Prologue

 Yoongi ököllel csapott a fürdőszoba csempéjébe. Ruhája csatakos volt, haja csapzott a folytonos birizgálástól, állkapcsa feszes, s olykor megremegett. A feszültség csak úgy párolgott belőle, megfertőzve ezzel a közelében levőket is, aki ezúttal is Jimin volt. Megint fájdalmat okozott neki. Újból és újból bántja a fiút, akit a legjobban szeret ezen a világon. Csúnya szavak tömkelege bukott elő torkából, amint realizálta, mit is művelt. 

 

Nem gondolkozott többet, nem várta meg, míg lenyugszanak a kedélyek, míg a másik is kicsit helyrerakja magát, csak kirontott a helyiségből és egyenesen a fiatalabb elé állt. Jimin vattacukorhoz hasonlító halványrózsaszín haja szemébe hullott, miközben olykor-olykor megtépte azt, megszakítva ezzel az idegbeteg járkálást a hálószoba szőnyegén. Yoongi jelenlétét figyelmen kívül hagyta. Szemei könnyesek voltak, végtagjai koordinálatlanul remegtek, telt ajkai sebesre voltak harapdálva. Jimin volt maga az idegesség, persze Yoongival egyetemben.

 

Az idősebb erőteljesen kapta el az előtte elhaladó fiú karját. Maga felé fordította és nem hagyta menekülni mélyre hatoló, fekete tekintete elől. Mindketten szaporán vették a levegőt, nem voltak urai saját cselekedeteiknek. Ahogy Jimin az idősebb mandulavásású íriszeibe pillantott újból könnyek lepték el szemeit. Yoongiban ekkor dőlt el valami. Ekkor omlott össze minden, amit próbált felépíteni, amit halasztgatott hónapok óta, amit mindenáron próbált elkerülni. Ahogy a fiatalabb fájdalommal és tehetetlenséggel teli tekintetébe pillantott, meghozott egy döntést. 

 

Remegő kézzel érintette meg az arcát, hogy letöröljön egy kibuggyanni készülő könnycseppet. Ekkor már őt fürkésző tekintetében tükröződött vissza önmaga. A saját csúfos lénye, a szeretni képtelen lelke, a másikat nyomorba döntő személyisége. Ezt nem hagyhatja tovább fajulni. Le fog szállni erről az átkozott libikókáról, ki fog szállni ebből az ördögi körből, ennek azonban egyetlen módja van. Egyetlen olyan módja, mellyel a tőle szenvedő párját nem taszítja az örökké tartó szenvedésbe, mellyel nem hagyja lezuhanni őt erről a kölcsönös játékról, melyről egyikük sem hajlandó leszállni. Mesélnie kell. 

 

-       Jimin-ah – Yoongi halkan mormogta a nevet, mely a mindenséget jelentette számára. A rózsaszín hajú arca még mindig feszült volt, mégis szeretettel nézett a párjára. Épp ez az, ami olyan rémisztő volt Yoongi számára.

-       Hmm? – Jimin szinte belefektette puha arcát az idősebb tenyerébe, bújt bele, mintha ezzel mindent helyre tudna hozni. Testük remegése fokozatosan múlt el, ahogy a bennük levő haraggal vegyülő idegesség is, mintha sose lett volna.

-       Ugye tudod, hogy két lélek sosem találkozik merő véletlenségből? – a fiatalabb meglepettségtől tágra nyitotta szemeit. Nem tudta hova tenni ezt a hirtelen témaváltást, így csak félve bólintott és ámulattal várta szerelme újabb bölcs, világmegváltó gondolatait. – Mindennek oka van, igaz?

-       Azt hiszem mindennek kell legyen egy értelme, amit még lehet nem veszünk észre, később mégis megértjük majd – Yoongi figyelmesen követte Jimin ajkainak mozgását, s ahogy a választ felfogta, halvány, szinte alig látható mosoly kúszott szája szegletébe. Milyen ironikus! Amilyen forrongva veszekedtek még percekkel ezelőtt, olyan gyorsan nyugodtak vissza egymás jelentlététől. Mindig így működött ez köztük. Egy kegyetlen játék volt ez hisz képtelenek voltak kiszállni belőle. Szükségük volt egymásra a létezéshez, a légzéshez, de közben el is szívták egymás elől az oxigént, aztán meg képtelenek voltak azt visszaszerezni, ha nem voltak a másik közelében. Kegyetlen, ördögi, veszélyes ez, amit csináltak.

-       Ezt a mondatot sose feledd el! – Yoongi eközben végigsimított a fiatalabb karján, egészen a kézfejéig, majd a tömzsi ujjai hegyéig. Jimin egész lénye libabőrös lett az érintéstől. Kábulatba esett, holott pár perccel ezelőtt még majd felette őt az ideg. Meg se tudott szólalni. – Mesélni szeretnék neked – Yoonginak megremegett a hangja, ahogy kiejtette a szavakat a száján. Nem volt már visszaút.

-       Miről? – halk kuncogást hallatott a fiatalabb. Elképzelése sem volt, mit forgathat Yoongi a fejében. Pedig, ha tudta volna előre!

-       Az ujjaidról, és hogy mi az oka annak, hogy öt van belőle – Jimin szemöldöke az egekbe szaladt meglepettségében, de a mosolyt nem törölte ez le az arcáról. Hova is tűnt a feszültség, ami nemrég még tapintható volt?

-       Kíváncsian hallgatom! – míg Jimin mosolya őszinte volt, Yoongié félelemmel és fájdalommal teli. Rettegett a következményektől, hogy mi a fészkes fene lesz Jiminnel, ha veszi a bátorságot és végre leszáll erről a nyavalyás libikókáról. Remélte, hogy helyesen döntött.