Epilogue

 15 évvel később

 

A fiú rémülettel teli tekintettel lépett be a helyiségbe még mindig, nem számított hány hete, hónapja jár délutánonként a hangulatosan, nyugtatóan berendezett helyiségbe. Szorongott. Szorongott attól, amit egyszer tett. Megpróbálta kioltani a saját életét.

 

Jimin ezúttal is barátságos mosollyal fogadta a páciensét. Az évek alatt arca sokat változott – enyhe borosta borította, szemei körüli nevetőráncok megerősödtek, íriszei immár bölcsességet sugároztak. Ugyanaz az ember volt, mint tizenöt éve, mégis más, hisz valami olyat kapott az élettől (és persze Yoongitól), aminek senki más nem volt a birtokában. Ő pedig megfogadta, hogy ezt tovább adja. Mindazoknak az embereknek, akiknek szüksége van erre – így nyitotta meg végre saját rendelőjét, miután évtizednyi tanulás után ledoktorált, s öngyilkosságra specializálódott.

 

A vele szemben ülő fiú tizenhét éves volt.  Majdnem fölvágta az ereit a fürdőszobában, de időben rátaláltak, és szerencsére nem is talált ütőeret. Hasonlított Yoongira. A szemében ugyanazt látta. Ugyanazt a fájdalmas, önzetlen szeretetet, amit egykor párjáéban. Különösen szívéhez nőtt ez az eset. Úgy érezte, itt talán képes lesz arra, amire Yoongival nem volt. Megmenteni őt.

 

-       Hogy aludtál ma? – Jimint tényleg érdekelte, ez is nagyon fontos információ volt, a fiú azonban nem volt túl segítőkész. Csak megforgatta a szemét és folytatta a magába zárkózást. Még mindig nem árulta el, miért akart öngyilkos lenni, persze Jimin rájött magától is. Hiszen olyan, mint Yoongi volt.

-       Szarul. És maga? – ezen elmosolyodott az ekkor már fekete hajú. Ez is annyira emlékeztette őt egykori szerelmére. Tömör, egyszavas válaszok.

-       Nehezen aludtam el, de azon kívül jól – ezt felelte, majd igyekezett felvenni a másikkal a szemkontaktust. – Sokat agyaltam.

-       Min? – úgy érezte, hogy megfogja kérdezni! Jimin halványan elmosolyodott, majd kis hatásszünetet tartva hátradőlt foteljében.

-       Azon, hogy vajon a lelki társunk és életünk szerelme egy és ugyanazon személy-e, vagy ez két teljesen különálló dolog, csak sokszor összetévesztjük a kettőt – Jimin páciense arcát vizslatta. Sikerült elgondolkodtatnia. Nagyon is mélyen. Magában ujjongott, hogy így beletrafált. 

-       Én azt hittem ugyanaz – a fiú mintha résnyire nyitotta volna az ajtót, amibe a válaszokat kereste Jimin már hónapok óta. 

-       Régen én is. Aztán pont az a személy tanította meg a kettő közti különbséget, aki miatt ezt hittem.

-       Eddig ez meg se fordult a fejemben.

-       És segít, hogy ezen elgondolkodsz? – Jimin már nagyon kíváncsi volt. Úgy érezte, végre megtalálta a közös hangot, végre tudott olyat mondani, amivel megfogta.

-       Azt hiszem – ennél meggyőzőbben még sosem mondott semmit. Ez épp elég volt.

-       Akkor még egy gondolkodásra szánt lecke neked mára: sokszor választani kell aközött, hogy mi az, ami könnyű és mi az, ami helyes. Ha ezt nem jól méred fel, és azt hiszed jól döntesz, holott csak az egyszerűbb megoldást választod, az életed nem lesz igazán élet. Nem az lesz, amit megérdemelsz. Márpedig sokkal, de sokkal többet érdemelsz, mint azt hiszed magadról!

 

A fiú arcán halovány mosoly jelent meg. Ez még sosem történt meg a kezelések alatt, így Jimin szívébe hatalmas boldogság költözött. Mert nem volt hiába való Yoongi tette. Mert olyasvalamit tanított neki, amivel emberek életét képes megmenteni. 

 

Mert mikor aznap este munkából hazamenet kapott egy telefont a fiú szüleitől, megkönnyebbült. Valami csodálatosat volt képes véghezvinni Yoonginak köszönhetően, és természetesen fog is még.

 

Mert mikor belépett otthonába élete szerelme köszöntötte egy finom puszival, és az éppen készülő vacsorával. 

 

Az emlékek hatására előszedte a nappali sarkába állított gitárt, s finoman megtapogatta minden négyzetcentiméterét. Yoongié volt, s a fiatalabb egyszerűen képtelen volt megválni tőle ennyi év után is. 

 

Épp megfordult a fejében, hogy ez talán nem véletlen, mikor hallott egy apró koppanást a hangszer belsejéből. Összeráncolt szemöldökkel kukucskált bele, s miközben megrázta kihullott belőle egy papírdarab. Remegő kezekkel szedte föl a földről, hogy megfoghassa. Yoongi kézírásával ez állt az összehajtott papíron: 

 

Fingerprint

 

Hogy lehet, hogy ezt eddig nem találta meg? Hónapokig kereste volt szerelme halála után a búcsúlevelét, de sehol sem lelt rá. Teljesen kétségbe volt esve emiatt, hisz az nem létezik, hogy ennyit se hagyott volna maga után!

 

Teljes testében remegett még akkor is, mikor Taehyung leült mellé a kanapéra, s bíztatóan megszorította combját. Őt épp annyira megviselte legjobb barátja tragédiája, mint a mellette ülő személyt, így hiába próbálta tagadni, az ő szíve is majd’ kiugrott a helyéről.

 

-       Ez vajon mindent megmagyaráz majd? – Jimin szemeiből elkezdtek folyni a könnyek. Némán, hangtalanul, de fájdalmasan.

-       Csak akkor tudjuk meg, ha elolvassuk – Taehyung az alacsonyabb arcára simított, majd megfogta kezét, mellyel a szakadt papírdarabot szorongatta, s mélyen a szemébe nézve nyitotta szét azt. – Tudod, Jimin-ssi: mindig azt küldi neked az univerzum és akkor, amikor a legjobban szükséged van rá. Neked most van erre szükséged – s ezzel szerelme kezébe nyomta a levelet, hiszen őt illette.

