Fingerprint

 Remélem egyszer megérted a döntésem. Remélem nem csupán szenvedést hagytam magam mögött, Tőlem, Neked. Remélem, hogy valóban helyesen cselekedtem.

 

Ne agyalj azon, hogy mi van akkor, ha időben ideérsz. Nem tudtál volna, mert én nem akartam. Adtam elég jelet, hagytam elég időt, hogy megneszeld a dolgot, de ezen a ponton már nincs visszaút. Ezt így terveztem a mese elejétől kezdve – ha nem jössz rá, az bizonyítja, hogy igazam van. Te jobbat érdemelsz nálam!

 

Belefáradtam, Jimin-ssi. Érzelmileg belefáradtam abba, hogy állandóan bántalak, de ahhoz gyáva és gyenge voltam, hogy nélküled éljek. Ez az egyik ok – a másik pedig, hogy tudom, hogy te sem lennél képes nélkülem élni, ha van lehetőséged velem is. Ezért döntöttem úgy, hogy nem hagyok neked más választást.

 

Szeretlek, és ez megölt. Tudom, ha nem én halok meg, te haltál volna. Belehalt volna a lelked a boldogtalanságba velem, és nélkülem is. Így talán képes leszel megtalálni a valódi boldogságot, amit összekevertél ezidáig a vágy és a szügségesség érzésével. Mert szükségem van rád a léthez, és ezt te jól tudod – kár, hogy ez nem helyes, csak túl jószívű vagy.

 

Ezennel megtettem. Nemcsak, hogy leszálltam arról a nyamvadt libikókáról, de meg is szüntettem létezését, és ezzel együtt azt is megakadályoztam, hogy lezuhanj róla a feneketlen sötétségbe.

 

Mindennek oka van, Jimin-ssi. Ezt te tudod a legjobban, igaz? Úgyhogy könyörögve kérlek, légy te a legboldogabb ember kerek e világon, hogy tudjam, helyesen cselekedtem! Használd ki az életedet, hisz az időnk véges!

 

Lelki társad, Yoongi hyung

 

Ui.: Tudom, hogy sikeres leszel. Megvan benned minden, csak nincs elég önbizalmad, úgyhogy kérlek szépen nyisd ki a szemed és nézz körbe magad körül, hogy megtudd, ki képes lehozni neked még a csillagokat is. Csak nézz körül. Rá fogsz lelni 

 

II. Thumb

 Teltek a percek, az órák, Jimin pedig még mindig nem volt sehol. Yoongi azóta belebolondult a gondolataiba, a hiányba, a félelembe. Igazából csak túl akart esni az egészen, persze úgy, hogy ebben a fiatalabb a lehető legkevésbé sérüljön. Már amennyire ez lehetséges volt.

 

Idegességében majdnem széttört valamit, így inkább máshoz folyamodott. Előszedte a gitárját, hogy abba fojtson mindent, ami benne volt, azon keresztül adja ki magából az őt széttépő érzéseket. Szinte észre sem vette, ahogy egy teljes dal született ujjai alatt, érzelmeit ezzel fogságukból kiszabadítva. Jegyzetfüzete önállósodott, ahogy kitárult előtte, kezébe nyomva szerencsetollát, hogy belevéshesse mindenét. A búcsúját.

 

Jimin némán álldogált Yoongi háta mögött, miközben alig bírt a szívét mardosó érzéssel. Yoongi szenvedett. Valami baj volt. Miért viselkedett ilyen önző módon, hogy elviharzott, mikor szüksége lenne rá? Szüksége lenne a támogatására a fiúnak, akihez a lehető legnagyobb szeretet kötötte, ő mégsem volt itt. Talán ezért nem tudja bebizonyítani neki, hogy milyen jó ember is valójában? Az egész az ő hibája lenne?

 

Lassan lépdelt el mellette, hogy leülhessen vele szemben a kanapéra. Látta, ahogy párja egész testében megfeszül, amint érzékeli jelenlétét, de nem hagyja abba a játékot. Valami újat játszott, ezt könnyen megállapította Jimin a hangulatból. Legalább egy kicsit talán megkönnyebbült, ha kiírta magából, ebben reménykedett.

