Lelkem tébolyult útvesztőjében kanyarogva csaltam felszínre a hangokat, melyek minden egyes billentyű leütésekor örömtáncot járva szaladtak ki bensőmből. Megnyílt alattam a tér, felettem az ég; csak én voltam és a zene, a fények és a szívem. Kiszíneztem hangszerem fekete-fehér világát hangom által kreált szívemmel, hogy kiegészülve egymással, duettünk lehessen lelkeink találkozásának megvalósítása. Én voltam ő, ő pedig én. Egy valóságos kavalkádban vesztünk el, egy eggyé vált fényszimmetria tengerén úsztunk a száraz sivatag felé, hogy dalunk képes legyen felrobbanni a vízben, majd elaludni tűzben.
Felébredve az elmúlt percek mámorából nyitottam fel szemeimet, miközben gyér tapsvihar árasztott el néhány másodperc erejéig, hogy aztán mindenki visszatérhessen a bárban folytatott eddigi tevékenységéhez. Ennyi jutott nekünk, a szívünknek, magunknak. Felszínes figyelem, félfüllel hallgatás, félszívvel érzés. Azért jöttem ide, erre a kicsiny szigetre egy évvel ezelőtt, hogy hallják a hangom, ismerjenek és megbecsüljenek, hogy a szenvedélyemnek élhessek, és átadhassam ezen keresztül önmagamat. Mégsem éreztem azt az elégedett megnyugvást és bizakodó izgatottságot, ami a mindennapjaim kéne jellemezze, csak a süket fülekre talált zeném figyelemre áhítozó ordítása zengett fejemben, egyre csak hangosabban és hangosabban.
Ahogy körbevezettem tekintetem az alacsony pódiumról, a világ is megszűnt létezni egy pillanatra; egy fekete szempár rabságába estem, mely tüzetesen kémlelve engem kortyolt bele italába, miközben a kacéran megbúvó mosolyt szája szegletében igyekezett elfojtani. Letette maga mellé poharát, majd a bárszékét teljesen felém fordítva engedett magának, és húzta széles vigyorra ajkait. Felkuncogtam, elengedve egy suta félmosolyt. Komolyan flörtölt velem az idegen?
Elindultam a mini színpadomról, hiszen az én szerepem aznapra véget ért. Elég is volt ennyi, mert reggel óta dolgoztam, az óra pedig már majdnem éjfélt ütött. Nem lepődtem meg, ahogy a titokzatos fiú megakadályozva az öltözőbe lépésem elállta az utam, s a huncut vigyorral az arcán mérlegelt, magabiztosan felém nyújtva egy italt.
– Megiszod ezt velem? – kérdezte mély tónusú hangján, mely bizsergette füleimet, s talán még a szívemet is. Íriszeire halovány fény vetült, fel-fel csillantva őket, ezzel egész arcának egy kis extra ragyogást kölcsönözve.
– Miért innék egy idegennel? – fontam össze magam előtt karjaimat, én magam is egy előbújni kívánó mosolyt visszafogva.
– Hogy megismerd a szabadságot, amiről énekeltél – válaszolta némi morfondírozás után, mire én nem tudtam mit reagálni, csak kivettem kezében tartott italomat és belekortyoltam.
– Honnan veszed, hogy nem ismerem?
– Ha ismernéd, akkor arról énekelnél, hogy a létezésed határtalan, nem arról, hogy korlátokba ütköztél – felelte egyszerűen, vesébe látóan, én pedig lehidaltam a szavaiban megbújó igazságtól. Ő is észrevette ezt, így poharát koccintásra emelve nézett mélyen a szemembe, majd győzelmét ünnepelve felém nyújtotta kezét. – Taeyong, egyébként.
– Jaehyun – fektettem tenyerem övébe, majd némán hagytam, hogy derekamat érintve az egyik asztalhoz kísérjen. Helyet foglalt velem szemben, miközben arcán továbbra is elégedetten magabiztos, de közben cserfes és kacér kifejezés üldögélt.