 

Jimin vett egy mély lélegzetet, s elkezdte olvasni a szöveget.

 

V. Ring finger

 Az idő elveszett, mintha csak soha nem is létezett volna. Helyette voltak ők ketten, s csakis ők, mintha maga a világmindenség is csupán belőlük állt volna.

 

Ahogy teltek a néma percek Jimin Yoongi ölébe mászott, úgy bújt hozzá közelebb és közelebb, míg már egyetlen levegő részecske sem fért el köztük. Olyan szorosan ölelte, hogy Yoongi fejében megfordult, hogy a fiatalabb többet tud, mint amit kimutat. Ez azonban nem így volt – Jimin minden rossz előérzetét mélyre temette magában, mert úgy érezte így talán könnyebb lesz. Vagy talán ő is pontosan tudta, hogy az ő sorsukban ez volt megírva a kezdetektől fogva. 

 

Bármennyire is azt kívánta sose legyen vége ennek a pillanatnak meg kellett tegye az utolsó lépést. Vagyis az utolsó előttit. Még egy ujj hátra volt – talán a legfontosabb is egyben. It az ideje, hogy lezárja a történetet.

 

Finoman tolta magától kicsit távolabb Jimin testét, épp csak annyira, hogy szeretetteljes szembogaraiba elmélyedhessen. Visszatükröződött benne önmaga – ez elég ijesztő volt számára. Még senkivel nem érzett így azelőtt. Egymás arcát vizslatták, cirógatták, mint akik igazán szerelmesek. Ez nem is volt hazugság, de mégsem volt igaz. Valami nem stimmelt, ezt Yoongi nagyon jól tudta. 

 

-       Még hátra van a gyűrűsujjunk – elég volt csupán suttognia, a másik tökéletesen hallotta így is. Sőt, talán még mondani sem kellett volna, hiszen lelküket erős kötelék fűzte össze, szinte a gondolatolvasás is sikerülhetett volna, persze csak akkor, ha Yoongi hagyja magát megismerni, az igazi énjét minden félelem nélkül, teljes szívvel Jiminnek adni. 

-       Tudom – ő is csak a másik ajkaira súgta ezt, majd adott egy finom puszit szája szegletébe. Olyan igazán szerelmesen. – És azt is, mire van – mosolya széles volt, szélesebb és ragyogóbb a világon bárkinél, legalábbis Yoongi szerint.

-       Valóban? – kacéran kérdezte ezt, abban a flörtölős hangnemben, amit úgy szerettek mindketten. Még fel is húzta egyik szemöldökét, mire a fiatalabb gyengéden rácsapott a vállára. Az idősebb másodperceken belül elkomorodott. Mit is tesz éppen megint? – Tudod, hogy annak a különleges srácnak tartogatod, aki megérdemli, amikor az időzítés is megfelelő?

-       Igen, nagyon jól tudom – a fiatalabb úgy nézett Yoongi fekete szemeibe, mintha a világ összes boldogságát benne találná. Rémisztő, rémisztő, rémisztő! Nem erre célzott, nem azt akarta ezzel mondani, hogy ő ez a valaki! Inkább csak mesélt tovább, hátha kitisztul a kép Jiminnél, hátha képes lesz kilépni abból a rózsaszín ködből, amibe olyannyira belegabalyodott.

-       Sokszor mondják, hogy a megfelelő emberrel lehet csak az időzítés rossz. Te hiszel ebben Jimin-sshi? – kíváncsi volt a fiatalabb véleményére, bár valójában tudta a választ. Túl naiv, fiatal és tapasztalatlan volt még, hogy meglássa az igazat.

-       Igen – szélesen elmosolyodott, de csak hogy aztán még inkább a másik nyakába csimpaszkodhasson. – Ha éppen olyan időszakot élsz meg, lehet nem úgy jön össze, mint évekkel később. Azt egyszerűen érzed, ha a megfelelő emberrel vagy – Yoongi majdnem felnevetett ezen. Tudta, hogy ezt fogja mondani.

-       Olyan naiv vagy még! – elmosolyodott, majd arca minden szegletét gondosan fejébe véste. Újra és újra, úgy érezte sose elég belőle, sose tudja elég tökéletesen maga elé idézni. – Szerintem nincs ilyen. Ha ő a megfelelő ember, akkor bármikor működnie kell a kapcsolatnak. Ez a „megfelelő ember a megfelelő pillanatban” csak egy kifogás. A megfelelő embernek nem létezik megfelelő idő, hisz ő a megfelelő ember. Magára az életünkre kell választ adjon, nem igaz? – Jimin el volt ámulva, ajkai harapdálása mutatta milyen mélyen gondolkozik a hallottakon. Ez is egy olyan dolog volt, amit imádott benne az idősebb. Ezt a mélyen gondolkodó arcot, mikor kizár mindent, csakis a saját kis elméjére figyel. Bámulatos volt ilyenkor.

-       Akkor azt mondod, az éppen megfelelő ember hiába tűnik annak, de csak ideig-óráig az életünk része? – Jimin ezt a kérdést tette föl végül, ami Yoongit meglepte. El is kellett gondolkoznia, de természetesen erre is volt egy tökéletes válasza, ahogy mindenre.

-       Tudod, ez olyan, mint a párhuzamos vonalak. Rengeteg közös tulajdonságuk van, mégsem találkoznak soha, míg minden más vonal egyszer találkozik, majd örökre elválik. Azt hiszem valami ilyesmi lehet a szerelem is – remélte, hogy nem kell kimondja, amit ki kellene, remélte, hogy a fiatalabb megérti szavak nélkül, hogy ezzel mit akar mondani. Elgondolkodó arcán azonban más mutatkozott. Értetlenség a köbön leginkább.

-       Nem értem, hyung? Ennek most mi köze van hozzánk? – ettől félt az idősebb a legjobban, hogy a végén ki kell mondja, amit mindenképp el akart kerülni. Amiért ez az egész herce-hurca, ez az egész mese dolog létre jött. Amiért létrehozta. Sóhajtott egy hatalmasat. Megdörzsölte szemeit, hátha ettől könnyebb lesz azt a súlyt ledobni magáról, ami nyomja a vállát, a hátát, a lelkét már mióta. Próbálta elszorult torkát nyelésre bírni, tüdejét légzésre, de alig-alig járt sikerrel. Mintha már ekkor haldokolt volna, holott még fizikálisan életben volt. Hiába, lelke abban a pillanatban pusztult el.