 

Amint Yoongi befejezte némaságba borult a lakás. Nem volt kifejezetten kínosnak mondható, de a kellemestől is igen messze járt. Egyikük sem tudta, mit kéne tegyen, vagy mondjon hirtelen. Jimin kezeit tördelte, pedig meg kellett volna szólalnia, magyarázatot adni, hol volt és miért ment el. Vagy legalább annyit mondani, hogy itt van a másik mellett és támogatja mindenben. Ő itt van, hogy támaszkodhasson rá. Yoongi épp szólásra nyitotta a száját, mikor Jimin megelőzte.

-       Sajnálom. Sajnálom, hogy itt hagytalak – halkan, de őszintén mondta, kereste a másik tekintetét, de nem találta. Yoongi nem nézett föl, csak birizgálta a hangszerén levő húrokat. Épp ez az, amit nem szeretett volna. Hogy a másiknak bűntudata legyen miatta, hogy rosszul érezze magét azért, mert azt teszi, amire szüksége van. 

-       Kérlek ne sajnálkozz, Jimin. Ne legyen bűntudatod, mert az felemészt – ekkor már fölemelte tekintetét, mely szintén bűntudattal volt teli. Ez volt az ő kapcsolatuk. Mérgező, fájdalmas, emésztő érzésekkel teli. Ettől kellett Jimint megszabadítsa.

-       Melletted szeretnék lenni mindig, mindenben. Én itt vagyok neked bármi áron. Ez nem teher nekem, én ezt szeretném – a fiatalabb igyekezett újból kimutatni, hogy igazat beszél. Általában ilyenkor odabújik mellé, most mégsem merte ezt megtenni. Érezte, hogy Yoongi túlságosan távolságtartó és ezt nem tudta hova tenni. Még sosem tapasztalt ilyet ezelőtt. Az idősebb pár pillanatra lehunyta szemeit, olyan volt, mintha elszámolt volna magában tízig, s csak utána engedte ki a bent tarott levegőt. Minta valamit félne megtenni. Mintha rettegne tőle.

-       Tudod, mire használod a hüvelykujjad? – hirtelen témaváltás, komoly hangsúly, bizonytalanságnak semmi nyoma. Olyan Yoongis ez. Jimin nem akart válaszolni. Ő is kezdett félni egy kicsit, hogy mégis hova fognak ezzel kilyukadni. Yoongi nem is várta, hogy Jimin máris érteni fogja, csak gyorsan túllendült rajta. Olyan nehéz volt, és mégis annyival könnyebb így! – Azt mutathatod vele, hogy jól vagy, vagy azt, hogy éppen nem - itt demonstrálta is like és dislike jel mutatásával. Közben párja reakcióit figyelte, de nem sok mindent tudott az értetlenségen kívül kiolvasni belőle. – Meg hát persze hazudhatsz is. Ha azt mutatod jól vagy, miközben nem.

-       Ezzel azt szeretnéd beismerni, hogy hazudtál nekem? – Jimin gyanúsan méregette az idősebbet. Yoongi ajkát hitetlen nevetés hagyja el. Amolyan megkönnyebbülés volt számára, hogy van még ideje, mire a fiatalabb számára kitisztul minden, de közben mégis fájt neki. Így annyival könnyebb lesz, de mégis annyival nehezebb is!

-       Most azt szeretném ezzel mondani, hogy te hazudsz nekem, és saját magadnak is – várta, hogy megeméssze Jimin a mondanivalót, de ő csak összeráncolt szemöldökkel gondolkozott, hisz nem értette. Nem fért a fejébe a másik különös gondolkodásmódja, egyszerűen nem tudott egy hullámhosszra kerülni vele. – Hazudsz, mert valójában nem vagy velem boldog, csak talán ezt még te sem realizáltad igazán, vagy csak nem akarod.

