egy döntést.
- Milyen döntést? - nem értettem továbbra sem, miről beszél. Olyan érzésem volt, mintha egy ismeretlen ember állna előttem, holott a legjobb barátomról volt szó.
- Hogy az álmomnak élek akkor is, ha nem támogatnak benne. Akkor is, ha azt mondják nem vagyok elég jó - megérintett, ahogy ezt kimondta és azt hiszem, itt jöttem rá, mire is próbált eddig rávezetni. - Érted már, Hyung? - halvány mosoly jelent meg szája szegletében, mire hitetlenül, de mosolyogva rázom meg a fejem.
- Azt hiszem, kezdem érteni, mire gondolsz.
- Ennek nagyon örülök! - mélyen, biztatóan nézett szemeimbe. - De sose felejtsd el: neked is két éned van, ahogy mindenkinek. Egy, aki a biztonságos boldogtalanságban akar tudni téged és egy másik, akihez föl kell nőni, de ha ez sikerül, szabaddá és boldoggá fog téged tenni.
Ezzel elsétált. Elment abba az irányba, amerre én képtelen voltam az engem fogva tartó selyem miatt. Egyedül maradtam ebben a végtelenségben és rettegtem. Pontosan tudtam, mit kell tennem, mégis féltem tőle.
Lejátszódott előttem néhány jelenet. Taemin milyen jól eljátszotta a szüleimet! A sok szenvedés, ahogyan velem bántak mindig is, ahogy letörték az önbizalmam, csak hogy ne tudjak több lenni az ő kicsinyes, semmitmondó életüknél. A folytonos negativitás, a rengeteg kijelentés, hogy elégedjek meg azzal, ami van, érjem be a kevesebbel, hogy ne legyenek álmaim, úgyse érem el őket. Hogy én nem vagyok elég jó, csak egy szürke kisegér, hiába próbálkoznék bármivel is.
Az a szerelem nélküli házasság, ami csak azért működik, mert mindketten eléldegélnek egymás mellett ahelyett, hogy együtt élnének. Meghúzzák magukat, csak mert így kényelmesebb akkor is, ha ez a boldogságukba kerül. A különbségtevések köztem és a tökéletes bátyám közt, csak mert én nem török olyan könnyen, mint ő. A figyelmen kívül hagyott érzéseim az egész családom részéről.
Elég volt. Én nem ilyen életet akarok. Nekem van álmom. Nekem vannak vágyaim, és ha a boldogságom kulcsa az, hogy egyedül induljak neki az utamnak, meg fogom tenni. Eldobok mindent, ami visszahúz, ami nem az előrejutásban segít.
Felpillantok a csillagomra. Fényesebb, mint mikor Taeminnel néztük.
“A szabad csillagok fényesebben ragyognak”
Egyszerre éreztem magam szabadnak és dühösnek, ami a legfurcsább azonban, hogy nem voltam elveszett, sem pedig szomorú. Felszabadultam csupán egy elhatározástól, ami az egész életemet megváltoztatta.
- Már régóta sóvárgok ezért, úgyhogy itt az ideje, hogy hagyjam is megtörténni - hangosan mondtam ki, majd egy mély sóhaj közepette elindultam egyenesen az otthonom felé a hosszú úton, hogy ott helyben tépjem le magamról az engem fogva tartó és bábuként rángató láncokat, és ezzel dobjak ki mindent az eddig magammal cipelt terhek közül.
Amint magabiztos lépteim megsokszorozódtak ismeretlen érzés kerített hatalmába. Mintha minden, ami eddig engem uralt, most a lábaim előtt heverne, beleértve a szüleimet. Nem kellett olyan sokáig menjek, mint hittem. A végtelennek tűnő út egyenesen a nappalinkba vezetett. Ebben a furcsa világban levő nappalinkba, de mégis a miénk volt. A szüleim a dohányzóasztalnál ültek. Megálltam előttük, ők azonban szokás szerint nem figyeltek rám, mert én ugye nem számítottam. Én csak egy senki voltam.
