Zene: Bagossy Brothers Company - Úszom a Nap felé
Halványnarancssárgás színben tündöklő égbolt kísért utamon. A zajos főútról lefordulva léptem be egy szöuli park kapuján azt remélve, hogy talán egy kis nyugalomra lelek. Nem is tudom, mit gondoltam. A taxikat hangosan leszólító, hazafelé igyekvő emberek türelmetlenül kiabáltak a forgalmas útkereszteződésben, s szinte szüntelen dudálás kísérte a délutáni csúcsidőt. Diákok hangos csapatokba verődve közlekedtek, nevetésük zengte be a környéket, főleg amint befordultak az általam is látogatott parkba.
Kezdtem elveszteni a fejem. Elmosódott a világ körülöttem, én pedig ijedten kapkodtam a fejem magam körül, keresve valamit, bármit, ami egy biztos pontként szolgálhat. Mélyeket próbáltam lélegezni, de olyan nehézkesen ment, mintha tüdőmet egy erős kötéllel körbezárnák, megkötnék, és csak húznák, míg már nem tud többé tágulni. Csapdába került, s vele együtt én is. Nekem pedig muszáj volt szabadulnom, mielőtt minden egyes porcikám itt ragad, valahol valóság és álom közt szenvedve.
Megakadt a szemem a fénylő égitesten. Sugarai árnyakat vetettek körém, én pedig csodálva bámultam melegségébe, tiltakozó szemeim sugallata ellenére. Körvonalait kerestem, de nem találtam. Olyan végtelennek tűnt ettől a mindenséget beragyogó Nap, hogy szinte belesajdult szívem az érzésbe. Vajon én is ilyen akarok lenni, vagy ez az, amit keresek valakiben?
Percekig csak elmosódott foltokat láttam magam körül, de legalább elterelte egy időre a figyelmem, amit kihasználva bepötyögtem egy üzenetet Jungkooknak. Azonnal látnom kellett, nem bírtam tovább.
Türelmesen vártam rá szívem heves zakatolásának ütemes hangjában. Elnyelte a környezetemben levő káosz teljes egészét ez a ritmus, melyet valójában én magam diktáltam tudtomon kívül. Néhol meg-meg állt egy pillanatra egy lélegzetvételnyi időt hagyva a pihenésre, melyekben nem éreztem azt az elviselhetetlennek vélt kétségbeesést. Vajon csupán ennyi jutott nekem? Ez a néhány pillanat gondtalanság, melyekben meg vagyok fosztva az oxigén frissítő aromájától? Vajon maga az oxigén az, ami gyilkossá avanzsált, ellenem fordítva a szükség kegyetlen mivoltját?
Egy szélesen mosolygó arc jelent meg előttem. Ahogy közeledett felém, képtelen voltam nem tökéletlenül tökéletes vonásaira koncentrálni, melyeket egy édesen gondtalan és gyermekies ajakgörbület vidított fel, ezzel lelkének legcsodásabb, és egyetlen valódi tükreit egy-egy vékony vonallá préselve. Igéző. Ez volt az első gondolata az embernek, ha ránézett arcára. Egy olyasfajta érzést keltett mindig, valahol mélyen bennem, mintha megjelölne a lelkével, hogy sose feledhessem el az ő valóját, és ettől mintha egy láthatatlan csomót húzna szívemre, ami egyre csak szorul és szorul, míg már a sebek képtelenek regenerálódni, így csak gyűlnek és gyűlnek folyton-folyvást.
– Hyung! – ejtette ki mesés orgánumú hangján. Sötét, göndör fürtjei melegséggel keretezték arcát arra késztetve az embert, hogy megigazítsa szemeibe lógó rakoncátlan tincseit. Sokszor tette ezt ő maga is, de én szerettem megelőzni ebben. Szerettem, ha gondoskodhatok róla, és szerettem én lenni az a valaki, aki támaszául szolgál a nehéz időkben.
Halovány félmosolyt erőltettem magamra, miközben próbáltam szabályozni ritmusvesztett szívemet. Jungkooknak azonnal feltűnt a hamis gesztus, mire nyomban aggodalmassá vált eddig örömteli tekintete. Jól ismert már, sok mindennel tisztában volt, de valahogy mégsem eléggé. Nem tudott igazán megérteni, s valamiért sosem volt képes tisztán látni a zavaros érzéseimet, hiába igyekeztem a lehető legegyszerűbben elmagyarázni neki. Túl bonyolult voltam az ő kissé még éretlen világához.
– Mi a baj, hyung? Megint pánikolsz? – Megremegett hangja a szavak formálása közben, s szemei kiguvadva vizslatták arcom minden apró négyzetcentiméterét, miközben kecses ujjait tarkómra fektette, így kényszerítve a szemkontaktusra.
Mindig is hitt abban, hogy mindent ki tud olvasni íriszeimen keresztül. Úgy gondolta én valójában egy nyitott könyv vagyok, csak meg kell tanulnia a nyelvet, amin íródtam. Éppen ezért, mindennap némán bámult feketéllő szembogaraimba perceken keresztül, s ilyenkor tilos volt megszólalnom. Azt mondta a némaság a legőszintébb szó, ami elhagyhatja egy ember száját. Először kinevettem ezért a gondolatért, aztán ahogy telt az idő, és mindennap némán bámultuk egymást lélekbehatolóan, megértettem mire is gondolt.