-       Megint itt tartunk? Hogy nem hiszed el, hogy szeretlek? – Jimin mindössze ennyit fogott fel az egészből. Hogy ugyanott tartanak, ahol eddig is.

-       Te vagy az, aki azt hiszi, hogy szeret.

-       Nem csak hiszem, tudom! – a fiatalabbat ekkor már a sírás kerülgette, hiszen nem értette, tehetetlen volt és kegyetlenül fájt neki. Sosem lesz vége ennek a harcnak már? A saját magukkal vívott csatáknak mindig döntetlen vég jut, hogy aztán ott folytathassák, ahol abbahagyták? Kezdett a délutánihoz hasonló idegesség úrrá lenni rajta. Végtagjai remegni kezdtek, kénytelen volt fölállni, hogy szakadatlanul járkáljon föl alá a helyiségben. Yoonginak sikerült valahogy nyugodtságát megőriznie. Talán mert ő pontosan tudta, mi forog kockán.

-       Azt tudod, hogy azt szereted, aki lehetnék, nem azt, aki vagyok! És ez egy nagyon veszélyes játszma, Jimin! – Yoongi halál komolyan ejtette ki ezeket a szavakat, Jimin viszont alig hallotta meg őket. Mérges volt. Párjára is, magára is, a világra is, Istenre is. Mindenre és mindenkire ezen a nyomorult földön.

-       Már megint hülyeségeket beszélsz! – a fiatalabbtól ennyire futotta. Éretlen, naiv, de legfőképpen talán vaksi. Ott volt az orra előtt, mégsem látta, vagy inkább csak nem akarta látni. Yoongi csak sóhajtott egyet, letette kezéből szeretett hangszerét és kivonult a helyiségből.

 

Jimin ezt alig vette figyelembe. Megint beleesett abba a hibába, hogy a saját viharos érzéseit előrébb tartotta annál, hogy megértse, a másik mit is próbál igazán mondani neki. Mindig is ilyen volt. Ha nem volt valami világos neki azonnal dühbe gurult, türelmetlen volt és vehemens, Yoongi mellett azonban mindezekkel semmire se ment. Ő a szöges ellentéte volt Jiminnek. Nyugodt, komoly és felelősségteljes, az élet minden terén határozott, két lábbal a földön, közben mégis valahol a felhők felett egy másik univerzumban. Olyan megmagyarázhatatlan személyiség. Igazi művészlélek.

 

Yoonginak ennie kellett már valamit. Nem tudta, hogy az idegességtől, vagy csak az éhségtől szédeleg, de inkább nem kísérletezett és letuszkolt egy szendvicset a torkán. Némán piszkálgatta gondolataiba merülve és várta, hogy szerelme kicsit lenyugodjon. Ilyen állapotban nem volt értelme vitába és magyarázatokba szállni vele. Amit ilyenkor hallott az egyik fülén be, másikon ki. Jimin se volt egyszerű eset, meg kell hagyni. Mégis, Yoongi biztos volt benne, hogy az egyik legsikeresebb ember lesz a szakmájában, ha végez az egyetemen. Különös ember volt, aki mindenki megértésével foglalkozott, érteni akarta az egész világot és minden benne élő embert. Ezzel csupán az volt a baj, hogy még önmagáról sem volt sok fogalma, ezt egyedül Yoongi látta igazán. És magát okolta ezért.

 

Teltek a percek, de csigalassan. Yoongi türelmes volt, tudta, hogy Jimin előbb-utóbb meg fog jelenni. Ismerte már ennyire, hogy tudja, ilyenkor egyedül kell hagyni, hacsak nem akar még nagyobb galibát kettőjük között. Még nagyobb, kapcsolatromboló veszekedést. Így sem volt biztos még abban, hogy fog sikerülni véghez vinni a tervét. Egyre jobban aggódott a végkimenetele miatt.