- Nem árnyékolhatjátok be az egész életemet, így elengedlek titeket - nyugodt hangsúllyal jelentettem ki, mire mindketten fölkapták a fejüket. Pár másodpercig meredten bámultak, majd kitört belőlük a nevetés. Ennyi voltam nekik mindig is - egy vicc.
Édesanyám kezére pillantottam. Kezeiben az engem fogva tartó szalag vége volt. Szórakozásból irányította. Ezúttal is próbált az akarata alá nyomni, letaposni az enyémet a mélységbe, de mikor nem sikerült neki, kezdte megérteni. Kezdte megérteni, hogy én nem viccelek. Teljesen komolyan beszélek, és nincs visszaút. Nem tud mit tenni, én már meghoztam egy döntést.
Elé tartottam a kezem, mire ő könnyezni kezdett. Kár, hogy már nem tudott ezzel meghatni. Tudta mit kérek, mégis nehezére esett megtenni. Nem érdekelt. Pont annyira nem érdekeltek az érzései, amennyire őt nem érdekelték az enyéim. Rájött, hogy nem tehet mást, így kezébe vette az asztalon pihenő ollót és megszabadította minden végtagomat a selyemtől.
[][][]
Zihálva nyitottam ki szemeimet. Csurom vizesre izzadtam ágyneműmet, a levegőt hevesen kapkodtam. Szobámat csillagok százainak fénye ragyogta be, s ahogy az égboltot kémleltem egy csillag hullott alá.
Elmosolyodtam. Tudtam, hogy az a csillag nem az enyém. Az enyém még éppen csak most kezdett el ragyogni, és habár fénye egyelőre halovány, egy nap az egész világ láthatja majd csillogását.
Még egy dolog miatt biztossá váltam ebben. Anyukám állt a szobaajtómban, ki tudja mióta figyelve engem. Arcán könnyek tömkelege futott végig, én azonban érzéketlen voltam már erre. Nem tudott többé manipulálni, sem a mártírkodásával bűntudatot kelteni bennem.
Elkaptam róla a tekintetem, hogy a saját csillagom után kutathassak ez égen.
-----------------
*A sors leáldozó őrzőcsillagzata népi hiedelem. Úgy tartják/tartották, hogy minden embernek van egy őrzőcsillaga az égen, ha ez lehull, akkor meghal az ember is.
Sziasztok!
Nagy hévvel álltam neki ennek a körnek, imádom ezt a zenét, úgyhogy köszönet érte ^^ Először bevallom Jonghyunnal szerettem volna írni, hiszen ez a csillagos dolog annyira illett volna rá, de mikor belekezdtem rájöttem hogy nem, még mindig nem tudok vele írni :( Így lett végül 2min.
Ami pedig a novellát illeti, sajnos a héten iszonyat béna voltam és leöntöttem a laptopomat, és hát persze a memóriája sérült és minden elveszett róla, beleértve rengeteg írásomat is, és ennek a novellának az első felét is, amit újra kellett írjak. Persze az én hülyeségem, hogy nem voltak máshova lementve, de ennek köszönhetően eléggé elment az életkedvem az írástól, úgyhogy jó nehezen kapartam össze magam. (Pedig tényleg annyira tetszik a zene és úgy érzem annyival jobban tudtam volna kivitelezni ezt az ötletet, mégsem jött össze úgy, ahogy én azt terveztem)
Na jó, kifogásokat mindenki tud gyártani, úgyhogy abbahagytam xdd.