-       Mi nem vagyunk párhuzamosak Jimin-ah – ajkaira súgta, szemeit könnyel lepték el. Fájdalmas volt kimondani ezt, fájdalmasabb, mint valaha is gondolta volna. Valahol pedig érezte, hogy ez lesz a vége, mert a fiatalabb nem fogja érteni. Hát basszus, ha kimondja se fog időben rájönni! – Ezért el kell válnunk. Az időnk véges.

 

A fiatalabb arca mindent elmondott, minden érzelem, ami ebben a pillanatban átfutott rajta tükröződött minden vonásán. Fájdalom, csalódottság, megvilágosodás, elmúlás, döbbenet, és meg több fájdalom. Yoongi szíve ebbe belehasadt abban a minutumban. Akkor hagyott fel a működéssel, akkor döntött úgy, hogy többé nem segít a létezésben. Feladja, hisz nincs már kiért dobognia, nincs kiért lélegeznie, nincs kiért léteznie. Utolsókat rúgta.

 

Jimin felállt. Elengedte az idősebbet, megdörzsölte arcát jó párszor, erőteljesen, hátha ettől semmissé válnak az elhangzott mondatok. Megrázta fejét, hitetlenül felnevetett, majd kihátrált az idősebb elől. Ő csak nézte némán, tudván a reakcióját. Tudta, hogy el fog futni, hisz nem érti. Nem értette, pedig oly’ nyilvánvalóvá tette. 

 

-       Tehát erre ment ki az egész, igaz? – Jimin arca vöröslött, látszott az erőlködés, hogy könnyeit ne engedje szabadon. Nem akarta elhinni. Úgy érezte ketté hasították a szívét, a lelkét ellopták, csúfosan félre vezették, átverték. Olyan irdatlanul fájt, hogy azt hitte menten belehal. Ha tudta volna, Yoongi mit érzett! Talán tényleg belehalt volna.

-       Nem érted Jimin-ah, annyira nem érted! – az idősebb épp ettől félt, hogy majd magát fogja hibáztatni, holott ő semmiről sem tehet. Ő maga a tökély, aki nem a megfelelő emberbe szeretett bele. Ez nem hiba volt, csupán egy apró félrelépés, de Yoongi kénytelen volt őt visszaterelni a helyes útra, ennek pedig egyetlen módja volt.

-       Hogy nem értem? – Jimin kiakadt. Itt volt a tűrőképességének a határa. Eddig bírta, az idegei és az érzelmei itt adták fel a szolgálatot, könnyei hadával együtt. Szinte idegbajosan tört ki belőle minden. – Hát hogy is érteném, ha ilyen kibaszott mesékkel jössz nekem ahelyett, hogy a szemembe mondod, hogy nem szeretsz, hmm?? – szemei szikrákat szórtak, Yoongi pedig azonnal cáfolt. Nem akarta, hogy a fiatalabb szerethetetlennek érezze magát, ez volt a legkevésbé a célja.

-       Itt nem erről van szó... – már az idősebb is fölállt, a másik elé lépett, igyekezett annak remegő testét megérinteni, de ő nem hagyta. Kitépte magát karjai közül, s idegbetegen ordított. Teljesen kifordult önmagából.

-       Hozzám ne merj érni! Csak ne közelíts! – alig kapott levegőt, mintha egy pánikroham szélén állt volna, Yoongi mégsem tehetett semmit. Ezúttal nem. Kivéve, hogy pontot tesz ennek az egésznek a végére, mégpedig úgy, hogy megszűnteti azt a nyamvadt libikókát, mintha soha nem is létezett volna. – Most...most el kell mennem. Nekem-nekem időre van most szükségem – s ezzel fogta magát és kirohant.

 

Yoongi nem késlekedett tovább. Ő maga is remegett, többé könnyeit se tartotta vissza. Bezárta a helyet, nem is gondolkodott, nem gondolt semmire, csakis a hazafelé vezető útra. Futott, pedig utálja, de most minél hamarabb cselekednie kellett. Minél hamarabb véget vetni ennek, mert később nem lesz hozzá bátorsága. Gyáva lesz.

 

Alig talált bele a kulcslyukba. Többször is a földre ejtette, hisz már nem is volt magánál. Sípolva kapott csak levegőt, s amint nagy nehezen bejutott azonnal gitárjához és jegyzetfüzetéhez rohant. Szitkozódva kereste azt az oldalt, majd amint megtalálta ki isi tépte. Elszakadt, de ez akkor nem érdekelte már. Szédült, borzasztóan szédült, attól félt elájul, mielőtt bármit is tehetne. 

 

Belegyűrte a darab papírt gitárjába, hogy aztán egy hatalmas, kétségbeesett sóhaj kíséretében ott hagyhassa. Zokogott. Úgy, mint még azelőtt soha. Úgy fájt, mint még azelőtt soha, de nem volt más választása. Meg kellett tennie.

Jimin magán kívül mászkált az utcákon. Zokogott, tépte a haját, néha-néha felordított, összeroskadt, majd újra fölállt. Olyan fájdalom volt benne, annyira nyomta az a mellkasát, hogy alig bírt lélegezni, létezni. Öntudatlan állapotba került, s közben ott volt agyában az a valami, amit nem értett, de a vészjelző ordított vele együtt és már nem is hagyta ezt figyelmen kívül. Csak a miértjét nem értette.

 

-       Az időnk véges – motyogta maga elé, majd megtorpant. Az időnk véges. Az időnk véges. 

 

Futott, ahogy csak bírt. Nem volt olyan messze otthonuktól, ha sprintel öt perc alatt haza is érhet. Nem késhet el. Nem lehet, hogy későn jön rá. Nem történhet meg, hogy itt volt az egész az orra előtt, és ő olyan vak volt, hogy nem vett észre ebből semmit. Vagy csak inkább nem akart. Nem, ez nem történhet meg.

 

Loholva próbálta az ajtót nyitni, de kulcsra volt zárva, nem találta ő sem, pont úgy, ahogy egy kicsivel előtte Yoongi sem. 

 

-       Baszki, a kurva életbe! – ordította egyre kétségbeesettebben. – Yoongi! Yoongi! Hyung! Hallasz? – de nem érkezett válasz. Egy mukkanás sem.

