II. Thumb

 Teltek a percek, az órák, Jimin pedig még mindig nem volt sehol. Yoongi azóta belebolondult a gondolataiba, a hiányba, a félelembe. Igazából csak túl akart esni az egészen, persze úgy, hogy ebben a fiatalabb a lehető legkevésbé sérüljön. Már amennyire ez lehetséges volt.

 

Idegességében majdnem széttört valamit, így inkább máshoz folyamodott. Előszedte a gitárját, hogy abba fojtson mindent, ami benne volt, azon keresztül adja ki magából az őt széttépő érzéseket. Szinte észre sem vette, ahogy egy teljes dal született ujjai alatt, érzelmeit ezzel fogságukból kiszabadítva. Jegyzetfüzete önállósodott, ahogy kitárult előtte, kezébe nyomva szerencsetollát, hogy belevéshesse mindenét. A búcsúját.

 

Jimin némán álldogált Yoongi háta mögött, miközben alig bírt a szívét mardosó érzéssel. Yoongi szenvedett. Valami baj volt. Miért viselkedett ilyen önző módon, hogy elviharzott, mikor szüksége lenne rá? Szüksége lenne a támogatására a fiúnak, akihez a lehető legnagyobb szeretet kötötte, ő mégsem volt itt. Talán ezért nem tudja bebizonyítani neki, hogy milyen jó ember is valójában? Az egész az ő hibája lenne?

 

Lassan lépdelt el mellette, hogy leülhessen vele szemben a kanapéra. Látta, ahogy párja egész testében megfeszül, amint érzékeli jelenlétét, de nem hagyja abba a játékot. Valami újat játszott, ezt könnyen megállapította Jimin a hangulatból. Legalább egy kicsit talán megkönnyebbült, ha kiírta magából, ebben reménykedett.

 

Amint Yoongi befejezte némaságba borult a lakás. Nem volt kifejezetten kínosnak mondható, de a kellemestől is igen messze járt. Egyikük sem tudta, mit kéne tegyen, vagy mondjon hirtelen. Jimin kezeit tördelte, pedig meg kellett volna szólalnia, magyarázatot adni, hol volt és miért ment el. Vagy legalább annyit mondani, hogy itt van a másik mellett és támogatja mindenben. Ő itt van, hogy támaszkodhasson rá. Yoongi épp szólásra nyitotta a száját, mikor Jimin megelőzte.

-       Sajnálom. Sajnálom, hogy itt hagytalak – halkan, de őszintén mondta, kereste a másik tekintetét, de nem találta. Yoongi nem nézett föl, csak birizgálta a hangszerén levő húrokat. Épp ez az, amit nem szeretett volna. Hogy a másiknak bűntudata legyen miatta, hogy rosszul érezze magét azért, mert azt teszi, amire szüksége van. 

-       Kérlek ne sajnálkozz, Jimin. Ne legyen bűntudatod, mert az felemészt – ekkor már fölemelte tekintetét, mely szintén bűntudattal volt teli. Ez volt az ő kapcsolatuk. Mérgező, fájdalmas, emésztő érzésekkel teli. Ettől kellett Jimint megszabadítsa.

-       Melletted szeretnék lenni mindig, mindenben. Én itt vagyok neked bármi áron. Ez nem teher nekem, én ezt szeretném – a fiatalabb igyekezett újból kimutatni, hogy igazat beszél. Általában ilyenkor odabújik mellé, most mégsem merte ezt megtenni. Érezte, hogy Yoongi túlságosan távolságtartó és ezt nem tudta hova tenni. Még sosem tapasztalt ilyet ezelőtt. Az idősebb pár pillanatra lehunyta szemeit, olyan volt, mintha elszámolt volna magában tízig, s csak utána engedte ki a bent tarott levegőt. Minta valamit félne megtenni. Mintha rettegne tőle.

-       Tudod, mire használod a hüvelykujjad? – hirtelen témaváltás, komoly hangsúly, bizonytalanságnak semmi nyoma. Olyan Yoongis ez. Jimin nem akart válaszolni. Ő is kezdett félni egy kicsit, hogy mégis hova fognak ezzel kilyukadni. Yoongi nem is várta, hogy Jimin máris érteni fogja, csak gyorsan túllendült rajta. Olyan nehéz volt, és mégis annyival könnyebb így! – Azt mutathatod vele, hogy jól vagy, vagy azt, hogy éppen nem - itt demonstrálta is like és dislike jel mutatásával. Közben párja reakcióit figyelte, de nem sok mindent tudott az értetlenségen kívül kiolvasni belőle. – Meg hát persze hazudhatsz is. Ha azt mutatod jól vagy, miközben nem.

