A szél lecsendesedett, a vihar tovaszállt pont úgy, ahogy Taehyung lelkének fájdalma és a vállát nyomó terheknek a súlya. Vagyis, az azért túlzás, hogy elszállt, mert egyáltalán nem, de azért egy enyhe megkönnyebbülés valóban jellemző volt rá a délután történtek után.
A szobájában ültünk, immár lefürödve - amit ezúttal ő maga ajánlott fel -, átöltözve - szintén kaptam tőle száraz cuccokat -, egy-egy bögre forró teát szürcsölgetve. Én a babzsákját választottam, ő pedig az ágyát. Némán kortyolgattuk az italunkat már percek óta. Igazából, azóta, hogy bejöttünk a házba egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz (kivéve persze, mikor megkérdezte, hogy le szeretnék-e fürödni).
Az érzelemkitörése után is csupán egyetlen egy dolog hagyta el szomorú, keserves, de legalább felfelé görbülő ajkait.
"Még senki sem ölelt ilyen szorosan."
Nem tudom kiverni ezt a fejemből. Nem tudom az érzést kiverni a fejemből, mikor úgy kapaszkodott belém ez a fiú, akit szinte nem is ismerek, és aki szinte nem is ismer, mintha én lennék az utolsó kapaszkodója élet és halál között.- Legközelebb már visszahozom minden cuccodat, ígérem - törtem meg a régóta beállt néma csendet. Teájából rám emelte páratlan íriszeit, majd halványan, tényleg nagyon halványan, de elmosolyodott.
- Nem fontos, hagyjad csak. Ez a legkevesebb - majd újra minden figyelmét a gőzölgő teának szentelte. Én is így tettem, de egy idő után kezdtem nyugtalanná válni. Nem az a fajta ember voltam, aki képes volt magába folytani a gondolatait és a kérdéseit, Taehyunggal ellentétben.
Lassan, szinte csigalassúsággal, vigyázva, hogy nehogy akár egy csepp is kárba vesszen a finom italból tápászkodtam fel és foglaltam helyet mellette az ágyán. Nem ültem túl közel hozzá, hiszen fogalmam sem volt, mi játszódik le a fejében, mit gondol, milyen hatással volt rá a délután. Inkább meghagytam neki a kellő távolságot.
Amint meghallotta mocorgásomat, tekintetét rám szegezte és figyelemmel kísérte utamat felé, de egyetlen árva szó nem hagyta el a száját. Csupán bámult, egyetlen pillanatra sem tévesztve szem elől, még akkor is, mikor már leültem. Én is ránéztem. Figyelmesen vizslatott. Én is őt. Újfent, nem értettem a helyzetet.
- Jeon - mondta olyan halkan, hogy szinte suttogássá veszett hangja a levegőben.
- Igen? - néztem szemébe figyelmesen, és legnagyobb meglepetésemre ő is ezt tette. A tekintetem kereste. És nem, semmit sem próbált elrejteni. Ott ült mellettem, teljes valójában, minden fájdalmával és bánatával, meg sem próbálva felvenni a szokásos álarcát. Megnyílt nekem.
- Tudod, hogy mi a legrosszabb érzés a világon? - átható, értelemtől csillogó tekintete megbabonázott. Nem engedett szabadon, nem csak akkor, hanem soha többé. Óvatosan, nemlegesen megráztam a fejem. Azt valóban nem tudtam, hogy számára mi a legrosszabb, hiszen számomra valószínűleg teljesen más. - Otthon lenni, mégsem érezni otthon magad. El tudod képzelni, milyen borzalmas ez? - szemeiben újra könnyek gyűltek. Azokban a csodálatos, csokoládébarnán ragyogó, fényes íriszekben aznap már kitudja hányadjára.
Bármilyen abszurd volt is ez a helyzet, de halkan felnevettem. Halvány mosollyal az ajkaimon kortyoltam egyet a teámból, majd csak utána néztem újra Taehyungra. Ijedséget és értetlenséget tükrözött tekintete.
- El sem tudod képzelni, mennyire tudok ezzel a mondatoddal azonosulni - tekintete meglepett volt. Nem erre számított. Újból elmosolyodtam. - Nekem is évekbe tellett, mire képes voltam elfogadni, hogy én egy ilyen életet kaptam, és ezzel kell boldogulni.
- Én sosem tudtam így felfogni - sütötte le szemeit, egyenesen a teára. - Nekem mindig csak a magány és a bánat van a gondolataimban. Ez uralja az egész életemet - hallottam, hogy mennyire nehezére esik kimondania a szavakat. Nem hibáztattam érte. Számomra is az volt, miután Dadus kettesben hagyott minket apával. Csakis az volt a szerencsém, hogy Jin hyung mellettem volt már akkor is.
