Hajamba tépve csúszok a földre a fal mentén. Arcom grimaszba torzul, ahogy fájdalmas ürességben tátongó valóm csak mélypontból mélypontba süllyed, megállíthatatlanul tépve a sebeket, hagyva egyre jobban vérezni őket, mígnem már csak a semmi marad a helyükön. Abban a pillanatban nem tudom eldönteni, hogy csak némán megszűnök-e létezni, vagy hatalmas robajjal robbanok fel, kiengedve magamból minden egyes darabját szenvedésemnek.
Lelkem mintha szellemjárta lenne; megszállt egy élettelen lidérc, s magával hozta a bánatot, nem kímélve engem a napi adagomtól, buzgón dolgozva azon, hogy sose szenvedjek hiányt belőle. Sivárrá teszi a felhőtlenül boldog életem, és már egy ideje azt hiszem, ez az egyetlen dolog, amiért itt lehetek még. Hogy belőlem táplálkozhasson, felfaljon és széttépjen, míg teljesen tönkre nem megyek benne.
Remegő kezeimet arcomra szorítom. Reszketve törlöm le erőszakos könnyeimet, nem akarom még egyszer sós ízüket számban érezni. Az elmúlt hetekben épp elég közel kerültünk egymáshoz, szinte teljesen összenőttünk; egy percre sem hagynak magamra, hogy legalább fellélegezhessek, hogy újra kapjak levegőt. A torkomat szorító gombóc félelmetes; néhanapján akkorára növekszik, hogy úgy érzem megfullaszt. Belefulladok saját magamba.
– Noona! – Namjoon hangja késként hasít a levegőbe. Képtelen vagyok felnézni, megkeresni mélybarna szemeit, amik biztos vagyok benne, hogy ezúttal is aggodalmasan vizslatnak. Nincs bátorságom megint kiborulni előtte, hiába tudom, hogy ő a legszilárdabb biztonságot nyújtó ember az életemben. – Hagyd, hogy segítsek rajtad!
Hosszú ujja meleg érintése bizsergeti arcomat, ahogy finoman végigsimít rajta; a kellemes érzés arra késztet, hogy megnézzem vonásait, hogy lássam a halovány mosolyt szája szegletében, amivel mindig bíztatni és támogatni próbál, az apró gödröcskéket orcái vonalában, amik édes külsőt kölcsönöznek az előttem guggoló férfinak. Érte mégis megéri felnézni a sötétségből.
Pontosan az a látvány fogad, amire számítok, talán csak annyiban különbözik, hogy ezúttal az ő szemeit is sötét karikák díszítik, s vonásai a szokásosnál kimerültebbnek tűnnek. Mennyi ideje is lehet itt mellettem? Fogalmam sincs az idő múlásáról, így ezt sem tudom megbecsülni, csupán az emlékezetemben él, ahogy időközönként megitat velem egy pohár vizet, és letuszkol a torkomon pár falatot a kedvenc ételemből.
Úgy érzem, tartozok neki magyarázattal. Legalább ennyivel, hogy megértse, miért vagyok ilyen állapotban, és miért kellett ennyit várnia, hogy a szemébe tudjak nézni. Mégis, annyira nehezemre esik megfogalmazni, de leginkább kiejteni a szavakat, hogy alig vagyok rá képes.
– A szíve még mindig bennem dobog, Nam – felelem elfúló hangon, majd a testem különböző pontjaira mutatok, erőszakolva magam a szemkontaktus fenntartására. – Itt - bökök hasamra -, és itt – teszem kezemet a fejem búbjára -, és itt is – vezetem remegő ujjaimat szívem helyére. Hiába próbálja elrejteni, én látom rajta a mérhetetlen dühöt, ami kikívánkozik belőle ennek hallatán. Tisztában van a történtekkel, mindig is sejtette, csak nem lépett semmit. Most pedig magát hibáztatja.
– Talán már mindig benned is fog. – Mondandója lehangoló, de kegyetlenül őszinte, nekem pedig pontosan erre van szükségem. Nem kegyes hazugságokra, nem arra, hogy azt bizonygassák, hogy minden jóra fordul idővel. Arra vágyok, hogy valaki mondja meg nekem, hogy mikor fogok tudni végre ebből a rohadt mély gödörből kimászni és elhagyni a sötétséget, és mikor fog újra színekbe borulni a világom.