Beszélgetésünk bonyolultságának fonalát én is alig tudtam kézben tartani. Hol a mélyreható gondolatait osztotta meg velem a zenéről – az álmai végtelenségét, a mondanivalója sokaságát, amire keresi a megfelelő szavakat, de általában csak a testével találja meg; a tánc a káros szenvedélye, mint nekem a zongora. Aztán áttért a nyaralásra, amin éppen részt vett, hogy elmeneküljön a hírnév elől, ezen a kicsiny szigeten, ahol nyugodtan kiteheti a lábát az utcára és süttetheti a hasát a tengerparton.
Teljesen elvesztem. Megbénítottak szavai, ahogy a legkülönösebb gondolatokat osztotta meg velem, elvették a figyelmem hosszú karjai, amiken erősen rajzolódtak ki erei gesztikulálás közben, de legfőképp elrepített a szárnyakkal, amiket nekem adott. Amikkel úgy éreztem képes vagyok végre egy kicsit magasabbra emelkedni, vagy talán egy lépéssel közelebb kerülni az útvesztőm kijáratához.
– Remélem látod, hogy itt és most milyen végtelenek vagyunk mi ketten – hajolt át az asztalon, arcát enyémhez közelítve, egy pillanatra sem engedve a szemkontaktusból. Megrettentem egy pillanatra, mert nem értettem gondolatmenetét, mígnem hirtelen minden kivilágosodott. Ahogy megláttam benne mindent, ami én voltam, és mindent, ami nem, az egész világom értelmet nyert. Szemtükreiben egyszerre léteztem én, és létezett ő, s ahogy az újabb huncut mosolyát rám villantva összetörte az apró tükörképet, bennem a felismerés bizsergető aromája ébredt fel.
A fények elterjedtek a sötétségben, ahogy ajkai egyémeket érintették. Világosság hada zúdult ránk, hogy beterítse világunkat az ismerősen csengő aurával, ami mégis újként érződött mindkettőnk számára. Mámortenger vizében elmerülve kapálóztunk a felszínre jutásért, de csak egyre mélyebbre és mélyebbre sodort minket az áramlat, mégis lelkünk a felhők között úszott tova.
Fel sem eszméltem, és máris a lakásom ajtajának zárjával bajlódtam. Csak követtem a fényeket és a hangokat, az érzékeim diktálta melódiát dúdolva az engem fáradhatatlanul csókoló és érintő fiúval. Megnyílt alattam a tér, ahogy bőr ért bőrhöz, és szív a szívhez, szakadatlanul keresve a lélek óceánjának kezdetét és végét, elveszve a végtelenség alkotta határok között. Kiszínezte fekete-fehér világom egészét a szíve alkotta hangokkal, bizsergetve lényem eltévedt darabjait, kínzó lassúsággal repítve a szabadág felé. A közös tengerünk hullámai közt született duett tökéletes volt; pont mint a mennyei képzelet, ami bármelyik pillanatban rémálommá válhatott volna.
– Érzed, milyen szabadok vagyunk most?
A szívem is belesajdult a felismerésbe, ezzel együtt pedig az övé is. Elködösült tekintetünk valahol középen találkozott; mámor-fátylat borított gondolataink sokaságára. Magammal rántottam a téboly útvesztőjének mélyébe, miközben én az általa adott szárnyakkal szeltem keresztül a határtalanságot. Azon az éjszakán megismertük a lehetetlent, megérintettük a végtelent, és egymás tengerében robbanva aludtunk el a tűzben.
Akkor jöttem rá, hogy milyen forró és lobbanékony is a világ. Egyetlen pillantás, vagy éppen gondolat képes lángba borítani mindent, mígnem egyetlen csepp víz hurrikánként tör magasba, hogy a kirakós darabkáit szétszórva összetörje a képzeletünk szülte képfoszlányt, örökre eltűntetve egy igen fontos részletet, ami talán soha nem is volt meg. Világunk eggyé válása nem volt lehetséges; erre egyikünk sem számított.