-       Ezzel azt szeretnéd beismerni, hogy hazudtál nekem? – Jimin gyanúsan méregette az idősebbet. Yoongi ajkát hitetlen nevetés hagyja el. Amolyan megkönnyebbülés volt számára, hogy van még ideje, mire a fiatalabb számára kitisztul minden, de közben mégis fájt neki. Így annyival könnyebb lesz, de mégis annyival nehezebb is!

-       Most azt szeretném ezzel mondani, hogy te hazudsz nekem, és saját magadnak is – várta, hogy megeméssze Jimin a mondanivalót, de ő csak összeráncolt szemöldökkel gondolkozott, hisz nem értette. Nem fért a fejébe a másik különös gondolkodásmódja, egyszerűen nem tudott egy hullámhosszra kerülni vele. – Hazudsz, mert valójában nem vagy velem boldog, csak talán ezt még te sem realizáltad igazán, vagy csak nem akarod.

-       Megint itt tartunk? Hogy nem hiszed el, hogy szeretlek? – Jimin mindössze ennyit fogott fel az egészből. Hogy ugyanott tartanak, ahol eddig is.

-       Te vagy az, aki azt hiszi, hogy szeret.

-       Nem csak hiszem, tudom! – a fiatalabbat ekkor már a sírás kerülgette, hiszen nem értette, tehetetlen volt és kegyetlenül fájt neki. Sosem lesz vége ennek a harcnak már? A saját magukkal vívott csatáknak mindig döntetlen vég jut, hogy aztán ott folytathassák, ahol abbahagyták? Kezdett a délutánihoz hasonló idegesség úrrá lenni rajta. Végtagjai remegni kezdtek, kénytelen volt fölállni, hogy szakadatlanul járkáljon föl alá a helyiségben. Yoonginak sikerült valahogy nyugodtságát megőriznie. Talán mert ő pontosan tudta, mi forog kockán.

-       Azt tudod, hogy azt szereted, aki lehetnék, nem azt, aki vagyok! És ez egy nagyon veszélyes játszma, Jimin! – Yoongi halál komolyan ejtette ki ezeket a szavakat, Jimin viszont alig hallotta meg őket. Mérges volt. Párjára is, magára is, a világra is, Istenre is. Mindenre és mindenkire ezen a nyomorult földön.

-       Már megint hülyeségeket beszélsz! – a fiatalabbtól ennyire futotta. Éretlen, naiv, de legfőképpen talán vaksi. Ott volt az orra előtt, mégsem látta, vagy inkább csak nem akarta látni. Yoongi csak sóhajtott egyet, letette kezéből szeretett hangszerét és kivonult a helyiségből.

 

Jimin ezt alig vette figyelembe. Megint beleesett abba a hibába, hogy a saját viharos érzéseit előrébb tartotta annál, hogy megértse, a másik mit is próbál igazán mondani neki. Mindig is ilyen volt. Ha nem volt valami világos neki azonnal dühbe gurult, türelmetlen volt és vehemens, Yoongi mellett azonban mindezekkel semmire se ment. Ő a szöges ellentéte volt Jiminnek. Nyugodt, komoly és felelősségteljes, az élet minden terén határozott, két lábbal a földön, közben mégis valahol a felhők felett egy másik univerzumban. Olyan megmagyarázhatatlan személyiség. Igazi művészlélek.

 

Yoonginak ennie kellett már valamit. Nem tudta, hogy az idegességtől, vagy csak az éhségtől szédeleg, de inkább nem kísérletezett és letuszkolt egy szendvicset a torkán. Némán piszkálgatta gondolataiba merülve és várta, hogy szerelme kicsit lenyugodjon. Ilyen állapotban nem volt értelme vitába és magyarázatokba szállni vele. Amit ilyenkor hallott az egyik fülén be, másikon ki. Jimin se volt egyszerű eset, meg kell hagyni. Mégis, Yoongi biztos volt benne, hogy az egyik legsikeresebb ember lesz a szakmájában, ha végez az egyetemen. Különös ember volt, aki mindenki megértésével foglalkozott, érteni akarta az egész világot és minden benne élő embert. Ezzel csupán az volt a baj, hogy még önmagáról sem volt sok fogalma, ezt egyedül Yoongi látta igazán. És magát okolta ezért.