Kíváncsian várom a véleményeteket! ^^
Szia!^^
VálaszTörlésNekem nagyon tetszett, hogy Minho kint van az univerzumban, bevallom kétszer kellett elolvasnom azt a részt, hogy biztosan a szemem elé táruljon minden, az elején ezek szerint nem figyeltem kellőképpen, de másodjára tökéletes volt a látkép, mostanában amúgy is kissé univerzum addicted vagyok XD
Jaj hát szerintem mindannyian tudjuk, milyen a szülői nyomás, meg amikor irányítanak minket akaratunk ellenére. Egyébként én már észrevettem, velem pl anya a leggyakrabban azt csinálja, hogy átadja nekem a választást, miközben elég erőteljesen utal arra, hogy szerinte melyik lehetőséget kellene választanom. És ez amúgy kiakaszt, mert tudom ha nem úgy döntenék ahogy ő akarja, akkor csalódna bennem de tökre úgy állítja be, mintha az én kezemben lenne a döntés. Manipulál. Pedig ha őszintén elmondaná, hogy xy lenne a jó, akkor már könnyebb lenne nekem is, meg amúgy is az őszinteséget értékelem a legjobban. Bár hozzá kell tennem, nem vagyok nagyon befolyásolható típus, csak azért mégis rosszul esik az embernek, dehát akkor is azt választom, ami szerintem jó.
Egyébként erről most eszembe jutott az Agymenők, ahol Sheldon álmában Proton professzortól kér mindig tanácsokat, mert ugye felnézett rá gyerekkorában, példaképként tekintett rá, meg hát részben miatta is lett elméleti fizikus. De azzal tisztában van, hogy Proton professzor nem más, mint Ő maga, csak az agya így eleveníti meg neki a képet, mert más szájából hallani mindig bölcsebb, mint sajátból. Szerintem Minho is valami ilyesmit láthatott Taeminben, ezért is jelent meg neki így és hozta meg ezt a meghatározó döntést az életében. Néha valóban az a legjobb, ha elengedjük a dolgokat. Remélem, mindenki megtalálja a saját csillagát!;;
Egyébként nekem a Shinee az elsőszámú bandám, ráadásul Jonghyun az ultimate biasom, úgyhogy teljesen megértem hogy miért nem Jonghyunnal írtad ezt. Én írtam már vele és azt kell mondjam jobb volt utána, megnyugodtam; de ezt embere válogatja, ki hogyan dolgozza fel a feldolgozhatatlant. Az egyetlen ship bandán belül akiket kedvelek együtt az a 2min, de őket is csak nagyon lightosba, meg szerintem ők már tényleg egy család, testvérek. Úgyhogy ezt is nagyon jól eltaláltad számomra, a broság amúgy is fontosabb, mint a szerelem^^
Köszönöm, hogy olvashattam és külön köszönet, hogy a fiúkkal írtál!^^
Szia!^^
TörlésÖrülök, hogy tetszett az univerzumos rész, meg hogy magad elé is tudtad képzelni az egészet :D amúgy én is mostanában teljesen odavagyok az ilyenekért, ezért is választottam ezt, meg még jól is passzolt az mv világához.
A szülői elnyomás szerintem egy nagy probléma most is és régen is az volt. Nagyon sokan élnek "mérgező" családban, ahol Minho születihez hasonlóan belesulykolják a gyerekekbe, hogy ők nem érnek semmit, úgy nőnek fel, hogy hamis szeretetben élnek, és felnőttkorukra egy teljesen torz kép lesz előttük az életről, a boldogságról, a szerelemről, mindenről. Valami ilyesmit próbáltam ezzel a novellával feldolgozni, hogy milyen is az, ha valaki ezt ledobja magáról, mert felismeri időben és nem hagyja, hogx tönkretegye őt lelkileg. Meghát szerintem ez amúgy is kényes téma, otthagyni a szülőket, a mai napig sokan nem tartják helyesnek, nekem mindjuk az a véleményem, hogy például Minho helyzetében ez teljesen érthető és igenis helyes.
Egyébként ezt én is észrevettem már, amit írtál, én is anyumon, hogy igy így próbál manipulálni, meg rám tukmálni a véleményét, amit én utálok. Szeretem a saját nézőpontomból nézni a dolgokat, magamban végiggondolni, és utána tanácsokat kérni és fogadni, de azt utálom, mikor már az elején az ellentétes véleményünk miatt elkezdi ezt a manipulációt. Ezzel csak azt éri el, hogy nem vele beszélek ezek után a dolgaimról.
