Zene: Finley - Driving to nowhere
Ahogy az égbolt feketévé változott, úgy kerültem egyre inkább a sötétség hatása alá. Az utcáról beszűrődő fények alig-alig világították be a környezetem, és a hőmérséklet enyhe hűvössége ellenére szinte reszkettem a lakásban érzett hidegtől, amit abban a pillanatban még fagynak is képes lettem volna nevezni. A faliórára pillantva figyeltem a másodpercek múlását, miközben az asztalra kikészített étel csak hűlt és hűlt, kevesebb türelemmel és odaadással élve nálam. A gyertyaszálak halovány fénye lassan elaludt, ezzel is ordító némasággal süvítve a fülembe: most volt elég.
Kulcs fordult, kattant a zár, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy a gyomrom ideges liftezésbe kezdett, vagy csak megszállta egy egész csapatnyi pillangó, ahogy végre a régen várt személy jelenlétét érzékeltem. Felálltam az asztaltól, s elé sétáltam. Hiába igyekeztem minden erőmmel elrejteni a grimaszokat, arcom saját életet élt, és még a hülye is leolvashatta volna róla a mérhetetlen csalódottságot, amit az újabb ígéret megszegése okozott. Szó nélkül vette le bakancsát, mindenfajta köszönés nélkül, majd a sárkupacot maga után ott hagyva ellépett mellettem, és levágta magát az asztalhoz.
— Ne vágj megint ilyen hisztis fejet, sokáig kellett dolgoznom, tudod jól - vetette oda félvállról, majd belekanalazott a levesbe, mire egy undorodott fintor jelent meg arcán. - Ez hideg.
— Mivel egy órával előbbre vártalak, természetesen kihűlt - fontam össze magam előtt a karomat, és megálltam a konyhaajtóban. - Nem tudtál volna legalább szólni, hogy ne üljek itt egy órán keresztül, kiöltözve, mint egy totál idióta?
— Rengeteg dolgom volt, ha lenne ilyenekkel időm foglalkozni, haza is érnék - flegma stílusa megbotránkoztatott, neki persze fel sem tűnt. Felkapta tányérját és berakta a mikróba melegedni. Természetesen az meg sem fordult a fejében, hogy az enyémet is betegye mellé, de valójában ez már meg sem lepett. - Nehogy már azon legyél besértődve, hogy nem a te kis lelked a legfontosabb, hanem a fizetésem, amiből élünk. Ennyire nem lehetsz egoista.
Elsötétült minden, fellángolt a tér; sápasztó forróság árasztotta el porcikáimat, minden levegővétel égető fájdalommal küzdötte le magát útján. Hallójárataim működésképtelenné váltak; egyedül a fullasztóan néma sikítás ömlött gomolygó füstként kifelé belőlem, száguldva el innen, menekülve a méregtől, ami felgyújtott. A tűz okozta károk mindenhol nyilvánvalóak voltak; elfeketedett korom vett körbe engem mindenütt, mígnem én magam is csupán abból nem lettem; beleértve szívemet is, melynek morzsáit talán képtelenség is lett volna újra összerakni.
Minden szónak következménye van, ahogy minden csöndnek is. A szavak, melyek lángra gyúlnak, jeges csöndet eredményeznek, de a jeges csönd belülről lángol. A kérdés csak az, hogy mikor fog felrobbanni, s ha meg is teszi, képes lesz-e túlélni a saját maga által okozott tűzvészt, vagy már a felgyülemlett veszedelem elég mély és fájdalmas ahhoz, hogy önmagát is elpusztítsa?
A szív olykor megvakul, ha túlságosan szeretetre éhezik. Észrevétlenül válik saját maga gyilkosává; torkon ragadja, s nem engedi lélegzethez jutni. Mint egy méreg, úgy száguld végig az erekben, és kacagva várja a vég bekövetkeztét; ami olykor egy életen át tartó lángoló, jeges csöndet jelent. Én ezt nem akartam.
— Köszönöm, hogy végre realizálhattam, hogy mit is adsz Nekem - horkantottam föl, s a kérdő szempárba pillantottam, amiben düh és zavarodottság keveréke tükröződött. - Még a semmi is több annál, amit Tőled kapok.
Egyszer mindenkinél eljön az a pillanat, ahol betelik a pohár; nálam már túl is csordult. Vízesésként zuhogott kifelé és kifelé, a szenvedős fuldoklásom lélegzetvételenként szüntetve meg. A korom, mely körülvett, már nem is tűnt olyan feketének, s az eddig rémisztően fagyosnak érzett hőmérséklet tüzes forróságba csapott át. Csupán az emléked fogom mindig magamban őrizni, de az életemen hagyott nyomod el fog halványulni.
Túl sok makacs remény van az emberi szívben. A remény és a látni nem akarás együtt elég veszélyes páros. A romlani hagyás, a sorozatos bánat és fájdalom, ami égő sebeket ejt a testen, egy idő után megtörik a lelket. S ha nincs valódi ok maradni, az épp elég ok a távozásra.
Hiába váltam eggyé az engem kísérő tűzvésszel, mégis különös táncként éltem meg azt a pillanatot. Az általam létrehozott mindent elnyelő lángok közül váltam ki, ritmusos lépéseket téve a szabadságom felé. Az égő érzés ugyan nem szűnt meg - talán soha nem is fog -, de minden egyes lélegzetvétellel messzebb kerültem a lángoktól, hiába voltam én is részük.
A bejárati ajtón kilépve értettem meg az elmúlt percek fontosságát, és hogy ki is vagyok valójában. A láng, amely kitáncolt a tűzből.
Sziasztok!^^
Nagyon örülök, hogy újra elkezdődött a Challenge, izgatottan várom, milyen novellák fognak születni ebben a körben :D
Most úgy érzem vissza kell rázódnom az írásba, valahogy hiába jött az ötlet, mégsem érzem azt, hogy sikerült úgy átadnom, ahogy szerettem volna. Hát remélem, hogy a következő körben már jobban fogom érezni magam az írásomban, jobban rá tudok hangolódni, de azért most is nagyon érdekel, mit gondoltok róla :D
Kíváncsian várom a véleményeteket!^^