 

Jimin szinte lábujjhegyen lépett be a picike konyhába, s szó nélkül sétált a pultnál ücsörgő Yoongihoz. Picike ujjaival végigszántott a másik hajkoronáján, majd arcán, arcélén és nyakán. Az idősebb ezt csak lehunyt szemekkel tűrte, élvezte az érintéseket, melyek bárhová képesek voltak eljuttatni őt. Sosem tudott neki ellenállni, ezúttal sem volt ez másképp, belesimult Jimin tenyerébe. A kis kezek nyaka körül állapodtak meg, s csak annyit vett észre, hogy a fiatalabb az ölébe mászik, lábait dereka köré kulcsolva, majd arcát a nyakába temeti, közben mélyeket szippantva belőle. Erősen tartotta őt, hiszen érezte mennyire is kapaszkodót keres. Nem is fizikálisan, hanem a lelkében, keresi azt a fogantyút, amibe hónapokkal ezelőtt belekapaszkodtak, de mindegy egyes ilyen buta vita után enyhült kezük akaratos szorítása. Nem tudta, megtalálja e ezt a másik, vagy hogy egyáltalán az e a helyes, ha hagyja, hogy megtalálja.

 

Kapaszkodtak egymásba, még ha igyekeztek is nem ezt tenni. Az a hülye libikóka megállás nélkül járt fel és le, hol egyiküket, hol másikukat hagyva a mélyben. Helyes volt ez így? Egy kapcsolat, melyben a mélypontok gyakoribbak a boldog pillanatoknál? Melyben egy-egy veszekedésben olyan szinten sérülnek lélekben a felek, amiből hónapokig tart felépülni?

-       Olyan könnyű szeretni téged – ezt suttogja a fiatalabb, mire Yoongi egész teste megmerevedik. Mégis hogy mondhat ilyet? Ez volna neki könnyű? Ez, amit ők művelnek? Nem volt képes ezt fölfogni, hisz számára piszok nehéz volt ez, szinte teher, bár valójában az volt szenvedés számára, ahogy végig kellett néznie a másik szenvedését. 

-       Vannak idők, mikor választani kell majd aközött, hogy mi könnyű, és mi helyes – ennyit tett hozzá, mire a másik nem válaszolt, csak még jobban a nyakába bújt és nem engedte, semmi pénzért nem engedte volna el. Kapaszkodott belé foggal-körömmel, míg világ a világ. Ekkor kezdték el sós könnyek csípni az idősebb szemét, s hiába hitte azt, hogy ezt sikerült a fiatalabb elől eltitkolnia, ez nem így volt. Ekkor vált még erősebbé a kapaszkodás, az elengedni nem akarás mindkettejük részéről, amivel akarva akaratlanul is odaragasztották magukat ahhoz a nyamvadt libikókához. Talán már Jimin is kezdte kapizsgálni ekkor azt a valamit, amit még maga Yoongi sem, mégsem tett semmit. Csak hagyta, hadd döntsön a sors, döntsön Yoongi és a lelke, ezért inkább jó mélyre eltemette magában a megérzést, miközben minderről tudomása sem volt.

 

A libikóka megállt középen, egyensúlyban. Egyikük se billent, de csak addig nem, ameddig lelkük és szívük összefonódva lebegett a konyhájukban, néma szavakkal kommunikálva. Ez volt az utolsó alkalom, hogy ilyet tapasztaltak egymással.

I. Point finger

 Kényelmesen elheveredtek a kanapén, egymásba gabalyodtak, hogy minél közelebb érezhessék a másikat. Holott mindig szólt valamilyen zene a háttérben, ezúttal Yoongi úgy érezte, jobb nélküle. Először életében fordult ez elő, hogy nem volt szüksége rá, a hivatására, a menedékére. Könnyebb volt nélküle. Talán így kevésbé érezte a saját lelkét léleknek, kevésbé érezte magát élőnek.