 

Teltek a percek, de csigalassan. Yoongi türelmes volt, tudta, hogy Jimin előbb-utóbb meg fog jelenni. Ismerte már ennyire, hogy tudja, ilyenkor egyedül kell hagyni, hacsak nem akar még nagyobb galibát kettőjük között. Még nagyobb, kapcsolatromboló veszekedést. Így sem volt biztos még abban, hogy fog sikerülni véghez vinni a tervét. Egyre jobban aggódott a végkimenetele miatt.

 

Jimin szinte lábujjhegyen lépett be a picike konyhába, s szó nélkül sétált a pultnál ücsörgő Yoongihoz. Picike ujjaival végigszántott a másik hajkoronáján, majd arcán, arcélén és nyakán. Az idősebb ezt csak lehunyt szemekkel tűrte, élvezte az érintéseket, melyek bárhová képesek voltak eljuttatni őt. Sosem tudott neki ellenállni, ezúttal sem volt ez másképp, belesimult Jimin tenyerébe. A kis kezek nyaka körül állapodtak meg, s csak annyit vett észre, hogy a fiatalabb az ölébe mászik, lábait dereka köré kulcsolva, majd arcát a nyakába temeti, közben mélyeket szippantva belőle. Erősen tartotta őt, hiszen érezte mennyire is kapaszkodót keres. Nem is fizikálisan, hanem a lelkében, keresi azt a fogantyút, amibe hónapokkal ezelőtt belekapaszkodtak, de mindegy egyes ilyen buta vita után enyhült kezük akaratos szorítása. Nem tudta, megtalálja e ezt a másik, vagy hogy egyáltalán az e a helyes, ha hagyja, hogy megtalálja.

 

Kapaszkodtak egymásba, még ha igyekeztek is nem ezt tenni. Az a hülye libikóka megállás nélkül járt fel és le, hol egyiküket, hol másikukat hagyva a mélyben. Helyes volt ez így? Egy kapcsolat, melyben a mélypontok gyakoribbak a boldog pillanatoknál? Melyben egy-egy veszekedésben olyan szinten sérülnek lélekben a felek, amiből hónapokig tart felépülni?

-       Olyan könnyű szeretni téged – ezt suttogja a fiatalabb, mire Yoongi egész teste megmerevedik. Mégis hogy mondhat ilyet? Ez volna neki könnyű? Ez, amit ők művelnek? Nem volt képes ezt fölfogni, hisz számára piszok nehéz volt ez, szinte teher, bár valójában az volt szenvedés számára, ahogy végig kellett néznie a másik szenvedését. 

-       Vannak idők, mikor választani kell majd aközött, hogy mi könnyű, és mi helyes – ennyit tett hozzá, mire a másik nem válaszolt, csak még jobban a nyakába bújt és nem engedte, semmi pénzért nem engedte volna el. Kapaszkodott belé foggal-körömmel, míg világ a világ. Ekkor kezdték el sós könnyek csípni az idősebb szemét, s hiába hitte azt, hogy ezt sikerült a fiatalabb elől eltitkolnia, ez nem így volt. Ekkor vált még erősebbé a kapaszkodás, az elengedni nem akarás mindkettejük részéről, amivel akarva akaratlanul is odaragasztották magukat ahhoz a nyamvadt libikókához. Talán már Jimin is kezdte kapizsgálni ekkor azt a valamit, amit még maga Yoongi sem, mégsem tett semmit. Csak hagyta, hadd döntsön a sors, döntsön Yoongi és a lelke, ezért inkább jó mélyre eltemette magában a megérzést, miközben minderről tudomása sem volt.

 

A libikóka megállt középen, egyensúlyban. Egyikük se billent, de csak addig nem, ameddig lelkük és szívük összefonódva lebegett a konyhájukban, néma szavakkal kommunikálva. Ez volt az utolsó alkalom, hogy ilyet tapasztaltak egymással.