Ő azonban nem tudta véghez vinni ugyanazt, amit én. Nem értett minden rezdülésemből, nem tudta egy szemvillanásból éppen mit érzek, vagy gondolok. Nem tudta megjósolni a cselekedeteimet, képtelen volt a bőrömbe bújva az én szemszögemből látni a világot. Éppen ezért nem értette azt sem, hogy mennyire is szenvedek ebben a helyzetben, hogy mennyire gúzsba kötöttnek érzem magam már egy ideje.
– Én csak besokalltam, Jungkook-ah – feleltem, állva égető tekintetének érintését. Kezemet alkarjaira fektettem, miközben ő minden ujjával tarkómba kapaszkodva igyekezett közelebb kerülni hozzám. Finoman birizgálta az ott lévő tincseimet, hiszen pontosan tisztában volt vele, hogy mennyire szeretem ezt, ezúttal azonban mégse erre volt szükségem, így gyengéden próbáltam egy kis távolságot ékelni közénk. Ahogy én is elmélyedtem a mozdulat közben búsan ragyogó íriszeiben, hatalmas fájdalmat véltem felfedezni. Értetlenség, aggodalom és bánat keserves egyvelege tükröződött a világ legőszintébb szempárjában, ami engem is felőrölt belülről. Szememet lehunyva igyekeztem ezt kizárni, hátha így könnyebben kimondom, amit nem halogathatok tovább. – Én csak el szeretnék menni innen. Ebből a városból, a családomtól. Belefáradtam abba, hogy folyton folyvást ugyanazt a lemezt kelljen újrajátszanom. Én tönkremegyek ebbe, Jungkook-ah, úgyhogy nem tudok tovább várni.
– Tőlem is el szeretnél menni? – Erőtlenül engedte le maga mellé eddig engem vigasztaló karjait, s hangja remegése biztosított engem kétségbeesésének mértékéről. Megvakartam fejem búbját, s ajkaimat rágcsálva mondtam ki a legőszintébb választ.
– Ha maradok, itt leszel mellettem? Leszel a támaszom, amire szükségem van? – hangom még sose csengett talán ilyen szomorúan, hiszen tisztában voltam a válasszal, ahogy ő maga is. Nem tud az az ember lenni, akire nekem most szükségem van. Talán ez az, ami a legapróbb darabokra képes törni egy ember szívét. Ha a szüntelen akarás és erőlködés után csupán a kudarc keserű utóíze érződik, s mindezzel a teljes világa is odavész. Vajon képes lenne hagyni ezt? Hagyni, hogy minden odavesszen, amiben megtalálta az önmaga legjobbja felé vezető utat?
– Én mindig itt vagyok, hyung – súgta közelebb lépve hozzám. Végigsimított arcélemen, s ezúttal ő erőltetett hamis félmosolyt gyönyörű arcára. Tekintete fájdalmasan pásztázott engem, mintha épp a soha elengedni nem akaró csomót a szívemen hagyta volna kilazulni, hogy végre fellélegezhessek. – Csak fogalmam sincs, hogy kéne kezeljelek.
Egy darabig elmerültünk ebben a kijelentésben. Nem akartam őszintétlen választ nyújtani neki, így inkább csöndben maradtam. Megint meg kellett próbáljam elmagyarázni neki ezt a bonyolult körforgást, ami az életemben ezt az állapotot váltotta ki belőlem. És megint nem fogja tudni igazán átérezni.
A Napot figyelte, ugyanúgy ahogy egy kicsivel azelőtt én magam is. Vajon ugyanazok a gondolatok fordultak meg az ő fejében is? Ezúttal én se tudtam volna megmondani, hisz mintha az elmúlt percek kilométernyi távolságot ékeltek volna közénk. Vajon benne mindig ez van velem kapcsolatban?
– Tudod, hogy mit érzek most? – Az ordító némaság általam került megtörésre. Csatlakoztam hozzá a minket fénybe borító égitest pásztázásában, abban reménykedve, hogy így képes leszek átadni magamat és azt a bonyolult lélekkavalkádot, ami velem együtt jár, vagy legalább annak egy nüánsznyi darabkáját. Szemem sarkából érzékeltem, ahogy újra engem tisztel meg íriszei mélységes érzelmeivel, és próbál engem megtanulni. – Hogy itt vagyok leragadva veled a valóság küszöbén.
Ekkor már egyikünk sem a Napot bámulta. Újra egymással szemben álltunk, tagadhatatlanul fürkészve a másik érzéseit, miközben Jungkook száját egy kissé hitetlen nevetés hagyta el. Beletúrt göndör fürtjeibe, hogy erőszakosan tépjen egyet rajtuk, mintha ezzel akarta volna a bensőjében keletkező fájdalmat kompenzálni.