Végre bejutott. Feltépte az ajtót, átrohant a nappalin, megbotlott a gitárban, de nem érdekelte, csak sírva motyogta szerelme nevét, a fürdőszoba felé vette az irányt, hisz égett odabent a villany. Megállt az ajtóban, s szája elé kapta a kezét.

 

Yoongi saját vértócsájában feküdt tátott szájjal. Vénái szétnyílva engedték szabadon a teste által gondosan tárolt folyadékot. Ekkor már hófehér bőre tényleg hullaszínűre változott, szemei tárva nyitva nézték a plafont. Jimin ebből látta, hogy elkésett. A szempár, ami a világot jelentette számára ekkorra már üresen tátongott. 

IV. Middle finger

 Másnap reggel, mire Yoongi kinyitotta szemeit üresen találta maga mellett az ágyat. Jimin hűlt helye hidegen tátongott, amit Yoongi nem tudott hova tenni. Ilyen korán lenne órája? Ahogy kikászálódott a kényelmes pihe-puha ágyukból észrevette az este eldobált ruhadarabokat. Mégis mit művelt megint? 

 

-       Aish! – idegesen sóhajtott egyet, majd keményen megdörzsölte az arcát, hátha ezzel semmissé teheti, amit tegnap este tettek, hogy megint nem bírt ellenállni a fiatalabbnak, ezzel tönkretéve a gondosan kidolgozott tervét. Miért kell még ebben is ilyen szerencsétlennek lennie? 

 

Kitámolygott a konyháig, úgy döntött ideiglenes megoldásként magába önt pár liter kávét. Igen, határozottan ez volt a legjobb megoldás. Már éppen benyomta a kávéfőzőt, mikor megpillantott egy cetlit a tetejére ragasztva, rajta Jimin gyönyörű gyöngybetűivel. Letépte onnan és gyorsan átfutotta.

 

Korábban elmentem, beültünk az egyik évfolyamtársammal egy kávézóba tanulni a ZH-ra. Remélem nem keltettelek fel!

Ja és sajnálom a tegnapot...Nem akartam így kiborulni megint, és azt sem, hogy ilyen dolgok csússzanak ki a számon. 

Szeretném hallani a történet folytatását! Ugyan nem értem, de rólad van szó, és érted bármit is végig hallgatok. Meg szeretnélek érteni!

Szeretlek! ^^

 

 

Yoongi először halkan felkuncogott párja régimódiságán, hogy ahelyett, hogy telefonján írna, amit úgyis megnéz, még mindig cetliket használ. Megmelengette a szívét a rövid üzenet, de pont ugyanekkora fájdalmat is okozott neki egyben. Talán még ő maga sem áll készen arra, amit tenni készül? Vajon képes lesz egyáltalán megtenni ezt? Hát persze hogy képes lesz, hisz ez Jimin érdeke. Nála pedig senki sem fontosabb.

 

Rápillantott a faliórára és rá kellett döbbennie, hogy rendesen késésben van, így gyorsan a már lefőzött kávét kortyolgatta kicsit sem kényelmesen, és gyorsan összekapta magát, hogy időben beérjen zenetörténet órájára. Lófuttában írt egy rövidke válaszüzenetet Jiminnek.

 

Mochim:

 

Este lejössz a bárba velem? 

Pár új dalt is játszani fogok Taehyunggal ^^

Aztán utána folytatjuk...

Én is szeretlek!

 

Yoongi loholva érte el a buszt. Pont szerencséje volt, mert ugyan gyalog is csupán negyedórára laktak az egyetemtől, busszal ez az út lerövidült öt percre. Így is épp becsusszant a professzor előtt az előadóterembe.

 

Mindkettejük napja fénysebességgel telt el, nem is volt idejük az estén morfondírozni. Csupán egy gyors üzenetet váltottak, melyben Jimin biztosította Yoongit, hogy ott lesz este a nézőtéren. Így is lett. Az egész napos órák és tanulás után mindkettejüknek jól esett egy kicsit fölengedni. Hiába volt ez Yoonginak munka, sosem érezte annak. A zene számára a szabadság volt, és hogy ezzel is kereshette már ilyen fiatalon a pénzét hihetetlen volt. Nem volt teher, vagy szenvedés. Élvezte, mert ez éltette. Hasonló módon, ahogy ő Jimint. 

 

Jimin egész lénye tőle függött. Ez nem egészséges, de a fiatalabb nem vette ezt észre és akárhányszor próbálta neki finoman elmondani, veszekedés lett belőle. Ez volt az egyik ok, hogy belekezdett ebbe az egészbe, persze a sok másik mellett. Jiminnek meg kellett tanulnia nélküle élni megannyi okból – ez is közéjük tartozott. 

 

Yoongi ujjai varázslatként jártak a fekete és fehér billentyűkön. Amit ilyenkor képes volt előcsalogatni a hangszerből az nem is evilági volt – egy tárgy lelkét hívta elő játékával, s ahogy egybe olvadt sajátjával, az emberek elnémultak az ámulattól. Mintha erre született volna. Yoongi is, és a zongora is.

 

Jimin egy koktélt kortyolgatott a színpad közelében pár évfolyamtársának a társaságában, de fél szemét mindig szerelmén tartotta, meg persze a mellette ülő fiún, aki varázslatos hangjával töltötte meg élettel a helyiséget. Taehyung volt Yoongi legjobb barátja középiskola óta. Imádnivaló fiú volt, bohókás, mégis érett természetével mindig az idősebb mellett állt. Jimin ezért nagyon hálás volt neki.

 

Hamar elrepült az este, míg már csak ketten maradtak – Jimin és Yoongi. Ilyenkor az idősebb zárta a helyet, szeretett még ott maradni játszani egy kicsit, csak úgy magának, meg persze Jiminnek. A fiatalabb komótosan sétált fel a színpadra, hogy némán leülhessen párja mellé az aprócska székre, hogy vállára hajthassa fejét, miközben hallgatja ámító játékát. Így is teltek a percek, némán, csupán csak a zene hangjával, mely akkor többet mondott bármely szónál. Yoongi lelke volt, amit Jimin ekkor hallott – ez teljesen elkábította és közben nem tudta hova tenni azt a maró érzést a mellkasában. Miért fordult fel a gyomra? Hiszen olyan gyönyörűen játszik!

