Zene: ONEUS - Twilight
Sziasztok!
Tyűha, hát azt kell mondjam ezzel magamat is megleptem. Elég bonyolultra és összetettre sikerült, úgyhogy majd a novella végén a lehető legrövidebben mondok pár szót, hogy kitisztuljon előttetek a kép. Addig is jó olvasást! :3 (és nagyon izgulok emiatt, nem tudom mit fogtok hozzá szólni xdd)
----------------
Megtette az utolsó lépést a rémisztően feketéllő mélység felé, s egy kaján vigyorral megtépázott, megcsonkított arcán vettette magát egyenesen a halál szájába, hogy az lenyelve őt - végre - végleg eltűntesse a lelkével egyetemben a föld - vagy akármi - színéről.
Zuhant és zuhant és zuhant, aztán egyszer már nem zuhant többé.
“A kurva életbe. A kibaszott kurva életbe!” Így szitkozódott magában, mikor teste habár hatalmas csattanással ért földet több száz méter zuhanás után, ő még mindig volt, bár egészen biztossá vált abban, hogy élni már nem élt.
Nem érezte. Ezt sem érezte, pedig remélte, hogy fájni fog, fájni fog pont annyira, amennyire a lelke is fáj, szenved és csak a megváltásra vár, ami valahogy mégse jön el sosem. Felnyitotta szemeit, hátha téved és mégis meghalt, sikerült végre meghalnia és már a túlvilágon van, bármilyen is legyen az. Ennél, ennél csakis jobb lehet.
De nem. Nem, nem és csak azért sem. Itt ragadt valahol pokol és mennyország között, és képtelen szabadulni. Kiáltott volna, visított volna egészen addig, míg meg nem fúl a saját bánatában, ha tehette volna. De nem tehette, hangszálai nem működtek, mióta erre a helyre került, épp úgy hasztalanok voltak, mint elfeketedett fülkagylói.
Felállt. Nem esett nehezére, hiszen nem érzékelt semmit, teste csupán tárgyként funkcionált, hogy belepasszírozott lelke ne csak szabadon lengedezzen a semmiségben. Meg hát persze azért, hogy ne érezhesse meg a szabadság valódiságát, csak a szenvedés keserű ízével legyen tisztában, minden egyes nap, melyet alvás, evés és légzés nélkül tölt, hiszen ezekre úgysem volt szüksége. Ö már nem élt, ebben biztos volt.
Bőrét fekete foltok tarkították mindenütt, leszáradt, megrohadt, megnyársalt darabkákkal egyetemben, mezítelen teste soványsága nemcsak hogy kórós volt - lett volna az életben -, de már bőven a halálosság kategóriájába esett. Csípőcsontja át is szúrta az elvékonyodott, beteg szaruréteget, de a fiú ezt már észre se vette szinte. Nem sűrűn nézett tükörbe, hiába volt egy kacsalábon forgó palota ezen a helyen, melyek szobáiba ha belépett, önmaga csúfos, undorító mivolta köszönt vissza rá minden irányból.
Próbált sóhajtani, megtelíteni tüdejét friss oxigénnel, hiszen emlékezett, milyen érzés is volt az, milyen élőnek érezte magát tőle. De képtelen volt, nem bírta, amitől sírni támadt kedve, persze azt sem tudott, hiszen nem volt szüksége folyadékra sem szervezetének (vagy annak a valaminek, ami neki volt).
Az újabb kudarccal maga mögött menetelt ki a sötétségből, napokon át (melyeket persze nem érzékelt, a régmúltban elvesztette időérzékét), s remélte, sose találja meg a kiutat. Igen, talán az lenne a legjobb.
[] [] []
A kolosszális palota üvegajtaján belépve a márványlépcső felé vezették lábai, hogy mind a hétszázhetvenhét fokot megmászva följusson az üvegtetőre, arra a tetőre, amiről szintén levetette szánalomra méltó testét és lelkét számtalan alkalommal.
Ismerte minden szegletét az épületnek, a rágcsálók által vájt lyukak történetét, az egyszer konyhaként szolgáló helyiség falainak foltokkal borított színét, a repedt üvegek repedéseinek vonalát, mely néhanapján a lelke törésvonalainak alakjával is egyezett. Elmélkedett, sokat, rengeteget, hogy vajon ez véletlen-e, választ mégsem talált, bár ezen kicsit sem lepődött meg, szinte már szokványosnak bizonyult ez az érzés belsőjében.
Az út, mely fölfele vezetett bonyolultnak bizonyult, persze Dongminnak volt ideje megtanulni a lehető legrövidebbet ezek közül, nem mintha számított volna számára az idő. Végtelen volt. A végtelenségig fog itt éldegélni, vagy fotoszintetizálni, vagy fene se tudja mi is az, amit ő csinál.
Át kellet vágnia néhány szobán, termen, vagy akárminek is lehet nevezni azokat a szerinte orbitális mérető helyiségeket, melyek nem is falakból, csupán tükörüvegből épültek, szemfényvesztésre késztetve ezzel Dongmint. Csakis őt, hiszen egyedül volt.
Dongmin gyűlölte a kastély ezen részét. Ezek a szobák elvették tőle azt a keveset is, ami maradt neki. A tisztán látását, az utolsó érzékszervét, amire számíthatott. Bárhova nézett, mindenhol önmagával kellett szembenéznie, és ezt gyűlölte, annyira gyűlölte.
Éppen alkonyodott. Habár, Dongmin nem igazán foglalkozott ilyesféle dolgokkal, mint nappal vagy éjjel, mert hogy nem is számított neki, ez a naplemente mégis különösen érintette. Ahogyan a sárgás színbe öltözött napsugarak megérintették a tükrök sérüléseit, Dongmin kábulatba esett. Saját ocsmány képét bámulta, teste különböző pontjain ő maga is elképedve legeltette szemeit, főként megrohadt arcán, mely egykor kápráztató szépséggel ragyogta volna be ezt az egész palotát, sőt, ezt az egész világot, vagy akármi is legyen ez. Bőre makulátlan, hamvas, maga a tisztaság megtestesítője volt, már amíg volt bőre, míg hetykén kunkorodó orra és enyhén kerekded szembogarai kiemelték arcélének tökéletességét. Ajkai ideális dússággal és kellő pirossággal rendelkeztek, ezzel kiemelve páratlan fogsorát.
Tökéletes volt, igazából, ezen már elmélkedett megannyiszor, mégis, földi élete során oly’ elégedetlen volt magával, kapzsi volt és irigy másokra, “neki miért szebb az arca, az enyém túl pufók”, és a többi és a többi. Hát a fenébe is, még plasztikai műtétnek is alá akarta vetni magát! Erre most itt van, s a világ legborzasztóbb testének a gazdája, ez öleli körül lelkét, egész lényét, a mindenét, a mindenségét.
Olyan hirtelen volt, miközben annyira mégsem. Az alkonyodó napnak fénye épp a repedésekben tört meg. Hogy a tükör apró hibáiban, azok a hajszálrepedések, vagy Dongmin lelkének, szívének, a mindenének az összetört, széthullott, elmagányosodott darabjaiban, azt ő sem tudta pontosan. Mégis, a tükörképe, saját maga legapróbb törésvonalai mintha eltűntek volna a semmiségbe, s ezzel, hogy azok a buta, azok a hülye hibák meggyógyultak, Dongmin egy picit, egy icipicit jobban érezte magát. Szebbnek. Kevésbé undorítónak, és még talán haragja is enyhült, persze, ahhoz túl mélyen volt benne, hogy csak úgy megsemmisüljön.
Ámultan bámulta magát a gigantikus tükörben, miközben elméje csúf játékot űzött vele. Szíve, mely ha nem is létezett, heves dobbanásai pontosan ilyen érzést keltettek volna benne. Halvány alak rajzolódott ki mellette, legalábbis azt hitte, de valójában csak a szemfényvesztő szórakozott vele. Valóban így lett volna?
Három alak. Az a három alak, akik a világot jelentették neki, még most is azt jelentik, de mióta idekerült ebbe a nyomorúságba, képtelen volt felidézni arcukat. Egészen mostanáig. Ott voltak, látszottak, teljes valójukban, s hagyták, hogy Dongmin ideig-óráig legeltesse rajtuk a szemét.
Ez azonban nem volt elég neki, többet és többet és még többet akart, kapzsi volt, vehemens, elégedetlen, így megpróbálta megérintetni őket, belenyúlni abba az átkozott tükörbe, keresztül rajta, hogy érezhesse őket, veszettül kaparta feketére fonnyadt, berepedt körmei maradékával az erős, de sérült üveget.