 

Jimin észrevétlenül figyelte párja apró rezdüléseit. Ugyan nem szerette ezt csinálni, de sokszor szükség volt a pszichológia szakos óráin magára szedett tudását alkalmazni Yoongi megfejtése érdekében. Ugyan messze volt még a vég, csak harmadik félévében járt, de azért már elég sok mindent sikerült magára szedni, amit alkalomadtán kamatoztatni is tudott. Az idősebb fiú bonyolult és feltérképezhetetlen lényének megértésében sokat segített a tudása, számtalanszor megesett már, hogy a segítségére tudott lenni egy-egy nehezebb időszak alatt. Persze ez a köztük levő végtelen szeretet miatt is volt, nem csak Jimin személyisége miatt, meg mert mindig ráérzett, mit kell mondani, hogy a másik jobban legyen tőle. Mintha csak olvasott volna Yoongiban – legalábbis ő így hitte. Hogy mi az igazság? Azt csakis Yoongi tudhatta.

 

Az idősebb lakása Jimin számára kedvesebb volt a saját otthonánál is. Már egy ideje itt tengette napjait, alig szakadtak el egymástól, hiába lakott az egyetem kollégiumában. Esténként is inkább a párját nézte a hatalmas zongora mögött, ahogy varázslatos hangokat csal elő belőle, ahogy eggyé válik vele. Olyankor nem létezett külön a hangszer, és külön a fiú – egyek voltak. A dallamok Yoongiból jöttek, a lelkéből, a lényéből, s ez az, ami olyannyira lenyűgözött mindenkit a főutcai kis bárban. Jimin olyankor csak egy volt párja csodálói közül.

 

Sokszor a tanulással töltött napjai is Yoongi körül forogtak. Az idősebb bölcs, világmegváltó gondolatai mindig segítettek neki megérteni az anyagot, amit fejébe kellett vésnie. Mindig is lenyűgözte párja egyedi intelligenciája és kreativitása. Hát nem véletlen lett a művészeti egyetem egyik legkiemelkedőbb hallgatója!

 

Ekkor az idősebb sebes szívdobogására figyelt. Nem fért a fejébe, miért kattog ilyen hangosan, ekkora hévvel a mellkasa, hisz csak mesélni szeretne neki. A délutáni napfény gyéren világította be a helyiséget, mely egybe volt nyitva az aprócska konyhával. Takaros ki lakás volt, csupán a két fiú heves vitái zavarták meg nyugalmát néhanapján – mostanában egyre többször.

 

Yoongi csontos keze Jimin pufi ujjait kereste, hogy összefűzhessék őket, hogy amíg az idősebb összeszedi magát lélekben, addig se érezze magát a rózsaszín hajú elhanyagolva. A fiatalabb párja mellkasán fekve élvezte a teste melegét, és a biztonságot, melyet az őt ölelő karok nyújtottak neki.

 

-       Mire használod a mutatóujjad? – Yoongi a semmiből szólalt meg, ezzel Jimint kizökkentve a gondolataiból. Épp ideje volt, mert a fiatalabb már kezdett aggódni, hogy valami nagyon komoly dologról lehet szó, ha a mindig határozott és szókimondó párja habozik. 

-       Hmm... – elgondolkodott a fiatalabb, hisz ismerte annyira Yoongit, hogy tudja, itt valami kreatív dologról lesz szó, ami neki úgysem fog eszébe jutni. Hiába ismerte a másikat piszok jól, nem sikerült egy hullámhosszra kerülniük ezen a téren az együtt töltött idő során. Kérdőn pillantott fel párjára, aki egy kicsit sem meglepett mosolyt engedett meg magának.

-       A mutatóujjaddal választasz. Én is a mutatóujjammal – itt Jimin apró mancsait használta saját ujja megkopogtatásához – választottalak ki Téged azon az estén. A hatalmas tömegben csakis Téged láttalak.

 

Jimin megmosolyogta a vallomást. Még sosem hallotta így Yoongi szájából a történetet, a megismerkedésük történetét, de hát végül is pontosan így volt. Kiválasztotta őt a fiú, akiért ő már valójában egy ideje epekedett, csak túl szégyenlős volt és túlságosan félt ezt kifejezni. 