 

-       A középső, vagy a gyűrűs ujj a következő? – azután tette fel a kérdést, hogy az idősebb lenyomta az utolsó billentyűt. Még ugyan a hangszer hatása alatt voltak, Jimin úgy érezte, talán pont ezért ez a megfelelő időzítés. Yoongi oldalra fordította fejét, hogy egyenesen a másik arcába tudjon pillantani. Átvizsgálni tetőtől talpig, mintha még pórusait is eszébe akarná vésni. Mintha ezt soha többé nem tehetné meg. Ajkait félmosolyra húzta, de hiába, szemei sírtak, s ezt a fiatalabb is látta. Gyengéden törölte le a nem létező könnyeit, mire az idősebb belefeküdt érintésébe. Erőt gyűjtött, hogy befejezhesse, amit elkezdett.

-       A középső – kinyitotta feketéllő szemeit, hogy a másikéban elmélyedhessen. Látni akarta mindenét, a lelkét, mintha csak ő maga lenne – tudni akarta pontosan mit érez, gondol, hisz. Mennyit ért ebből az egészből? Meg se kellett kérdezze, mire használja az ember. Felnevetett, amint a fiatalabb fölemelte felé a középső ujját.

-       Hogy közölhessem veled, hogy kapd be – itt rányújtotta a nyelvét, mint egy kisgyerek, mire Yoongi kénytelen volt felkuncogni. Bárcsak komolyan mondta volna neki bármikor ezt! Bárcsak tényleg neki, és nem mindenki másnak, aki megkörnyékezte mutatta ezt!

-       Velem, másokkal, bárkivel, aki túl messzire megy. Bár lehet, én kéne legyek az első számú – kínosan nevetett fel, de Jimin nem vette ezt észre, csak tovább butáskodott ezzel, mintha nem is véresen komoly dologról lenne éppen szó.

-       Másokat észre se veszek, hyung – nevetett fel Jimin, mire az idősebb szíve feljajdult. A fiatalabb fülig érő, végtelenül szerelmes mosolya még rémisztőbbé tette az egészet. – És téged sose tudnálak elüldözni magam mellől.

-       Tudod, az ugyan nem mindig rajtad múlik, hogy ki válik az életed részévé, de az mindig, hogy ki az, akit kihajítasz belőle – csípték, marták torkát a szavak, melyeknek ki kellett jönniük, mégsem akarództak. – Ha nem a megfelelő embereket tartod meg magad körül, annak csúnya vége lesz. Tudnod kell, kiért szabad föláldoznod bármit is, és kiért nem. 

-       Én ezt tudom, hyung! Csakis érted áldoznék föl bármit – ezt olyan könnyedséggel és természetességgel jelentette ki, mintha ez olyan helyes lenne. Yoongi lehunyta a szemét és vett egy mély levegőt.

-       Épp ez az, Jimin-ah – végigsimított arcélén, majd összekulcsolta ujjaikat. Az ujjakat, amik ők voltak, mégis a vesztüket okozták. – Ha a rossz emberért áldozol fel mindent, elüldözöd a boldogságot magadtól.

-       Milyen rossz emberért? Azt én tudom, hogy kiért éri meg, és kiért nem!

-       Ezért kérlek, hogy jegyezd ezt meg a jövőre nézve is! – Yoongi kicsit kiborult ekkorra. Nem gondolt még bele, mi lesz akkor, ha már majdnem a végére ér – mit és hogy fog tenni. – A közel, és a távoli jövőre is!

-       Mivel megígértem, minden egyes szavadat jól az eszembe vésem, ne félj! – Jimin ezt olyan jó kedvvel, olyan széles mosollyal jelentette ki, mintha nem épp az élete múlna rajta. Adott egy gyors puszit szerelme szájára, mire az ő torka elszorult. Vajon ez volt az utolsó alkalom, hogy érezhette ajkai édes ízét?

-       Nem félek, Jimin-sshi, úgyhogy te se félj! Minden a legnagyobb rendben lesz!

 

Ő sem hitte el saját szavait, a fiatalabb mégis csak széles mosollyal reagált. Mintha épp nem egy vészjelző sziréna ordítana az agya leghátsó zugában olyan hévvel, hogy azt lehetetlenség figyelmen kívül hagyni. Neki mégis sikerült. Úgy tett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, mintha nem tudná már, mi lesz a történet vége – vagyis inkább egyfajta védekező mechanizmusként az agya nem hagyta, hogy rájöjjön. Így nem tett mást, csak hallgatta felhőtlen boldogan, úgy tudván, hogy az örökké az örökre szól. A földi örökké azonban csak életünkre terjed ki – ez volt itt a legnagyobb probléma.

III. Pinky

 Néhány óra elteltével a fürdőszobai tükör előtt álltak, fogukat sikálták a szokásos közös zuhanyzásuk után. Lefekvéshez készülődtek már, hiszen másnap suli és munka is volt, ki kellett pihenniük magukat; legalábbis ki kellett volna. 

 

Yoongi a tükörben figyelte a fiatalabb minden rezdülését, ahogy ezt a mindennapos rutint végzi, mégsem tudott betelni vele. Haja nedvesen hullott szemébe, s ilyenkor a fiú mindig beletúrt, hogy ne zavarja őt tevékenységében. Arca fel volt frissülve a zuhanytól, bőre még kissé nedvesen csillogott, s mindeközben mélyen a gondolataiba merült. Yoongi pedig belé. Nem volt ez így helyes, egyre biztosabbá vált ebben. Csakis szenvedést adott a fiatalabbnak, semmi többet.

 

Talán egyszerűnek hangzik fogni magad és leszállni arról a tetves libikókáról, melyen túl régóta ringatjátok egymást, de nem az, ezt Yoongi tudja a legjobban. Mégis mi történne, ha megtenné? Jimin összeomlana, lezuhanna a sötét mélységbe, s az idősebb nélkül nem is lehet tudni, hogy valaha fölkelne e onnan. Yoongi volt számára az oxigén, legalábbis megannyiszor állította már ezt. Az idősebb ezért félt annyira, ezért nem tehette meg, hogy csak úgy fogja magát és véget vet a kapcsolatuknak. Nem tehette ezt meg Jiminnel. Ő mindennél fontosabb volt, épp ezért nem volt túl sok választása. Ha vele nem boldog, de nélküle se lenne az, akkor majd a létezése nélkül találja meg a boldogságát. Nincs más választása, ha nem akarja nyomorba dönteni szerelmét – és saját magát azzal, hogy a másikat szenvedni látja.