Csak kaparta és kaparta és kaparta, mígnem hirtelen már nem volt miért kaparnia.
Eltűntek. Csupán fantazmagória volt az egész biztosan, ezt gondolta, miután kitombolta magát belül, mégis furcsállotta, hogy azok a nüánsznyi kis törések továbbra is gyógyultak maradtak. Talán valaki, akinek nem az a legizgalmasabb tevékenysége, hogy ezeket vizsgálgassa, észre se vette volna. Ő viszont látta, és valahol mélyen, nagyon mélyen, mélyebben a haragnál is ami benne tombolt, reményt ébresztett benne. Mi van, ha ez a valóság volt? Mi van, ha létezik egy út abba a világba, ebből a borzasztó valamiből, amiben élni - vagy kitudja mit csinálni - kényszerül?
Lenyugodott aznapra a fénylő bolygó, így a tükrök, Dongmin, és minden amit ott tapasztalt sötétségbe borult. Ebben a feketéllő, fénytelen időszakban a fiú mindig is egy kicsit jobban érezte magát, és még ő maga is meglepődött, hogy ezúttal ez máshogy volt. Változott, az azt hitte megváltozhatatlan érzései átalakultak, és várakozott. Várakozott a következő alkonyatra, amit már biztos volt benne, hogy itt, pontosan ezen a helyen fog várni, a saját tükörképével szembenézve.
[] [] []
Napokon, már a fene se tudja mennyin keresztül látogatott el minden egyes alkonyatkor arra a helyre. A tükör elé állt, s magát nézte, bámulta, figyelte, hátha újra megtörténik a csoda, ami éltette - vagy ugye ki tudja mit is csinált ő -, ami reményt ébresztett elpusztult, tönkrement, bűnös lelkében. De hiába tette mindezt, hiába tükröződtek a törésvonalak, hiába kaparta Dongmin a tükörképét, hiába könyörgött néma imákkal bármiféle istenhez, nem történt meg. Ettől olyan mértékű harag és gyűlölet gyülemlett fel a fiúban, hogy eldöntötte: soha többé nem jön vissza. Elmegy, ameddig csak tud, végleg itt hagyva az egyetlen helyet, mely otthonául szolgált az elmúlt idő alatt. Persze, előtte még azért vetett csúf testére egy utolsó pillantást, mert sosem akarta elfeledni, ki is ő valójában. Milyen tökéletlen.
Lomhán gyalogolt keresztül a vidéken, erdőkön, dombságokon, hegységeken. Sosem állt meg, egy pillanatra sem, hiszen pihenésre nem volt szüksége, életfunkciói sem léteztek. Csak ment, ment és ment, miközben figyelte a környezetét, a benne élő állatokat, és a növényeket. Be kellett vallja, nem is olyan unalmas a természet. Egészen békésnek találta. Habár a saját lelki békéjétől igen messze állt, mégis az eddig itt eltöltött ideje alatt ekkor érezte magát a legközelebb hozzá.
Épp egy erdőt szelt keresztül, mikor mellé szegődött valaki. Még sosem történt ilyen vele itt, az állatok sosem engedték magukhoz közel. Mégis, ez a valaki saját akaratából csatlakozott hozzá útján, néma társként.
Csúnya volt, borzasztó csúnya, és ez bármennyire is szörnyű, kicsit vigasztalta Dongmint. Csupán három lába volt a kutyusnak, úgy ugrált mellette, akár egy őzike, s egyetlen fájdalmas vagy panaszos kifejezés sem jelent meg arcán. Ez meglepte a fiút. Ő ha képes lenne beszélni, vagy akár valakinek elmutogatni, mennyire szenved, be sem állna a szája.
De ez a kutya nem ilyen volt. Békés volt. Ő maga volt a béke és a megtestesült boldogság. Ez volt az, amit Dongmin képtelen volt fölfogni. A kutya rusnya volt, egy közönséges korcs, csupán három lábbal, fél szemmel, és ha mindez nem lenne elég, koromfekete bundája helyenként ki volt hullva, ezért megesett, hogy éjszakánként reszketett. Mindezek ellenére boldog volt. Boldog volt, mert a lelke harag és irigység mentes, tele szeretettel, játékossággal és békével. Meg persze, egy jó adag pozitív életszemlélettel. Beletelt egy kis időbe, hogy ezeket a tulajdonságokat Dongmin felfedezze.