- Azzal, hogy ezt kimondtad megkönnyebbültél, igaz? - néztem a bögrét szorongató kezeire. Aprót bólintott. - Nézz rám, Taehyung - kértem őt kedvesen, mire fel is emelte fejét, egyenesen az irányomba. - Ez azt jelenti, hogy elindultál a változtatás útján.
- Itt nem változik semmi, Jeon - nevette el magát szomorúan. - Az egész életem egy roncs.
- Ne is várd, hogy maguktól megváltoznak a dolgok! Ha az az ember után kutatsz, aki megváltoztatja az életedet, akkor inkább kíméld meg magad a fölösleges csalódásoktól és nézz tükörbe! - elgondolkodott. Sokáig nem is válaszolt, szinte már azt hittem levegőt is elfelejtett venni a nagy elmélkedésben, mikor újra rám emelte íriszeit, melyek ezúttal is csillogtak, de nem a bánattól és kétsébeeséstől, sokkal inkább talán hálától. Meglepett, amit láttam szemeiben, de még inkább, amit utána mondott.
- És mi van akkor, ha azt mondom, megtaláltam azt az embert, akit eddig kerestem? - rabul ejtette szemeimet, hiszen övéi pajkosan mosolyogtak. Hirtelen köpni nyelni nem tudtam. Szívem majd kiugrott a helyéről, arcom pedig megmagyarázhatatlanul vörösödött el. - Mindegy, felejtsd is el - legyintett gyorsan, amint látta a reakcióm, én azonban nem ezt akartam elérni.
- Ne mondj ilyeneket, mert nem is ismersz - csóváltam meg fejem, még véletlen se nézve rá zavaromban.
- Egy emberről sok mindent meg lehet tudni a másokhoz való hozzáállása és viselkedése alapján - mondta magabiztosan, amit már tényleg nem tudtam hova tenni. Mégis hogy jutottunk a problémáitól egészen idáig? Nekem pedig miért ilyen a reakcióm rá?
- Taehyung... - kezdtem volna bele a mindandómba, de közbevágott.
- Ne szabadkozz, Jeon - éreztem, hogy engem néz, de nem mertem én is rápillantani. Túlságosan zavarban voltam ahhoz. Sóhajtott egy nagyot, majd hogy mindenképp elérje, amit szeretne, államat megérintve fordított maga felé. Hosszú, kecses ujjai forrón érintették még egy kicsit hideg bőrömet, de érintése helyén pillanatok alatt szinte felperzselődött. Szaggatottan vettem a levegőt és teljesen elvesztem szemeiben. Meg sem mertem mozdulni, olyan hatással volt rám érintése, igéző szemei, az egész lénye. Nem voltam képes egyetlen józan gondolatot sem kicsikarni magamból. - Köszönettel tartozok neked. Tényleg, már kétszer is olyan helyzetekben volál mellettem, amiket nem tudom, nélküled hogy vészeltem volna át.
- Nem tartozol semmivel sem - suttogtam. Nem bírtam hangosabban beszélni. Olyanná váltam érintése által, mint egy zavart szerelmes kislány. Nem akartam ilyen lenni.
- Többel tartozom, mint azt hinnéd - suttogta ő is ugyanúgy, ahogy én. Mély tónusú hangja még így is kellemesen csengett. Szemei változatlanul megigéztek, különösen, mikor az arcom vizslatása közben ajkaimnál állapodott meg tekintete. Nem értettem, annyira nem értettem. Miért nem engedi el az államat? Miért bámulja a számat?
Gyorsan dönöttem. Nem akartam valami gyenge, befolyásolható fiúnak tűnni a szemeiben, így magabiztosan elmosolyodtam és tenyerét az enyémbe finoman fektetve emeltem le az arcomról. Ezúttal rajta volt a sor a megdöbbenésben. Szemei hatalmasra kerekedtek, és tisztán látható volt ádámcsutkájának mozgásából, hogy milyen nagyot is nyelt.
- Nem kell semmit se megköszönnöd. Nekem az is elég, ha ezentúl rendszeresen fogod elsajátítani a segítségemmel a taekwando alapjait és végre megadod a számod - a végén halványan elmosolyodtam. Felnevetett.
- Nem nehéz neked megfelelni, Jeon - mosolygott rám őszintén, miután zavara teljesen elmúlt. Örültem, hogy sikerült felvidítanom. - Legyen! Minden kedden és csütörtökön engedelmes tanítványod leszek, a számom pedig most megadom - nyújtotta kezét a telefonomért, amit én mosolyogva adtam át neki.
Hirtelen el sem akartam hinni, hogy tényleg elértem ezt nála. Hatalmas lépést tettünk előre aznap. Olyan hatalmasat, amit akkor még nem is tudtam felfogni, hogy mégis, pontosan mennyire is hatalmas.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése