Zene: Destrose -Fade out
Meztelen talpam alatt csípősen ropog a félelmetesnek tűnő hózuhatag. Rettegve szedem lábaim, rohanok, hogy ne tudjon utolérni a végzetem: a rideg, kékes-zöldes, néhol barnás-sárgás öltözetet viselő hóember, aki engem kerget, nyelvbotlások közepette, nevemet alig-alig tudva helyesen kiejteni.
Az erdőből kibukkanva megpillantom a menedékem; a vastag jég borította tó felszínén a nap halovány sugarai törnek fényt, ezzel szokatlan színekbe öltöztetve a tájat. Tökéletes kontrasztot adnak a sápadt fehérségbe borult talajnak az égig érő fenyők sötétzöld tűlevelei, amiket előszeretettel tépkedek alkalomadtán.
Lábfejeim ugyan piroslanak a dermesztő fagytól, pont ahogy apró kezeim is, én nem veszek erről tudomást. Nagyobb rettegést kelt bennem az a csúf lény, ki minden áldott nap a nyomomban van, de sose tudhatom előre, mikor bújik elő barlangjából, hogy előttem öltöztesse fel élettelen testét azokba a bugyuta színekbe, majd rám vetve magát kegyetlen döfésekkel szúrja belém szavai és tettei súlyosságát.
Testem végeláthatatlan remegése egyre csak erősödik, ahogy a lenge otthoni öltözetem teljesen átnedvesedik, s minden fedetlen porcikám a veszedelmes hótömeg és a rettenetes hideg hatása alá kerül. Így közeledek a jégtükör felé, próbálva a már nem érzett végtagjaimat mozdulatokra bírni. Meg szerettem volna nézni a tükörképem.
— A szenvedés sosem fog változni – súgja rekedtes hangon a fülembe, miközben kemény tenyerével az én kicsiny vállamba markol. Nyakamon és fülemben érzem forró leheletét, s annak keserű aromáját, mi akartalanul kúszik keresztül érzékszerveimen. Ijedtemben felsikítok, és szembe fordulva vele tárul elém ocsmányan színezett arca, melyet dühösen bánatos, elfeketedett szemgolyói kísértenek, a kínzó fájdalmát világgá kürtölve.
Nem merek megszólalni, így csak vaskos szorításából próbálok szabadulni, több-kevesebb sikerrel. Folyamatosan egyre csak vadabbá váló arcvonásait figyelem, s a kegyetlen félmosolyt, ami láttatni engedi rothadó fogai sokaságát. Tudom, hogy mi következik, és nem tehetek ellene semmit.
Hangos puffanással érkezek a mögöttem elterülő jégtenger tetejére, s ekkor már hangosan kérlelem a hóembert, hogy ne vegyen fel több ruhát, hisz percről percre növekszik rajta a rétegek a sokasága, mind-mind azokban a színekben, amiket a szívem legmélyéről induló gyűlölettel vegyült félelmem ural.
Nem érdekli könyörgésem, csak öltözködik tovább, hogy mindeközben fájdalomba torzult arcát és összegörnyedt testét én tartsam végül meg, mikor a végkimerülés állapotában lerogy a fagyos tó felszínére, hogy ott szenderüljön mély álomba, remélve, hogy ezzel az élet minden kegyetlen húzása semmivé foszlik, ő pedig visszatérhet egyszerű fekete-fehér ruháinak viselésére.
Én remegve hajolok fölé, s kezdem el kibújtatni az őt takaró rettenetes göncökből, hogy megszabadítsam szenvedésétől, és ezzel magamat is a sajátomtól. Kétségbeesésemben már hangos zokogás zúdul ki belőlem, ahogy bármennyire is próbálom eltávolítani a ruhákat, képtelen vagyok rá. Mintha beleívódott volna a bőrébe, a csontjaiba, azon keresztül meg a lelke fényes mivoltja is összeolvadt volna velük, ezzel elszínezve azt a rémes színkavalkád szimfóniájában.
Rémülten pillantom meg saját tükörképem az ekkor már őszesen fekete hajú hóember feje mellett. Egy kilenc éves kisfiú halálsápadt bőre köszön vissza rám, mely a téli tájba könnyedén beleolvadt volna, ha nem díszítik kékes-zöldes, néhol barnás-sárgás foltok csupán ronggyal fedett, félig halálra fagyott teste egészét. A rémületes felismerés szíven üt, ahogy a jégtakarón fekvő hóember pillanatok leforgása alatt átalakul az én apukámmá, vastag fekete kabátot viselve, alkoholmámorba és belém fojtva bánatát és szívének elvesztett fájdalmát.
•••
Az őszbe öltözött táj melegséggel töltötte meg lelkemet. Az a megannyi szín, amely olyan különlegessé tette ezt az évszakot, beragyogta a lassan hömpölygő tavat, s néha-néha apró halak csobbanása törte meg a természet lágy hullámzását.