 

-       Én is Téged választottalak, már jóval előtte. Azért jártam le esténként, hogy hallhassalak játszani – Yoongi szíve belesajdult, ahogyan ezt hallotta, hiába nem volt ismeretlen számára a történet. Jimin felé irányuló elvakult szerelme végtelen volt, épp ez tette olyan rémisztővé az idősebb számára a kapcsolatukat. Jimin úgy gondolta, neki Yoongi az igazi. A párja, a lelki társa, az egyetlen szerelme, a mindene. Ez helytelen volt. Egy olyan ártatlan, végtelenül jó léleknek nem szabadott volna egy olyasvalakit szeretnie, mint amilyen Yoongi, ő legalábbis így gondolta. 

-       És számomra ez volt a legjobb dolog, ami csak történhetett velem. Hogy te engem választottál – ezt felelte az idősebb, figyelve arra, hogy szinte észrevétlenül terelje a témát a megfelelő irányba. A fiatalabbnak valóban nem tűnt fel a turpisság.

-       Számomra is – Jimin csak suttogta a szavakat, ahogy szívét melengette a gondolat, hogy Yoongi mellette van. Az idősebb épp ettől félt.

-       Tudod, azt a szeretetet fogadjuk el, amit úgy hiszünk megérdemlünk – Yoongi tartott egy kis szünetet, hisz fájdalmas volt kimondani, amit ki kellett. Jimin nem látta, hogy párja hogyan vívódik magában, és milyen nehezére esik kimondani az ekkor még gyanútlan szavakat. – Te jobbat érdemelsz ennél – susogásként jött ki ajkai közül, képtelen volt hangosabban kimondani ezt. Kegyetlenül fájdalmas volt beismernie, amivel elejétől kezdve tisztában volt. Ő nem elég jó Jiminnek. Ő ennél többet érdemel.

-       Ennél jobbat sehol sem kapnék – ezt felelte a fiatalabb, nem igazán fogta fel a szavak súlyát, és hogy Yoongi milyen komolyan is beszélt. Naiv volt és fiatal, túlságosan tapasztalatlan ahhoz, hogy a szavak mögé lásson. Vajon mégsem ismerte úgy Yoongit, ahogyan hitte?

-       Épp az a baj, hogy ezt hiszed, holott bárhová nézel, csakis jobbat kapnál – Jimin ekkor eddig a másik mellkasán pihentetett fejét felkapta és értetlenül kutakodott szembogaraiba. Nem értette. Teljesen összezavarodott. Miről hadovál itt neki?

-       Tessék? Te meg miről beszélsz? Ne idegesíts! – a fiatalabb gyűlölte, ha a másik önmarcangoló gondolatokkal etette magát. Pedig sajnos sokszor fordult ez elő, túl sokszor, és a legrosszabb, hogy ezen még ő is képtelen volt segíteni. Nem akart ebből még egy vitát, hogy mégis miért nem képes felfogni, hogy mindennél jobban szereti azt a makacs fejét. Volt már elég bonyodalom ebből együttlétük során.

-       A választás az egyik legnehezebb dolog. Helyesen választani, a valóban hozzánk való embert csak akkor lehetséges, ha tisztában vagyunk az értékeinkkel. Hogy milyen értékesek is vagyunk valójában – még mindig egymás szemeibe néztek, Yoongi azonban érezte, hogy nem ért célba mondanivalója. Mondjuk, attól még igen távol volt egyébként is, hogy a végére jusson. A fiatalabb némán emésztgette párja szavait, szinte hallani lehetett agytekervényei munkáját. 

-       Azt szeretnéd mondani, hogy én nem helyesen választottam? – Jimin úgy érezte, felfogta a szavak jelentését, és egyre inkább volt olyan érzése, hogy még közel sincs vége ezzel annak a mesének, amit Yoongi mesélni szeretne. Ez csupán a kezdet lenne? Már nem bírt az idősebb szemébe nézni. Nem akart, mert miközben mérges is volt rá a butaságai miatt, rettegett is mellette. Nem tudta, mit szeretne ebből a történetből kikerekíteni, mit szeretne mondani az ujjakról beszéléssel.