 

Jimin már épp végzett, mikor Yoongi megállította. Ekkor már minél hamarabb a véget szerette volna, csak túl lenni rajta, hogy a másiknak megadasson egy boldog élet. 

 

-       A kisujjunk mire való? – olyan hirtelen szólalt meg, ráadásul a szájában habzó fogkrémnek köszönhetően nehezen is lehetett érteni, Jiminnek mégis nyilvánvaló volt. Hirtelen lefagyott, és csak azután válaszolt, hogy visszatette fogkeféjét a tartójába, Yoongi pedig szintén befejezte a fogmosást. Mélyen a másik szemébe nézett, s elgondolkodott, úgy érezte végre egy kicsit sikerült fölvennie a fonalat.

-       Kisujj esküre. Mindig így ígérek neked meg valamit – felelte, mire Yoongi elmosolyodott. 

-       Pontosan! Arra, hogy olyan ígéreteket tegyünk, amiket sose szegünk meg – itt már elkomolyodott egy kicsit, ami Jimint kicsit megijesztette. Már megint hova akar kilyukadni? Egy újabb heves vitába fog ez is torkollni? Miért teszi ezt Yoongi, ha tudja, hogy csak konfliktust szül vele? Mi értelme ennek az egésznek? Miért akarja minden áron elmondani ezeket neki?

-       Sosem szegtem még meg kisujj esküt – motyogta Jimin, mintegy tényként, mire az idősebb szembe fordult vele, két keze közé fogta arcát, majd egy finom puszit adott ajkaira. 

-       Ígérd meg, hogy ezután sem fogsz! – halovány mosollyal szája szegletében, mégis szigorú arckifejezéssel vizslatta a másik szembogarait. Tekintete mélyreható volt, mint midig. Jimin elveszett a fekete szempárban, még ha küzdött ellene sem volt semmi esélye. Csak zuhant és zuhant, bele Yoongiba anélkül, hogy ezt észrevette volna. – Ígérd meg, hogy minden szavamat megjegyzed, amit ezután fogok neked mondani! – itt a kisujját nyújtotta szerelme felé, s várta, hogy összeakasszák, ezzel megpecsételve az ígéretet. Hogy Jimin olyan jól eszébe vési Yoongi szavait, hogy minden betűből képes lesz tanulni, és ezt a későbbiekben a javára fordítani. 

 

Jimin gondolkodás nélkül ment bele. Megtette az ígéretét, holott fogalma sem volt, hogy mire. Oh, ha tudta volna! Ha a naiv, tapasztalatlan, még gyerekes énje hamarabb rájön, miről is van pontosan szó! Ha megsejti, mire készül az idősebb!

 

Yoongi aggodalmasan figyelte szerelmét, akinek tekintetéből csupán a végtelen szeretetet lehetett kiolvasni. Aggódott érte. Vajon így sikerülni fog, amit tervezett? Helyes lesz így, ahogy cselekszik? Hogy ahelyett, hogy hagyná lezuhanni a magasból, megszűnteti a gödröt, amely elnyelhetné őt?

 

Csendesen figyelte, ahogy a fiatalabb átsétál a hálószobába, hogy felöltözzön. Yoongi imádta őt. Testének minden apró milliméterét, az összes karcolással, sebhellyel és hibával együtt. Mégsem érezte helyesnek, hogy hozzáérjen, pedig tisztában volt vele, hogy Jimin ebben reménykedett. Azok után, amit tenni készül, mégis hogyan lenne joga a másik testéhez? 

 

Az ajtóból figyelte, ahogy a másik szinte már egészségtelenül sovány alakja egy pólóba öltözik. A tetkója is irtó szexin mutatott bordáin – az igazi Jimint képviselte. Yoongi remélte, hogy a Nevermind felirat majd vele kapcsolatban is segítségére lesz. Nem bírta ki, hogy ne mérje végig izmos combjait, hisz annyira imádta őket. Jimin mindenét imádta. A külsőségektől kezdve lelke utolsó pici darabjáig. Épp ezért volt ilyen nehéz számára megtenni, amit meg kellett. Elválni tőle, elengedni, hisz ez volt a másiknak a legjobb. Kár, hogy ő még ezt nem látta.

 

-       Nem jössz ide? – Yoongi észre sem vette, milyen régóta bámulja némán a másikat. Ekkor tudatosult benne, s megeresztett egy zavart mosolyt. Megköszörülte a torkát. Tudta, hogy Jimin nem aludni akar.

-       Még nem fejeztük be a beszélgetést – ekkor ő is elkezdett felöltözni, rutinból nyúlt Jimin szekrényébe, hogy kivegye belőle az egyik pólóját, mikor megállt a keze a levegőben. Talán már most abba kéne hagyja ezt, ameddig nem túl késő. Bár neki végülis mindegy, a kérdés, hogy Jiminnel mi lesz. 

 

Mégis fölvette egy kis morfondírozás után az imádott Jiminillatú pólót. Úgy döntött, ennyi még belefér. Ennyi még jár neki, nekik. Egyenesen a fiatalabb mellé heveredett az ágyon, miután lekapcsolta a villanyt. Szembefordult vele és várta, hogy a szeme megszokja a sötétséget, habár enélkül is érezte a másik jelenlétét, testének melegét. Már ettől is libabőrös lett minden porcikája, holott semmit se tett a másik. Ilyen hatással voltak ők egymásra. Szinte rémisztő volt ez mindkettejük számára.

 

Amint sikerült kivennie arcának körvonalát végigsimított rajta. Másodpercekkel később a fiatalabb közelebb csúszott hozzá, hogy magához szoríthassa derekánál fogva. Arcát az idősebb nyakába fúrta, hogy mélyen beszívhassa friss illatát, s közben lábát dereka köré kulcsolta. Yoongi is átölelte őt, erősen tartotta, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy ilyen közel érezhessék egymást. Vajon tényleg így volt? 

 

-       Tudod, az univerzum mindig azt küldi nekünk, amire épp szükségünk van akkor, amikor épp szükségünk van rá – csak halk susogás volt a mély hang, ami a rózsaszín hajú fülébe motyogott, ő mégis minden szavát tisztán ki tudta venni. Elraktározta, forgatta agytekervényeiben, de megint elvesztette a fonalat. Megtalálta egyáltalán valaha? Ráérzett valaha Yoongira, és az ő különleges gondolkodására?