Sokat beszélgettek. Mivel mindketten képtelenek voltak megszólalni, megtanulták hogy tegyék ezt némán. Hogyan halljanak valamit, ami nincs, csupán a lelkükkel, bármiféle érzékszerv használata nélkül. Barátok lettek. A csúfos kutya, mely talán még Dongminnál is csúfosabb volt, sokszor nyalt végig a fiú megrohadt arcán, cserébe ő az éjjeleken megengedte, hogy az állat hozzábújjon, ezzel remegését csillapítsa, sőt, néha még egy-egy pocakvakarást is megejtett. Szerette nézni, ahogy a kutya boldogan hempereg széles vigyorral arcán és önfeledten csóválja farkincáját.
Heteket töltöttek együtt, vagy az is lehet, hogy hónapokat. Egyikük sem törődött ezzel, mert nem számított. Csak az út volt a lényeg, amit együtt megtettek. Meg persze, hogy az az út merre viszi őket.
Ezúttal egy tisztáson jártak. Már rengeteg idő eltelt azóta, hogy utoljára találkoztak volna bármilyen tóval, patakkal, vagy akár forrással, így megörültek, mikor megpillantottak egyet. Ez az érzés ismeretlen volt Dongmin számára, hiszen amióta idekerült, csakis szenvedett. Őt magát is meglepte, ahogy száraz és feketedő ajkai halvány mosolyra húzódnak.
Útitársa nekifutásból vetette magát bele a vízbe. Nem foglalkozott azzal, mennyire mutat hülyén a művelet közben, nem érdekelte a gyermekies megnyilvánulás és az öröm, mely csupán egy ilyen apróságnak szólt. Sosem kételkedett abban, hogy ő ezt megteheti, nem foglalkozott tökéletlen mivoltával, nem érezte magát ezért alsóbbrendűnek. Mégis, ami a legfontosabb, nem volt haragban magával amiatt, hogy vannak hibái, hogy nem tökéletes. Elfogadta, és megtanulta ezt szeretni. Ettől lett ilyen békés és önfeledt.
Dongmin úgy döntött, követi a példáját. Hiába gondolta ezidáig azt, hogy ebben a tökéletes világban rútként élő fiúként erre nincs joga, ezt a buta gondolatot ekkor az agya legtávolabbi zugába rejtette. Nem is vacillált többet, csak ugrott, s hatalmas csobbanással érkezett barátja mellé, ki éppen egy bottal a szájában evickélt a part felé. Dongminnak megesett rajta a szíve, így felé úszva apportírozni kezdett az állattal, aki ettől olyan boldoggá vált, hogy vakkantgatott örömében, megállás nélkül. A fiú sajnálta, hogy nem hallhatja barátja örömteli kiáltásait. Ezért bánta legjobban, hogy elvesztette hallását.
Amint kibolondozták magukat és kimásztak a vízből, Dongmin egész véletlenül vette észre saját tükörképé a víz felszínén. Teljesen megdermedt. Szinte megrettent attól, amit maga előtt látott, attól a kevésbé tökéletlen fiútól, aki visszanézett rá, aki milliószor jobban hasonlított arra az emberre, aki egykor volt, aki így hogy újra látja, igen közel állt a hibátlanság megtestesítéséhez.
Újra volt bőre, mely nem feketéllett, újra volt egy kis haja, mégha nem is olyan dús, amilyen fénykorában. Elsoványodott teste már közel sem volt annyira beteges, némi zsírréteg valahogy felkerült minden porcikájára. Csontjai nem szúrták át többé sehol bőrét, körmei mégha nem is voltak egészséges erősségűek, de már olyan katasztrofális állapotban sem voltak.
Nem merte elhinni, amit lát. Varázslatos volt. Maga volt a megmagyarázhatatlannak tűnő varázslat, amit nem értett, nem tudott hova tenni. Csak állt ott percekig, csodálva újjászületett testét, érintve azt ahol csak tudta, hiszen már nem undorodott saját maga látványától. Néma nevetés kúszott ki ajkai közül, amióta itt van először valódi és őszinte. Valódi, mert önmagáért érezte ezt az örömöt és őszinte, mert végre nem ostoba hazugságokkal bolondította meg hiszékeny elméjét. Önmaga teljes valóját látta, ha nem is a tökéletes egykorit, de önmagát, és ez számára is meglepő módon elég volt neki. Elégedett volt, s ez az érzés ismeretlenként lepte el, persze iszonyúan élvezte.