-       Alulválasztottál. Alul, ezért helytelenül – Yoongi mellkasa nehéz volt, úgy érezte minden levegővétel nehéz számára, a kimondott szavakban rejlő igazság fájdalma képtelenné tette szíve rendes működését. Félt, hogy Jimin mit fog reagálni. Vajon megérti, amit üzenni szeretne? Ha most nem is, de később össze fog állni benne a kép?

 

Jimin felült. Lenézett őt vizslató szerelmére, s szemében könnyek hada háborúzott vele, ki akartak törni, mert nem bírták a fájdalmat elviselni. A fájdalmat, hogy a párja nem hajlandó elfogadni a szeretetet, amit ad neki, nem hajlandó elhinni, hogy ő igenis érdemes erre. Érdemes arra, hogy szeretve legyen egy olyan ember által, mint Jimin. Belegondolt vajon abba, hogy ez a fiatalabbnak mekkora sérelem, sértés, és megfogalmazhatatlan mértékű szenvedés?

 

-       Tévedsz. Az én választásom helyes, a te énképed hibádzik valahol – idegesen hajába túrt, ahogyan fölállt. Úgy érezte friss levegőre van szüksége. – Kár, hogy nem tudom neked eléggé bizonyítani, hogy milyen csodálatos ember is vagy.

 

Ezzel Jimin elviharzott. A szobából, a lakásból, a házból, ki tudja merre. Yoongi csak feküdt dermedten az eddig pozíciójában és azon morfondírozott, hogy mégis mit kéne tegyen. Így, hogy belekezdett nincs már visszaút, de valójában nem is akarta, hogy legyen.  Véget kell vetnie ennek az igazságtalan játszmának. Jimin nem élhet le így egy életet, hogy ezen a nyamvadt libikókán ül, s hol fent, hol lent éri éppen a sors. Vagyis, inkább Yoongi. Jimin nem látja, hogy helytelen, mert naiv, szerelmes és fiatal. Yoongi ezzel szemben ismeri magát. Látja, mit tesz ezzel az önfeledt fiúval, s tudja, hogy nem teheti tönkre. 

 

Elhatározta, hogy nem is fogja, bármit is tegyen a másik, a mese végére fog érni. S ha a végére ér, a libikóka végre megszűnik majd létezni – így Jimin nem tud többé visszaszállni, hogy ezzel megpecsételjen egy boldogtalan életet.

Prologue

 Yoongi ököllel csapott a fürdőszoba csempéjébe. Ruhája csatakos volt, haja csapzott a folytonos birizgálástól, állkapcsa feszes, s olykor megremegett. A feszültség csak úgy párolgott belőle, megfertőzve ezzel a közelében levőket is, aki ezúttal is Jimin volt. Megint fájdalmat okozott neki. Újból és újból bántja a fiút, akit a legjobban szeret ezen a világon. Csúnya szavak tömkelege bukott elő torkából, amint realizálta, mit is művelt. 

 

Nem gondolkozott többet, nem várta meg, míg lenyugszanak a kedélyek, míg a másik is kicsit helyrerakja magát, csak kirontott a helyiségből és egyenesen a fiatalabb elé állt. Jimin vattacukorhoz hasonlító halványrózsaszín haja szemébe hullott, miközben olykor-olykor megtépte azt, megszakítva ezzel az idegbeteg járkálást a hálószoba szőnyegén. Yoongi jelenlétét figyelmen kívül hagyta. Szemei könnyesek voltak, végtagjai koordinálatlanul remegtek, telt ajkai sebesre voltak harapdálva. Jimin volt maga az idegesség, persze Yoongival egyetemben.

 

Az idősebb erőteljesen kapta el az előtte elhaladó fiú karját. Maga felé fordította és nem hagyta menekülni mélyre hatoló, fekete tekintete elől. Mindketten szaporán vették a levegőt, nem voltak urai saját cselekedeteiknek. Ahogy Jimin az idősebb mandulavásású íriszeibe pillantott újból könnyek lepték el szemeit. Yoongiban ekkor dőlt el valami. Ekkor omlott össze minden, amit próbált felépíteni, amit halasztgatott hónapok óta, amit mindenáron próbált elkerülni. Ahogy a fiatalabb fájdalommal és tehetetlenséggel teli tekintetébe pillantott, meghozott egy döntést. 

