A hangszóróból szóló zene ritmusa teljesen magával ragad, s ahogy a hangulat a tetőfokra ér, én úgy veszek el a jelen legszebb valójában, megfeledkezve minden apró-cseprő problémáról, ami az elmúlt napokban foglalkoztatott. Talán az elfogyasztott alkoholmennyiség teszi ezt, vagy az engem körülvevő emberek, de abban biztos vagyok, hogy réges-régen nem éreztem magam ennyire felszabadultnak és jókedvűnek. Egy egész baráti társaság ölel körül, miközben együtt énekeljük a refrén ismétlődését torkunk szakadtából, mintha az egész világ azon múlna, hogy túl tudjuk-e kiabálni a hangerőt, magunkról is megfeledkezett táncmozdulatok közepette.
A világ lefagy egy pillanatra; minden mozdulatot lassított felvételen látok egy másodpercig, mégis a legcsodálatosabb örökkévalónak élem meg. A selymesen simogató nevetés dallamának tulajdonosa pár méterre tőlem őszinteségtől csillogó mosollyal kémlel körbe, és akasztja tekintetét enyémbe. Szívem heves dobogása egyszerre olvad ketté, és kezd el a mesésen gyönyörű arc ritmusára zenélni; mintha mosolyra fakadna a cirógató érzéstől, ezzel engem is erre ösztökélve. Szemeiben az örökké jelentését vélem felfedezni; mintha napsugarak emberi megtestesülésével állnék szemben, ami azért van itt jelen, hogy mindent beragyogjon a létezésével, és a léleksimogató hangjával visszafordíthatatlanul beférkőzzön a fejembe, nem hagyva, hogy bárki mást is észrevegyek utána.
Attól a pillanattól kezdve képtelen vagyok szem elől téveszteni őt, hiába tűnik megközelíthetetlennek. A hangulatteremtő lélekmosolya mindenkit elkábít, csak talán nem veszik észre annyira a különlegességét, mint én. A jelenléte olyan, mintha a világ középpontjaként funkcionálna; az emberek lelke mosolyra fakad tőle, szívük kivirágzik és hatalmas lombkoronát növeszt, miközben megtelnek a feledhetetlen boldogságaurával. Úgy érzem, képes lenne a mindenséget is beteríteni a csodával, amit áraszt magából.
Ezért is lep meg különösen, mikor néhány óra elteltével, a házibuli elcsendesülését követően a kertben találom őt csillaglesés közben. Teljesen el van veszve a gondolataiban, lépteim hangját se hallja meg, így meglepetten pillant rám, ahogy lehuppanok mellé a nedves fűre, és ugyanúgy törökülésbe húzom lábaimat, ahogy ő is teszi. Furcsa hiányérzet kerít hatalmába; ugyan hajnalodó holdfény vetül ránk, mégsem értem, miért kell a Napfényt nélkülöznünk. Csak várok az érzésre, ami intenzíven kúszik majd fel orromba, egészen le a tüdőm legmélyebb zugába, hogy onnan egész testem átjárja a selymes lélektapogatás. Ez azonban nem érkezik meg, én pedig ekkor realizálom, hogy halovány könnycseppek kerülnek erőszakosan törlésre a mellettem ülő fiú arcáról. Hirtelen tehetetlennek érzem magam; hát mit tehetnék én, hogy egy Napsugár újra visszakapja a semmivel sem összetéveszthető ragyogását?
— Ma hajnalban napfogyatkozás lesz — szólal meg hirtelen egy halk szipogás kíséretében. — Tudtad? — megrázom a fejem, mire egyenesen engem tisztel meg íriszeinek mélységével. Valami különös dolog mozdul meg bennem a pillantástól, ami ezúttal talán tényleg egy örökkévalóig tart; minden bizonytalanság elszáll belőlem, és ekkor határozom el, hogy ezen az éjszakán márpedig látni fogjuk a Napsugarakat az égbolton, még akkor is, ha ahhoz én magam kell a Holddá változzak.
— Fogalmam sem volt — felelem egy halovány mosollyal. — De hát néha még a legragyogóbb teremtménynek is szüksége van egy kis pihenésre — intézem szavaim egyenesen neki, és abban reménykedek, pontosan tisztában van a saját csodálatosságával.
— Vagy egy ölelésre. Sokszor az emberek alulértékelik az öleléseket; különösen azokat, amik olyan szorosak, hogy érzed a másik szívverését a mellkasodban — a szavak kibuknak belőle, én pedig elképesztően boldognak érzem magam, hogy pont én lehetek itt vele, és adhatok neki egy csipetnyi kedvességet.