Képzeletem minden másodpercben lejátssza előttem, amit nem akarok látni. Ahogy mélyreható tekintetével bekebelez, sunyi mosollyal szája szegletében figyel engem, hamis szavakat és ígéreteket formálva. Vággyal telve néz, és csak néz és néz folyton-folyvást, én pedig azt hiszem: megtaláltam a szerelmet. Óceánként zúdul rám a felismerés, hogy valójában csak a vesztembe rohantam; saját magán kívül képtelen bárkit is szeretni, gondosan forgatott kártyái lapján mindig önmaga szerepel. Egy manipulatív kártyajátékot űz velem, s minderről fogalmam sincs. Egészen eddig a pillanatig. Itt kezdek el fulladni.
Már annak idején hallgatnom kellett volna Namjoonra. Ő első találkozásukkor megmondta, hogy valami nem stimmel vele, nem való hozzám, de én nem hittem neki, hisz mindenkiről ezt gondolta. „Túl jó vagy hozzá, Noona!” Ez a mondat hangzott el talán legtöbbször barátságunk évei alatt, és mindig be is bizonyosodott, hogy igaza van. Én mégis makacs voltam, s megvártam, hogy észrevétlenül süllyedjen el alattam a hajó, amivel nem is tudtam, hogy kiúsztam a nyílt óceánra. Még szerencse, hogy van egy mentőövem.
– Olyan sötét minden, Nam. – Újabb, szinte hangtalan válasz. Ő pedig erre csak fogja magát, és letelepedik mellém, hátát a falnak dönti, s ugyanazt a pozíciót veszi föl, amit én. Nem válaszol rögtön, elgondolkodik minden szaván. Ismerem annyira, hogy tudjam, nem beszél fölöslegesen; csak azt mondja, amit muszáj, amivel mond is valamit.
– Nézz magadra úgy, mintha te is egy szín lennél – fordítja felém arcát, és türelmesen megvárja, hogy ugyanezt tegyem én is. – Valaki számára talán fekete vagy, valaki számára fehér, míg más kéknek lát; de egyszer biztosan jönni fog valaki, akinek szüksége van rád a világa teljességéhez.
– És te milyennek látsz? – kérdezem tőle reflexből, a sírástól orrhangon, de legalább érthetően. Szélesen elmosolyodik, majd ad egy finom puszit az arcomra.
– Nekem te szivárvány vagy, Noona!
– A szivárvány csak eső után látszik, te – lököm meg a vállát, mire mindentudóan elmosolyodik.
– Pontosan – bólint egyet, én pedig csak ekkor realizálom, mit is próbál mondani nekem ezzel. – Az esőzés vége a szivárvány kezdete. A szivárvány kezdete pedig a Te kezdeted. Az élet pedig hol kezdődik? – teszi fel a kérdést, amiről milliószor kioktatott már az évek során, így egyszerre mondjuk ki a választ.
Arcomra már hosszú idő óta először kúszik halvány mosoly, és talán először fordulok bizakodva a jövő felé. Talán a fekete árnyalata egy fokkal világosabbá válik, egy kicsit szürkéssé és egyelőre semmilyenné, én mégis örömmel fonom karomat Namjoonéba. Ettől úgy érzem az engem megszállt szellem is kénytelen kijjebb vánszorogni, némi teret adva a színeimnek, hogy megtaláljam őket én is, s velük együtt létrejöhessen a szivárványom.
A szivárványom, amivel szeretek, és amivel engem is szeretnek.
Principum: alapelv, kezdet
Sziasztok!^^
Hát... ez most nagyon nem tudom milyen lett. Sokkal kevesebb időt tudtam ráfordítani, mint szerettem volna, úgyhogy én megint kicsit összecsapottnak érzem, nem is tudom mennyire sikerült átadnom bármit is.
Ennek ellenére nagyon remélem, hogy nem lett olyan rossz, mert hát annyira imádom Namjoont, hogy azt leírni nem lehet, úgyhogy igazából mindig kevésnek érzem, ha vele írok.
Várom a véleményeteket!^^