 

Remegő kézzel érintette meg az arcát, hogy letöröljön egy kibuggyanni készülő könnycseppet. Ekkor már őt fürkésző tekintetében tükröződött vissza önmaga. A saját csúfos lénye, a szeretni képtelen lelke, a másikat nyomorba döntő személyisége. Ezt nem hagyhatja tovább fajulni. Le fog szállni erről az átkozott libikókáról, ki fog szállni ebből az ördögi körből, ennek azonban egyetlen módja van. Egyetlen olyan módja, mellyel a tőle szenvedő párját nem taszítja az örökké tartó szenvedésbe, mellyel nem hagyja lezuhanni őt erről a kölcsönös játékról, melyről egyikük sem hajlandó leszállni. Mesélnie kell. 

 

-       Jimin-ah – Yoongi halkan mormogta a nevet, mely a mindenséget jelentette számára. A rózsaszín hajú arca még mindig feszült volt, mégis szeretettel nézett a párjára. Épp ez az, ami olyan rémisztő volt Yoongi számára.

-       Hmm? – Jimin szinte belefektette puha arcát az idősebb tenyerébe, bújt bele, mintha ezzel mindent helyre tudna hozni. Testük remegése fokozatosan múlt el, ahogy a bennük levő haraggal vegyülő idegesség is, mintha sose lett volna.

-       Ugye tudod, hogy két lélek sosem találkozik merő véletlenségből? – a fiatalabb meglepettségtől tágra nyitotta szemeit. Nem tudta hova tenni ezt a hirtelen témaváltást, így csak félve bólintott és ámulattal várta szerelme újabb bölcs, világmegváltó gondolatait. – Mindennek oka van, igaz?

-       Azt hiszem mindennek kell legyen egy értelme, amit még lehet nem veszünk észre, később mégis megértjük majd – Yoongi figyelmesen követte Jimin ajkainak mozgását, s ahogy a választ felfogta, halvány, szinte alig látható mosoly kúszott szája szegletébe. Milyen ironikus! Amilyen forrongva veszekedtek még percekkel ezelőtt, olyan gyorsan nyugodtak vissza egymás jelentlététől. Mindig így működött ez köztük. Egy kegyetlen játék volt ez hisz képtelenek voltak kiszállni belőle. Szükségük volt egymásra a létezéshez, a légzéshez, de közben el is szívták egymás elől az oxigént, aztán meg képtelenek voltak azt visszaszerezni, ha nem voltak a másik közelében. Kegyetlen, ördögi, veszélyes ez, amit csináltak.

-       Ezt a mondatot sose feledd el! – Yoongi eközben végigsimított a fiatalabb karján, egészen a kézfejéig, majd a tömzsi ujjai hegyéig. Jimin egész lénye libabőrös lett az érintéstől. Kábulatba esett, holott pár perccel ezelőtt még majd felette őt az ideg. Meg se tudott szólalni. – Mesélni szeretnék neked – Yoonginak megremegett a hangja, ahogy kiejtette a szavakat a száján. Nem volt már visszaút.

-       Miről? – halk kuncogást hallatott a fiatalabb. Elképzelése sem volt, mit forgathat Yoongi a fejében. Pedig, ha tudta volna előre!

-       Az ujjaidról, és hogy mi az oka annak, hogy öt van belőle – Jimin szemöldöke az egekbe szaladt meglepettségében, de a mosolyt nem törölte ez le az arcáról. Hova is tűnt a feszültség, ami nemrég még tapintható volt?

-       Kíváncsian hallgatom! – míg Jimin mosolya őszinte volt, Yoongié félelemmel és fájdalommal teli. Rettegett a következményektől, hogy mi a fészkes fene lesz Jiminnel, ha veszi a bátorságot és végre leszáll erről a nyavalyás libikókáról. Remélte, hogy helyesen döntött.