Huh mennyire igazad van Sheldonnal és Proton professzorral kapcsolatban :D amúgy is imádom az agymenőket, és tényleg valami ilyesmi lehet Minhóban is Taeminnel kapcsolatban. Én is kívánom, hogy mindenki találja meg a saját csillagát!^^
Ugyan nekem nem a Shinee az első számú bandám, azért nálam is benne vannak a top3-ban, és nem is Jonghyun a biasom, mégis feldolgozhatatlan számomra, ami történt. El se tudom képzelni neked milyen lehetett:( Egyébként a Shinee nekem is annyira bromance, hogy az hihetetlen, eszembe nem jutna velük szerelmes sztorit írni. Ők már egy család, testvérek, nincs mese :D
Tényleg örülök, hogy ennyire eltaláltam neked ezt a novellát :D
Én köszönöm a véleményed!^^
Sziaa! ^^
VálaszTörlésElkezdtem olvasni a novellád, majd két mondat után, oké, mégegyszer, nem figyeltem, mi van XD Elszoktam ostanában a leírás olvasástól, ami fura is, mert én is ilyeneket szoktam csinálni, most már értem, hogy miért mondták néha azt, hogy megint neki kellett futniuk. Na de aztán ráéreztem! Örülök, hogy most így írtál, tőled eddig könnyedebb fogalmazással olvastam, így kis újdonságot hoztál be. Nagyon tetszett az ötlet, ez külön, hogy kívülről nézi Minho a galaxist, a Tejútat, az egész univerzumot, wow, csodálatos. Oda meg vissz avagyok ezért, a témáért, a látképért, mindenért, ami az éghez, csillagokhoz, univerzumhoz köthető, megfogtál ezzel. Tetszett, ahogy beleszőtted az mv képi világát, a selyemszallagot. Először valamiért az hittem, hogy a végén a szerelme áll, nem tudom miért, de ez ugrott be, aztán rájöttem, hogy nem biztos, amikor Taemin is kifakadt. Furcsa volt ez a hirtelen váltás tőle, szegény Minhonak nagyon rosszul esett ;;
De látom, hogy szükséges volt az, hogy valaki felhívja rá a figyelmét, hogy mi nincs rendben, hogy segítse őt a sarkára állni és rendbe tenni az életét. És ez ki más lett volna, mint Taemin, a legjob barátja, számára az egyik legfontosabb. Rossz, hogy ilyen elnyomott életet kellett élnie Minhonak, de az álma segítségével képes volt rálépni a változás útjára és saját maga kezébe vennie a sorsát irányító szalagot.
Érdekes volt nekem ez az elmélet, miszerint van gy őrzőcsillag, ami fényesen világít, ha rendben van az ember életében minden és ha lehull, akkor meghal az ember is. Szépen dolgoztad fel ezt a hiedelmet, tetszett a végén a lezárás, amikor Minho kereste a sajátját. Ez a gondolat a végén megragadott: "Az enyém még éppen csak most kezdett el ragyogni, és habár fénye egyelőre halovány, egy nap az egész világ láthatja majd csillogását."- Ebben erősen ott van nekem a remény, a bizakodás és az elhatározás, hogy új élete lesz, tiszta lappal és határozottan megy előre, túllépve a korábbi sérelmeken eléri azt, amit igazán szeretne.
Sajnálom, hogy odalettek az írásaid meg minden, hát nagyon remélem, hogy szervízben vagy valahogy sikerül visszahozni őket, de uh ez nagyon rossz. ;; (Én kétszer öntöttem le a laptopom így, de szerencsére nem a memória sérült, hanem "csak" az alaplap. XD De ne add fel és hajrá, ha újraírod a dolgokat, ezután tényleg megéri több helyre is elmentetni. ah, remélem megoldódik ;;; Kitartást!!
Örülök, hogy mégis megírtad ezt a novellát, köszönöm, hogy olvashattam! 😊 (mosolygós arcocska, ha esetleg nem látszódna xD)
Ui. Nagyon tetszik ez a kép, woooow, csodás!!
TörlésSzia!^^
TörlésMostanában rájöttem, hogy eddig nem fordítottam elég energiát a leírásokra, úgyhogy most ezt igyekszek fejleszteni :D örülök, hogy tetszett ez.
Én is teljesen odavagyok az ilyen univerzumos dolgokért, úgyhogy nagyon élveztem ennek az írását is, örülök hogy ezzel nem vagyok egyedül :D
Igazából az egész ötlet az mv-ből jött, abból nőtte ki magát ez a novella, meg én amúgy is szeretem felhasználni a klippekben szereplő dolgokat, eddig is sokszor csináltam, csak lehet nem ennyire egyértelműen.
Igazából Taemin hangnemváltása előtt nem is írtam le, hogy valójában a szüleiről van szó, csak utána derült ki. Tényleg szüksége volt erre, hogy rájöjjön, mit is művelnek vele a szülei, hogyan teszik tönkre az önbecsülését és hogyan ölik meg az álmait.
Örülök, hogy megfogott az őrzcsillagos dolog :D igazából irodalom órán vettük, tökre megmaradt bennem és ahogy hallgattam a zenét eszembe jutott, hogy tökre illene ezt valahogy beleszőni.
Bizakodónak is szántam, hiszen Minho előtt ezek után fog kitárulni a világ. Ugyan a szülei nem támogatják, nélkülük kell megtegye ezt, mégis ennél csak boldogabb lehrt a jövőben.
Huh, hat szerencsére maga a gép probléma megoldódott, nem lett az egész teljesen kuka, de sajnos az adatokat nem lehet visszahozni :( mondták, hogy lehet vele próbálkozni, de olyan árat mondtak érte, hogy mondtam köszönöm, azért enni még szeretnék valamennyit xd mostmár igazából elengedtem, úgy vagyok vele a sors így akarta, ami elveszett, annak el is kellett vesznie :D (azért megnyugtat, hogy nem csak én vagyok ilyen béna xd örülök, hogy neked nem lett belőle ekkora galiba, bár azért az alaplap sem épp a legszerencsésebb :()
Én köszönöm a véleményed!^^ (és látszik a mosolygós arc😊)
Ui: oh de örülök, hogy így tetszik, igazából nem én csináltam, pinteresten találtam, mondom ez tökéletes lesz a novellához :D
Szia! uwu
VálaszTörlésUh, egyik előző körben én is úgy jártam, hogy a édes drága laptopom kitörölte a novellám és írhattam újra az egészet, nekem is rendesen elvett a kedvemet, szóval átérzem. xD De örülök, hogy újraírtad, mert nekem nagyon tetszett!
Imádtam, ahogyan beleépítetted az MV képi megjelenését, nagyon megfogott ez az örzőcsillagos ötlet! Régebben olvastam erről a hiedelemről és emlékszem, hogy filóztam is rajta, hogy milyen jót lehetne ezzel írni, de a mai napig eszembe se jutott azóta, meg szerintem nem is jutott volna, ha nem írsz vele, haha! :D Szóval külön örülök, hogy ezzel az ötlettel írtál!
"A folytonos negativitás, a rengeteg kijelentés, hogy elégedjek meg azzal, ami van, érjem be a kevesebbel, hogy ne legyenek álmaim, úgyse érem el őket. Hogy én nem vagyok elég jó, csak egy szürke kisegér, hiába próbálkoznék bármivel is. " - Mintha anyukámat hallottam volna. :D Több ponton is gyanúsan ismerősnek tűnt Minho családi háttere, anyi különbséggel, hogy nálunk én vagyok a legidősebb testvér és ezért van minden nyomás rajtam, haha. :D Sokszor a szülők észre sem veszik, hogy mennyi stresszt pakolnak a gyerekeikre, pedig nem olyan nehéz rájönni.
Szerintem nagyon fontos, hogy az ember elérjen arra a pontra, amikor a családjától és a barátaitól független céljai vannak, mert akkor fog csak rájönni igazán, hogy van saját akaratereje és képes dolgokra. Járhatja a saját útját is és nem kötelessége a mások által kijelölt ösvényt választania.