Ahogy elfordult tükörképétől barátját kereste, de hiába. Megrémült a tudattól, hogy a kutya esetleg egyedül indult tovább, őt hátra hagyva, de inkább nem is gondolt erre. A keresésére indult, azzal a reménnyel, hogy hamarosan rátalál.
Így is lett. A rusnya, szinte gusztustalannak mondható állat az oldalán feküdt mozdulatlanul. Dongmin azonnal felé sietett, majd fölé hajolva simította végig kezeivel számtalanszor a hiányos bundáját, miközben tekintetével kutatott válaszok után a másikéban.
Karjaiba vette az állatot, átölelte őt és tovább simogatta, hátha megnyugvásra lel. Olyan hirtelen történt, ha lett volna hangja, sikoltott volna. A kutya, a barátja, porladásnak indult. Teste fokozatosan pállott el, úgy tűnt, a semmiségbe szállnak a maradványai. Dongmin sírva fakadt, bár eleinte fel sem fogta ennek jelentőségét.
Csak sírt és sírt és sírt, majd rádöbbent az igazságra.
Könnyek nélkül sírt, hisz teste nem tartalmazott folyadékot. S mikor erre ráébredt, akkor jött is rá igazán, hogy a sírás nem is könnyekről szól, hanem magáról az érzelemről. Eddig is képes lett volna sírni, ha hajlandóságot mutat az érzelmei, a hibái és a bűnei elfogadására és feldolgozására és egy kicsit jobban a dolgok mögé néz, nem ragad le a felszínen, a semmit mondó dolgoknál.
Megkapta a választ barátja sötét szemgolyóiban. Több, sokkal több mindenre is, mint amire vágyott. Csupán ennyi kellett, hogy ezt realizálja, és a csúf, tökéletlen kutya semmivé vált. Mintha sose lett volna.
Dongmin egy perccel sem töltött többet szenvedéssel. Pontosan tudta, mit kell tennie.
[] [] []
A kastély azon szobájába lépett, melyben a csodát remélte, melyben egyszer már megtapasztalta. A végeláthatatlan tükrök, melyekből saját képe köszönt vissza, ezúttal nem tűntek olyannyira rémisztőnek, mint eddig. Sőt, kifejezetten örömmel és elégedettséggel töltötte el, ahogy új-régi testét megpillantotta, mégha nem is tökéletes egykori valójában.
Visszatalált, pedig ezzel kapcsolatban félelmei voltak. Hetekbe telt ugyan, de megcsinálta. Itt volt, ahol minden elkezdődött, és ahol reményei szerint minden véget is fog érni. Várt az alkonyatra, a naplementére, mely megváltoztat mindent, mely végre engedi őt meghalni, a lelkével és mindenével együtt, hogy békére leljen.
És ott voltak. Amint a napsugarak a tükör hibáiból - melyek száma észrevehetően csökkent, amit Dongmin csakis a saját lelke gyógyulásának volt képes betudni - csillantak vissza, ezzel fényárba borítva Dongmint, újra megjelent a három ember, akik a fiúnak világot jelentették. Ott voltak a másik oldalon, egy másik világban, egy másik univerzumban, vagy magában a halálban. Dongmint nem érdekelte, csupán egyetlen
kívánsága volt: velük szeretett volna lenni az örökkévalóságig, a körülmények nem érdekelték. Felőle aztán a pokol kapujába is mehet, ha az garantálja a végtelenséget szeretteivel.
Ekkor már finom ujjaival simított végig a tükör felszínén, s csodálva figyelte, ahogy érintései mentén fel-fel izzik az üveg. Szemei vadul cikáztak ezek között, és szerelme és családtagjai között. Intettek neki, mind a hárman, kellemes, bíztató mosollyal arcukon hívogatták.
Dongmin első ujját mélyesztette bele a semmiségbe, s ijedten tapasztalta, hogy ezúttal sikerült neki. Először egy, majd kettő ujja is a túlvilágra került, aztán csak azt vette észre, hogy egész karját elnyelte a tükör, melytől oly’ sokáig rettegett.