-       Ezért vagy most itt nekem, én pedig neked – ez volt az egyetlen, ami eszébe ötlött, és hát így is gondolta. Yoongi volt számára a legnagyobb a támasz ezen a földön, akire az életét is rá merné bízni és remélte, hogy ez fordítva is így van.

-       Ahogy már beszéltük, mindennek oka van – kicsit eltolta magától a fiatalabbat, hogy szemeibe tudjon pillantani, már amennyire a sötétség engedte nekik. – Azért vagyunk itt egymásnak, hogy tanuljunk ebből valamit.

-       Megtanultam szeretni. Szerintem ez épp elég – ezt válaszolta Jimin, még mindig nem értette, nagyon nem. Messze járt Yoongitól, túlságosan messze. Kár, hogy erről fogalma sem volt.

-       Talán ez egy lecke. Hogy megtanuld, hogy nem szabad a rossz embert szeretned – alig volt képe kimondani ezeket a szavakat, égették torkát, nyelvét, egész bensőjét. Fájdalom volt a javából.

-       Már megint itt tartunk? – Jimin hirtelen gurult dühbe. – Már megint oda akarsz kilyukadni, hogy nem helyes, hogy szeretlek, mert jobbat érdemlek? Hadd döntsem már el ezt én!

-       Ha nem jössz rá magadtól, az univerzum máshogy fog segíteni neked, és az sokkal fájdalmasabb lesz – Yoongi ugyanolyan nyugodtsággal beszélt, mint eddig. Tudta, ha ő is fölkapja a vizet, azzal nem jutnak előrébb. Bárhogy is próbálta, a fiatalabb nem akarta megérteni, mekkora hibát is követ el. Mennyire rossz, hogy őt szereti.

-       Elég volt ebből a sok hülyeségből, nem akarom tovább hallgatni ezt a „mesét”- rajzolt macskakörmöket a levegőbe. – Inkább bebizonyítom, hogy igenis helyes, hogy szeretjük egymást, mert TE vagy a legjobb ember, akit hátán hordoz a föld!

 

Yoonginak egy másodpercnyi ideje sem volt, mire a fiatalabb ajkaira tapadt. Olyan hévvel támadta le, ahogy még talán soha, olyan indulatosan csókolta, amilyet még sosem tapasztalt tőle. És persze képtelen volt neki ellenállni, főleg miután ölébe mászott és le is dobta magáról a pólóját – vagyis Yoongiét. Nem bírt megálljt parancsolni, pedig esze ezt diktálta – szíve mégis hevesebben vert, mint valaha. Erősebb volt a józan paraszti észnél és annál, hogy mi a helyes és mi nem. Arra az éjszakára még feledésbe merült minden, amit Yoongi eddig próbált Jiminnek mondani. Az a fránya libikóka újra megállt középen, s nem tudták, ezúttal merre fog billenni. Persze, ha tudták volna sem cselekednek másképp, hiszen a sorsot ők sem tudták irányítani.

 

Pt. 4 - Pszükhé

             

Zene: Destrose -Fade out

          Meztelen talpam alatt csípősen ropog a félelmetesnek tűnő hózuhatag. Rettegve szedem lábaim, rohanok, hogy ne tudjon utolérni a végzetem: a rideg, kékes-zöldes, néhol barnás-sárgás öltözetet viselő hóember, aki engem kerget, nyelvbotlások közepette, nevemet alig-alig tudva helyesen kiejteni.

Az erdőből kibukkanva megpillantom a menedékem; a vastag jég borította tó felszínén a nap halovány sugarai törnek fényt, ezzel szokatlan színekbe öltöztetve a tájat. Tökéletes kontrasztot adnak a sápadt fehérségbe borult talajnak az égig érő fenyők sötétzöld tűlevelei, amiket előszeretettel tépkedek alkalomadtán. 

Lábfejeim ugyan piroslanak a dermesztő fagytól, pont ahogy apró kezeim is, én nem veszek erről tudomást. Nagyobb rettegést kelt bennem az a csúf lény, ki minden áldott nap a nyomomban van, de sose tudhatom előre, mikor bújik elő barlangjából, hogy előttem öltöztesse fel élettelen testét azokba a bugyuta színekbe, majd rám vetve magát kegyetlen döfésekkel szúrja belém szavai és tettei súlyosságát.

 

Testem végeláthatatlan remegése egyre csak erősödik, ahogy a lenge otthoni öltözetem teljesen átnedvesedik, s minden fedetlen porcikám a veszedelmes hótömeg és a rettenetes hideg hatása alá kerül. Így közeledek a jégtükör felé, próbálva a már nem érzett végtagjaimat mozdulatokra bírni. Meg szerettem volna nézni a tükörképem.

 

— A szenvedés sosem fog változni – súgja rekedtes hangon a fülembe, miközben kemény tenyerével az én kicsiny vállamba markol. Nyakamon és fülemben érzem forró leheletét, s annak keserű aromáját, mi akartalanul kúszik keresztül érzékszerveimen. Ijedtemben felsikítok, és szembe fordulva vele tárul elém ocsmányan színezett arca, melyet dühösen bánatos, elfeketedett szemgolyói kísértenek, a kínzó fájdalmát világgá kürtölve. 

 

Nem merek megszólalni, így csak vaskos szorításából próbálok szabadulni, több-kevesebb sikerrel. Folyamatosan egyre csak vadabbá váló arcvonásait figyelem, s a kegyetlen félmosolyt, ami láttatni engedi rothadó fogai sokaságát. Tudom, hogy mi következik, és nem tehetek ellene semmit.

 

Hangos puffanással érkezek a mögöttem elterülő jégtenger tetejére, s ekkor már hangosan kérlelem a hóembert, hogy ne vegyen fel több ruhát, hisz percről percre növekszik rajta a rétegek a sokasága, mind-mind azokban a színekben, amiket a szívem legmélyéről induló gyűlölettel vegyült félelmem ural.

 

Nem érdekli könyörgésem, csak öltözködik tovább, hogy mindeközben fájdalomba torzult arcát és összegörnyedt testét én tartsam végül meg, mikor a végkimerülés állapotában lerogy a fagyos tó felszínére, hogy ott szenderüljön mély álomba, remélve, hogy ezzel az élet minden kegyetlen húzása semmivé foszlik, ő pedig visszatérhet egyszerű fekete-fehér ruháinak viselésére.