Őszintén szólva, először azt hittem, hogy a szalagok végén Minho önmagát fogja találni, hiszen egy részt önmaga volt az, aki visszafogta saját magát, de nagyon tetszett ez a szülős megvalósítás is, hiszen egy illető személyisége, hozzáállása és céljai is visszavezethetőek lehetnek családra és/vagy barátokra.
Most erről igazából az jutott eszembe, hogy sokan szidják a mi generációnkat, hogy mennyire életképtelenek vagyunk és mennyire nem tudunk saját döntéseket hozni, de ilyenkor mindig visszaszólok, hogy "de a mi generációnkat is fel kellett valakinek nevelni." Márpedig az esetek többségében a dolgok a családban indulnak. :D Engem is úgy neveltek fel, hogy semmire nem vagyok képes és semmit nem tudok megcsinálni magamtól, hogy egyszerűbb a biztos utat választani az álmok és célok helyett és azt veszem észre, hogy ez nagyon sok családban így van. A szülők sokszor totál akaratlanul nevelik ezt bele a gyerekeikbe, aztán csodálkoznak, ha semmibe se nézi magát a gyerek. :D Ez nagyon nagy probléma manapság, de nem látszódik megoldódni.
Jajj, amúgy én nagyon örülök, hogy nm Jonghyunnal írtad, mert én a mai napig rosszul viselem a történteket és Vivi körökkel ezelőtt már rendesen megsiratott egy Jonghyunos novellájával. :') (Én sem tudok amúgy vele írni.)
Összességében imádtam, nagyon tetszett az alapötlet, az univerzumos megvalósítás, a szülői nyomásnak a megformálása és a leírások is nagyon találóak voltak! uwu Köszönöm, hogy olvashattam, várlak az utolsó két körben is! :D
Szia!^^
TörlésJajj, annyira utálom, hogy ennyit szarakodnak a gépeink, hát úgy látszik ez a hátránya a technológiának :( örülök, hogy mindezek ellenére tetszett!
Úgy örülök, hogy így megfogott titeket ez az őrzcsillagos dolog :D igazából irodalom órán volt róla szó, én onnan hallottam róla, de örülök hogy nem én vagyok az egyetlen^^
Úgy örülök, mikor egy olvasó a saját életéhez hasonlít egy írást, de ez ebben a helyzetben nem jelent annyira jót :( sajnos én is azt tapasztalom, már régóta bennem volt, hogy szeretnék ezzel a témával írni, pont ezért, mert úgy érzem ez nagyon jellemző a társadalmunkra.
Én is teljesen így gondolom, mindenki életében eljön az a pillanat, mikor elege lesz és föl kell állnia. Persze ez a szülőkkel talán a legnehezebb, legalábbis szerintem mindenképp.
Gondoltam is rá egyébként, hogy ő maga legyen a végén, végül mégis megváltoztattam :D szerintem rengeteget hozzáad egy emberhez, hogy a szülei mit gondolnak róla, hogy kezelik, és Minhot nem becsülték meg soha, ez vezetett az alacsony önbecsüléséhez, szóval valójában a szülei állnak e mögött :D
Huh, egyébként pont ez volt az egyik alapja a novellának :D annyira utálom, hogy a mi generációnk van állandóan leszólva, holott abba bele sem gondolnak, hogy miért lettünk ilyenek. Ez egy elrontott generáció, ez tény, de én gyűlölöm, hogy állandóan csak dobálóznak ezzel ahelyett, hogy a probléma gyökerét keresnék. Azt nagyon sajnálom, hogy te is ezt az életfelfogást a saját életedben tapasztalod, de annak nagyon örülök (már ahogy látom itt a challengben :D) hogy ennek ellenére te követed az álmaid és amit szeretsz.
Jajj hát most nemudom hogy örüljek e, vagy sem hogy én akkor még nem voltam itt xd Jonghyun nagyon érzékeny téma számomra, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy nagyon mélyen érintett volna Vivi novellája. Igazából már úgy szeretnék írni vele, kiírni az egészet, de egyszerűen nem megy :(
Örülök, hogy összességében is tetszett!
Én köszönöm a véleményed!^^