— Néha olyan, mintha még a barátok is elfelejtenék, hogy időnként annak is szüksége van támaszra, aki mindig mindenkinek a támasza. Olykor egy ölelés is elég lenne, csak… csak nem veszik észre, amit észre kéne venniük, mert csak a stabilitást és erőt látják. Meg se fordul a fejükben, hogy néha még magának a Napnak is elkélne egy kis gondoskodás — habozás nélkül felelem; úgy érzem különösen átérzem a szituációját, és minden rezdüléséből egy újabb darabkát vagyok képes kiolvasni belőle, és a gondolataiból.
— Felettébb jó emberismerő vagy… Mark, igaz? — bólintok, miközben magamban realizálom, hogy valóban még egymás nevét se tudjuk, hiszen ez az első alkalom, hogy közös ismerősökön keresztül csatlakozok a társaságukhoz. — Én Haechan vagyok — mosolya újra mosolyra fakasztja szívemet; olyan igazán mélyről jövő, lélekfakasztó még ez a legapróbb rezzenése is, még annak ellenére is, hogy közel sem annyira őszinte és ragyogó, mint ami igazán felejthetetlenné teszi őt.
— És jó hallgatóság is vagyok, Haechan — ízlelgetem neve csengésének aromáját, és hihetetlennek tartom, hogy még ebben a jelentésben is ő maga bizonyosodik meg. Elmosolyodik kijelentésemre, mire belőlem akaratlanul is kibukik a nyelvem hegyén kószáló mondat. — Bármit megtennék, hogy mégegyszer lássalak olyan őszintén mosolyogni és nevetni, ahogyan azt odabent tetted.
Ekkor látom meg először, ahogy próbálja elnyelni a feltörni készülő kuncogását, de a szája szegletében bujkáló mosolyt nem tudja elrejteni előlem; megmelengeti egész bensőmet, ahogy arra gondolok, hogy pityergés helyett itt ül velem, és a nevetni akarását igyekszik leplezni éppen. Hirtelen karórájára pillant, majd hanyatt dobja magát a füvön és egy huncut grimasz kíséretében megpaskolja maga mellett a talajt.
— Végülis, van még másfél óránk a napfogyatkozásig. Addig meglátjuk, hogy sikerül-e mosolyra fakasztanod.
Úgy érzem, még sosem voltam ennyire hálás azért, hogy ilyen könnyen tudok kapcsolódni az emberekkel, és ennyire szeretem meghallgatni őket. Az együtt töltött rövid idő épp elég ahhoz, hogy kellően belélássak, és én is csak ekkor realizálom igazán, hogy a legcsodálatosabb mosoly mögött is mennyi fájdalom rejtőzhet. A hangosabbnál hangosabb nevetések csupán egy minden erőnek ellenálló maszkot képeznek; csak alkalomadtán még így is megrepedhet egy intenzív külső hatástól, amit senki se tud irányítani. Abban a másfél órában néha-néha úgy teszek, mintha csak az éjszaka és a hajnalodó égbolt lenne csodálatraméltóan gyönyörű, de valójában szemem sarkából minden érzésemet neki szánom; és ezt valahogy muszáj tudatnom vele, mert nem mehetek innen úgy el, hogy magára hagyom és nem látom újra az őt körülölelő napsugarakat, ahogy a világot tudatlanul teszi szebbé.
Életem egyik leginkább mesébe illő pillanata, amikor a teljes napfogyatkozás kezdetét veszi; a Nála ezerszer kisebb Hold beúszik elé, akár egy védelmező, és finom ölelésbe vonja. A Nap megpihen, kiélvezi, hogy ha csak erre a rövid időre is, de minden rossztól el van takarva, hogy majd újult erővel folytathassa ragyogását, ami a legfontosabb lételeme a mindenségnek. Ezek a percek az egész világát megváltoztatják; teret adnak a gyógyulására és feltöltődésére, s az őt körülvevő pajzs minden belőle áradó fényt magába szív, hogy aztán újultan adhassa vissza neki, ami hozzá tartozik, és belőle származik. Varázslatos pillanat, ahogy a Nap szíve újra ritmusra kezd dobogni, s lassanként engedi el az őt szorosan ölelő Holdat, hiszen újra képes ragyogni.
Egész lelkemet boldogság teríti el, ahogy a mellettem fekvő fiú arcát egy összetéveszthetetlen ajakgörbület világítja be. Tekintetében minden megmagyarázhatatlan furcsaság benne van, ahogy tündöklő nevetésének dallamossága megtölti a levegőt élettel; s az én szívem az övével együtt fakad mosolyra, mire édes orgánummal intézi felém szavait.
— Ez az ölelés volt életem legszebbike.
Sziasztok!^^
Mindig is akartam írni egy novellát Hecsivel, ahol ő maga a Nap, mert hát leírhatatlanul csodálatos :)) ez a dal pedig pont kihozta belőlem ezt a kis fluffot, ami ritkán történik meg velem xd persze most is aggódom, hogy nem lett-e túlságosan elvont, és érthető e a gondolatmenet, úgyhogy eléggé izgulok :D
Kíváncsian várom a véleményeteket!^^