– És te ki szeretnél lépni ezen a küszöbön? – Felvette velem a szemkontaktust. Ott állt előttem tisztán és őszintén, válaszra várva. Nem volt hozzám se távol, se közel. A tisztes távolság megtartása mellett volt kitárulkozva elém érzelmeiben, lelke egyetlen darabkáját sem eltitkolva előlem.
– Én csak menni szeretnék, arra várva és abban reménykedve, hogy utolérsz – mondtam ki a valóságot, remélve, hogy ezzel megérti. Megért mindent és még annál is többet, mert képtelen voltam neki máshogy megfogalmazni az érzelmeimet. Egyszerűen nem ment, mert én nem így működtem.
– Erre sose kellet várnod – felelte egy mély sóhajtás kíséretében. Úgy hangzott, mintha ennek kimondásával ő maga is megkönnyebbült volna. Mintha őt is ugyanúgy kínoznák belülről azok a dolgok, amik engem is. Ebbe valójában még sosem gondoltam bele igazán. Mi van akkor, ha tökéletesen átérez minden engem érintő szenvedést, csupán én nem látom ezt a saját kicsinyes különlegességemtől? – Én mindig is tisztában voltam azzal, merre tartasz és ezt hogyan is valósítod meg.
Sokáig azt hittem a mechanizmusomat csakis én vagyok képes megérteni és ez nem olyasvalami, amit képes vagyok elmagyarázni. Ebben nem is tévedtem, mert nincs ember, aki képes lenne szavakba önteni mivoltját. De vajon létezik, hogy annyira félreismertem, hogyan is viszonyulunk egymáshoz? Létezik, hogy mégis jobban ismer engem Ő, mint én saját magamat? Létezik, hogy én nem voltam tisztába azzal, ahogy a bőrömbe bújva az én szemszögemből nézi a világot, megértve engem és teljes valómat az útvesztőre hasonlító lelkivilágommal együtt?
Jungkook feketéllő gombszemei káprázatosan fényessé és értelmessé váltak, miközben nem engedte enyéimet szabadon. Fogságba ejtette, hogy ne tudjak menekülni, és ez volt az a momentum, mikor mindkettőnk számára kitisztult a látkép. Rájöttünk a csavarra, ami Jungkook számára talán nem is volt olyan meglepő, számomra viszont óriási előrelépést jelentett.
A pillanat hevében kúszott halovány félmosolya engem is arra késztetett, s közben tekintetem újra a Napunkra vezettem. Kezemet kinyújtottam felé, s egy apró lépés megtételével kerültem közelebb hozzá.
– Mit csinálsz, hyung? – kérdezte csalfán, mint aki már tudja is a választ. Talán mindig is tudta.
– Én csak… úszom a nap felé, Jungkook-ah – sóhajtottam megkönnyebbülten, mire egyszerre olyan szabadság érzés kerített hatalmába, amit nem is hittem, hogy létezik. Minden kötél és csomó, ami szorította porcikáimat korlátozva engem a mozgásban és légzésben semmivé foszlott, én pedig végre megtapasztalhattam, hogyan is járja át az oxigén frissítően testemet. Olyan valóságosnak tűnt az egész, hogy szinte álombelinek hittem elsőre. Egyedül a mellettem álló fiú mindent áthidaló szeretete biztosított a helyzet valódiságáról. – És remélem te is velem tartasz.
Azt hiszem, abban a pillanatban értettem meg Jungkookot, mikor a kijelentésemre széles mosoly terült szét arcán, s ezzel ő vált a világom beragyogójává. Akkor sikerült felfognom minden egyes szót, amit valaha nekem mondott, s minden egyes érzelmet, amit valaha mutatott felém. Akkor tisztázódott bennem teljes mértékben, hogy végig én voltam az, aki a különcnek hitt személyiségével a világ legnagyobb butaságát követte el. Nem láttam a fától az erdőt.
Ezúttal az én számat hagyta el hitetlen nevetés, s miután Jungkook arcán mérhetetlen boldogság és elégedettség jelent meg, ujjait enyémekre kulcsolta, majd rólam a Napra vezette tekintetét. Én képtelen voltam nem őt nézni.
Mindketten a Napunkat bámultuk.
Sziasztok!^^
Hűha, annyi gondolat van bennem ezzel a novellával kapcsolatban, kicsit félek, hogy túl elvont és zavaros lett. Mindenesetre nem szeretnék semmit sem elmondani itt egyelőre, remélem azért sikerült átadnom, amit szerettem volna és nem csak egy túlkomplikált érzelemkavalkád az egész :D
Először annyira Hecsivel szerettem volna írni, mert hát ő maga a nap meg minden, de aztán mégis Taekooknál kötöttem ki. Részben azért is, mert most realizáltam, hogy már másfél éve nem írtam velük egyáltalán, részben pedig meg mégiscsak ők az szívemhez egyik legközelebb álló páros, ez a zene pedig szintén nagyon sokat jelent nekem. Bár most eléggé izgulok, hogy méltó lett-e Taekookhoz és a zenéhez ez a novella :D
Huh, tényleg, már nagyon rég nem izgultam ennyire, úgyhogy nagyon várom a véleményeteket!^^