Még mindig létezik ez a hely. A víztömeg ellenkező oldalán álltam, s feszülten engedtem át magam az évekkel ezelőtti események keserű emlékének. Itt volt az ideje szembenézni a sorsommal, hogy végre képes legyek megszabadulni ettől a borzasztó tehertől, ami mindig is nyomta a vállamat, és csak húzott lefelé folyamatosan.
Miután újra és újra lejátszódtak előttem a múltbéli események, késztetve engem arra, hogy ne temessem többé magamba a történteket, egy angyalinak tűnő lélek szállt föl az égbe, s onnan figyelt engem, lebegve a semmiségben. Átlátszó volt, színtelen, meghatározhatatlan, én mégis azonnal rájöttem, kivel állok szemben, de ahogy lágyan repülve indult meg felém tiltakozásként emeltem fel kezeim.
— Az idő nem teszi semmissé a tetteidet – hangom meglepően nem hallatszott fájdalmasnak, sem éppen rettegőnek. Magabiztos és tudatos határozottság sugárzott belőlem, s amint összehúztam magamon a vékony széldzsekim, realizáltam a helyzet abszurdságát is. Évek teltek el, mire eljutottam ide, de korántsem gondoltam volna, hogy pont itt fogok újra találkozni vele. A halál kapujában.
— Mostmár képesnek kell lennünk az emlékeinket egy albumba rejteni, hogy továbbléphessünk rajtuk – felelte dohánytól rekedtes hangján, de tiszteletben tartva kérésem nem jött hozzám közelebb. Az egykor lágy szellő fel-fel támadt, ahogy érzelmeink harcot vívtak egymással ebben a szürreális szituációban, hajamat összeborzolva fejem búbján, ezzel újból kisfiús külsőt kölcsönözve nekem. Mereven bámultam őt, sötéten fénylő szemeiben megbánás után kutatva, de képtelen voltam bármit is kiolvasni belőle, így csupán ridegen jelentettem ki a tényeket, amiket eddig nem volt bátorságom kimondani.
— Darabokra szedtél, üres csontokra szabdaltál. Ezeken az emlékeken nem olyan egyszerű túljutni – szakadt ki belőlem a fájdalom, amit éveken keresztül őrizgettem magamban, mintha valami szégyellni való dolog lett volna. Mintha nem éppen ő lenne az, akinek olyan mélyre kéne süllyednie a földben, hogy ott fulladjon bele saját cselekedetei következményének keserű bánatába. Mert erre nincsenek kifogások.
— Mégis hús-vér ember lettél – felelte egyszerűen, mint aki csak az időjárásról állapít meg egy tényt. Ez felbőszített. Felbőszített, mert tönkre tett azzal, hogy ő is nyomorulttá vált, és mindez rajtam csattant. Felbőszített, mert éveken keresztül éltem a sérüléseim nyalogatásával foglalkozva ahelyett, hogy hajlandó lettem volna tenni a gyógyulásomért.
— Mert találtam kiutat. Rájöttem, hogy nem menekülhetek el előled, hanem együtt kell éljek veled, de legfőképp az emlékeddel – kissé talán dühös, vádló hangsúllyal közöltem ezt, de erre minden jogom meg is volt. Minden jogom meg lett volna arra is, hogy egyetlen nyamvadt szót se legyek hajlandó mondani neki, még ebben a helyzetben se. Csak azzal én jártam volna a legrosszabbul.
— Tehát élsz – mosolyodott el halványan. – Pont ahogy anyának megígérted.
Ebben igaza volt. A legfontosabb, hogy életben maradtam. Mert bármit túlélsz, amíg életben vagy. Ezt anya mondta nekem a halála előtt, én pedig hihetetlennek tartottam, hogy apa emlékszik rá, a történtek ellenére is. Hogy megőrizte ezt magában így is, hogy mekkora fájdalom és keserűség uralta életet élt.
Ez az azért egy kicsit elgondolkodtatott. Talán élete végére neki is sikerült volna elfogadni a valóságot, és nem csak keresni valamit, amivel elfedheti? Talán én sem kéne azzal töltsem az életem, hogy bűnbakot keresek a múltamban történtekért?
Igazából az életem egy döntésen múlott. Én a nehezebbet választottam, mert mindvégig tudtam: a jövőre nézve az a legfontosabb, hogy ki vagyok most. Én pedig úgy döntöttem, hogy élek.
És most egy olyasvalaki vagyok, aki rálépett a gyógyulás talán kegyetlen hosszú ösvényére. Ezt a gondolatot megfogalmazva szívem nyugodtsága színezte ki lelkemet, többé nem a félelem uralta árnyalatokban, s ezzel párhuzamosan repült keresztül apukám lelke a világmindenség kapuján.