 

Én remegve hajolok fölé, s kezdem el kibújtatni az őt takaró rettenetes göncökből, hogy megszabadítsam szenvedésétől, és ezzel magamat is a sajátomtól. Kétségbeesésemben már hangos zokogás zúdul ki belőlem, ahogy bármennyire is próbálom eltávolítani a ruhákat, képtelen vagyok rá. Mintha beleívódott volna a bőrébe, a csontjaiba, azon keresztül meg a lelke fényes mivoltja is összeolvadt volna velük, ezzel elszínezve azt a rémes színkavalkád szimfóniájában.

 

Rémülten pillantom meg saját tükörképem az ekkor már őszesen fekete hajú hóember feje mellett. Egy kilenc éves kisfiú halálsápadt bőre köszön vissza rám, mely a téli tájba könnyedén beleolvadt volna, ha nem díszítik kékes-zöldes, néhol barnás-sárgás foltok csupán ronggyal fedett, félig halálra fagyott teste egészét. A rémületes felismerés szíven üt, ahogy a jégtakarón fekvő hóember pillanatok leforgása alatt átalakul az én apukámmá, vastag fekete kabátot viselve, alkoholmámorba és belém fojtva bánatát és szívének elvesztett fájdalmát.

 

 

•••

 

 

Az őszbe öltözött táj melegséggel töltötte meg lelkemet. Az a megannyi szín, amely olyan különlegessé tette ezt az évszakot, beragyogta a lassan hömpölygő tavat, s néha-néha apró halak csobbanása törte meg a természet lágy hullámzását.

 

Még mindig létezik ez a hely. A víztömeg ellenkező oldalán álltam, s feszülten engedtem át magam az évekkel ezelőtti események keserű emlékének. Itt volt az ideje szembenézni a sorsommal, hogy végre képes legyek megszabadulni ettől a borzasztó tehertől, ami mindig is nyomta a vállamat, és csak húzott lefelé folyamatosan.

 

Miután újra és újra lejátszódtak előttem a múltbéli események, késztetve engem arra, hogy ne temessem többé magamba a történteket, egy angyalinak tűnő lélek szállt föl az égbe, s onnan figyelt engem, lebegve a semmiségben. Átlátszó volt, színtelen, meghatározhatatlan, én mégis azonnal rájöttem, kivel állok szemben, de ahogy lágyan repülve indult meg felém tiltakozásként emeltem fel kezeim.

 

— Az idő nem teszi semmissé a tetteidet – hangom meglepően nem hallatszott fájdalmasnak, sem éppen rettegőnek. Magabiztos és tudatos határozottság sugárzott belőlem, s amint összehúztam magamon a vékony széldzsekim, realizáltam a helyzet abszurdságát is. Évek teltek el, mire eljutottam ide, de korántsem gondoltam volna, hogy pont itt fogok újra találkozni vele. A halál kapujában. 

— Mostmár képesnek kell lennünk az emlékeinket egy albumba rejteni, hogy továbbléphessünk rajtuk – felelte dohánytól rekedtes hangján, de tiszteletben tartva kérésem nem jött hozzám közelebb. Az egykor lágy szellő fel-fel támadt, ahogy érzelmeink harcot vívtak egymással ebben a szürreális szituációban, hajamat összeborzolva fejem búbján, ezzel újból kisfiús külsőt kölcsönözve nekem. Mereven bámultam őt, sötéten fénylő szemeiben megbánás után kutatva, de képtelen voltam bármit is kiolvasni belőle, így csupán ridegen jelentettem ki a tényeket, amiket eddig nem volt bátorságom kimondani.

 

— Darabokra szedtél, üres csontokra szabdaltál. Ezeken az emlékeken nem olyan egyszerű túljutni – szakadt ki belőlem a fájdalom, amit éveken keresztül őrizgettem magamban, mintha valami szégyellni való dolog lett volna. Mintha nem éppen ő lenne az, akinek olyan mélyre kéne süllyednie a földben, hogy ott fulladjon bele saját cselekedetei következményének keserű bánatába. Mert erre nincsenek kifogások.

 

— Mégis hús-vér ember lettél – felelte egyszerűen, mint aki csak az időjárásról állapít meg egy tényt. Ez felbőszített. Felbőszített, mert tönkre tett azzal, hogy ő is nyomorulttá vált, és mindez rajtam csattant. Felbőszített, mert éveken keresztül éltem a sérüléseim nyalogatásával foglalkozva ahelyett, hogy hajlandó lettem volna tenni a gyógyulásomért.

 

— Mert találtam kiutat. Rájöttem, hogy nem menekülhetek el előled, hanem együtt kell éljek veled, de legfőképp az emlékeddel – kissé talán dühös, vádló hangsúllyal közöltem ezt, de erre minden jogom meg is volt. Minden jogom meg lett volna arra is, hogy egyetlen nyamvadt szót se legyek hajlandó mondani neki, még ebben a helyzetben se. Csak azzal én jártam volna a legrosszabbul.

 

— Tehát élsz – mosolyodott el halványan. – Pont ahogy anyának megígérted.

 

Ebben igaza volt. A legfontosabb, hogy életben maradtam. Mert bármit túlélsz, amíg életben vagy. Ezt anya mondta nekem a halála előtt, én pedig hihetetlennek tartottam, hogy apa emlékszik rá, a történtek ellenére is. Hogy megőrizte ezt magában így is, hogy mekkora fájdalom és keserűség uralta életet élt. 

Ez az azért egy kicsit elgondolkodtatott. Talán élete végére neki is sikerült volna elfogadni a valóságot, és nem csak keresni valamit, amivel elfedheti? Talán én sem kéne azzal töltsem az életem, hogy bűnbakot keresek a múltamban történtekért?

 

Igazából az életem egy döntésen múlott. Én a nehezebbet választottam, mert mindvégig tudtam: a jövőre nézve az a legfontosabb, hogy ki vagyok most. Én pedig úgy döntöttem, hogy élek.

 

És most egy olyasvalaki vagyok, aki rálépett a gyógyulás talán kegyetlen hosszú ösvényére. Ezt a gondolatot megfogalmazva szívem nyugodtsága színezte ki lelkemet, többé nem a félelem uralta árnyalatokban, s ezzel párhuzamosan repült keresztül apukám lelke a világmindenség kapuján.