Finom érintést érzett tenyerénél, majd egy övére kulcsolódó kezet, aki finoman húzta maga felé, ezzel is jelezve neki, hogy merjen átlépni, legyen bátorsága megtenni ezt a sorsfordító lépést. Ha lett volna, biztosan elakad a lélegzete, hiszen millió közül is felismerné a lány bársonyos tapintását. Nem is habozott tovább. Egy óriási lépést téve egész testét átadta a tükörnek, hogy ezzel a mennyország kapuját átlépve az örök béke útja kezdődjön számára.
Amint kinyitotta szemét, elsírta magát, úgy ahogy megtanulta, könnyek nélkül. Ott álltak előtte, teljes valójukban, pont ahogy emlékezett rájuk. Anyukája könnyes szemekkel simított végig fia arcán, szemei csodálatot tükröztek, s a fiú ekkor világosodott meg teljesen.
Ő mások szemében midig is tökéletes volt, csupán saját maga képzelt minden problémát. Ő volt képtelen elfogadni természetes hibáit, ő törekedett a hibátlanságra, s ebbe belebolondulva az önmaga iránt érzett harag lett a végzete. Ez volt az ő bűne. Hogy nem szerette önmagát, s ezért haragban élt önmagával.
Anyukája után szeretett testvére ölelte át szorosan, ki jobban hiányzott a fiúnak, mint azt valaha is gondolta volna. Aztán végül a lány, a párja, akit mindennél jobban szeretett, lágy csókot lehelt közel sem hibátlan ajkaira, majd elhajolva tőle mondta: “Tökéletes vagy”, s a fiú ezt könnyedén le tudta olvasni szájáról.
Ezzel Dongmin nem tudott veszekedni. Igaz volt. Ő így volt hibátlan, ebben a többnél több hibát tartalmazó testben. Ezt kellett megértenie ahhoz, hogy szabaduljon arról a helyről, ahol megtisztult a lelke és megfizette bűneit. Talán mégsem volt olyan borzalmas az ott töltött ideje. Talán megérte a szenvedést, hiszen itt van, s boldogabb mint valaha.
A messzeségből halványan kezdett egy feléjük nyargaló folt formálódni a ködben. Dongmin ajkai széles mosolyra húzódtak. A barátja volt. A barátja, akinek mindezt köszönheti, aki mikor odaért hozzá, rögvest nyakába ugrott és boldog nyalogatásba kezdett, természetesen a család egyetlen tagját sem felejtve ki.
Dongmin ezek után boldogan sétált el a messzeségbe, de közel sem egyedül. Minden ami számított mellette és a lelkében volt. Vagy, talán ő maga volt a lelke.
Így csak ment és ment és ment, míg meg nem találta egy új élet kezdetét.
---------------------
Na szóval. Szerintem a legfontosabb kérdés, hogy hol is van Dongmin. Még az elején említettem, hogy “Itt ragadt valahol pokol és mennyország között”, és a vége fele is tettem ezekre utalást. Ennek az az oka, hogy Dongmin a purgatóriumban van, bár ezt így kifejezetten nem írtam le sehol (még a cím talán árulkodó lehet).
A másik nagyon fontos dolog a kinézete és az érzékszervei. A csúnya teste a lelkét tükrözi, hallása és hangja pedig azért nincs, hogy kénytelen legyen a saját lelkét hallani, önmagával megbarátkozni és elfogadni azt (habár ez így elég brutálisan hangzik xd).
Ugye a purgatóriumba a hét főbűn valamelyikének elkövetése után kerül az ember. Dongmin bűne a harag volt. Saját magára haragudott a földi élete során, mert nem tudott tökéletes lenni.
A számomra kedvenc rész (xd) a kutyusos volt. Magának a kutyusnak a szerepe Dongmin lelkének a megtisztítása volt (ahogy szerintem egyébként is ez a kutyák feladata). Mikor tejesítette a “szolgálatot”, kinyílt előtte a kapu a mennyországba, és ott várta Dongmint.
Van négy kiemelt sor, minden “részben” egy. Ezek Dongmin lelkének az útját jelképezik. Az elején a zuhanás, mikor a lelke bűnössé vált, “lecsúszott”, aztán a kaparás a meg nem hallott segélykiáltása. A sírás a tehetetlenség állapota, a végén a menetel pedig a felfelé ívelés időszaka .
Nos, azt hiszem ennyit szerettem volna mondani (nem sikerült túl rövidre xdd), de ha van még bármi kérdésetek kérdezzetek, mert ez úgy érzem különösen elvont és bonyolult lett.