Kávémat feketén ittam aznap reggel; szerettem volna számban is érezni szívem megtört keserűségét. Némán pillantgattam a velem szemben ülő fiúra, keresve a megfelelő szavakat, amik valahogy nem akartak megtalálni. Némán tátogtam, majd csuktam be a számat sorozatosan, miközben kergettem gondolataimat. Ahogy tekintetünk találkozott, elfogott a félelem a keserédes szituáció miatt. A halovány mosoly szája szegletében becsapós volt; ha nem láttam volna lelkébe talán el is hiszem, hogy nem fáj neki, hogy nem éppen a szívét tálalja felém, ahogyan ezt én is tettem vele. Mindenemet adtam volna neki, ha az a nem létező puzzle darabot képes megteremteni; és tudom, hogy ő is.
– Egyszerűvé tetted a világom – szólalt meg végül elsőként. Hangja rekedtes volt, én mégis tisztának éreztem, a legtisztábbnak, amit valaha hallottam. Szemei mindent elárultak: félve keresték enyémeket, biztatásra várva, hogy a nyers valóságot nem csak ő képzeli.
– Te pedig bonyolulttá az enyémet – feleltem, mire halk nevetés rázta meg vállait, melynek édes dallama megbénította egyébként is haldokló lelkemet. Én is kénytelen voltam elmosolyodni, leginkább a helyzet abszurdságán, és mert valahogy leplezni igyekeztem szenvedésem nyilvánvalóságát.
– A hazugságok szúrósak, de néha az igazság jobban fáj – tartott egy kis hatászszünetet, hogy összeszedje minden bátorságát, és kezei tanulmányozásával felhagyva felvegye velem a szemkontaktust. – Nem éri meg hazudni, vagy tettetni, Jaehyun-ah – rázta meg a fejét szomorúan, szemöldökét apró ráncokba összehúzva. Őszinte szavaitól egész testem sajogni kezdett, mintha máris érezné a hiányát annak, aminek azelőtt a létezéséről sem tudott. Mintha a megtalált szabadság éppen ekkor tört volna apró szilánkokra, hasogató fájdalommal sértve fel érzéseink hadát, hogy szüntelenül kísértse hátralevő életünket.
Nem ellenkeztem. Hittem a szavaiban, és a bennük megbúvó igazságban. Hálás voltam neki, hogy nem velem mondatta ezt ki; a véget, amit egyikünk sem akart, a vereségünket, a végzetet, ami kegyetlen tőrdöfés volt egyébként is darabokban úszkáló lelkünkbe.
Íriszeibe pillantva szívem látta szívét, kezeit érintve bőrén éreztem lelkét. A legvalósabb módon láttam őt, ahogy ő is engem; kitártuk a hozzánk vezető ajtót, engedélyt adva a belépésre, egyenes folyosón kínálva fel életünk legfőbb mozgatóját.
Végtelenségünk határtalan korlátjába ütközve cseréltek szíveink helyet, bízva abban, hogy ezzel az egymásban fellelt szabadságot soha nem veszítjük el, s mindketten belehelyezhetjük a kirakós hiányzó darabját útvesztőnk térképébe.
Sziasztok!^^
Nagyon meglepődtem, hogy ilyen hamar kész lettem, de remélem ez nem ment a novella kárára, mert most kivételesen én is egészen elégedett vagyok vele.
Egyébként az egész novellát Jaehyun egyik relay camje ihlette, amiben arról beszél, mit is jelent neki a zongorázás, meg a tánc. Írás közben pedig végig az I like me better coverjét hallgattam, úgyhogy lehet inkább arra a számra született ez a novella xd
Most valamiért különösen közel érzem magamhoz ezt az írásom, úgyhogy remélem nektek is tetszeni fog^^
