Fárasztó magány ücsörög vállaimon, ahogy az ágyam kényelmében várok Taehyungra. Az ablakon beszűrődő holdfény sötét árnyakat vet a szobában levő bútorokra, de én csakis a bejárati ajtóra fordítom minden figyelmem, amin bármelyik pillanatban beléphet a várva várt fiú. Keserűség ízét érzem számban, miközben félelem tapogatózik kellemetlenül a bőröm felületén; nem szeretnék kitárulkozni. Úgy érzem, igazságtalan, hogy meglátott a legsebezhetőbb formámban. Sosem szerettem senki tudtára adni, hogy milyen csatákat vívok magammal, hisz ez csakis az én terhem. Ezért is érint olyan mélyen, hogy az este folyamán rajtakapott, ahogy farkasszemet nézek magammal a tükörben. Különösen elnyomtak az érzések; a szédítő üresség húzott és húzott lefelé, mígnem teljesen el nem merültem benne. A mélységben, ami fojtogatóan fullasztó tud néha lenni, s mindig úgy érzem, hogy nincs belőle kiút. Nem hiszem, hogy ezt valaha bárki is meg tudná érteni.
Ajtócsukódás hangja szakít ki gondolataimból. Taehyung léptei suhognak a szőnyegen, ahogy két teli pohárral a kezében egyensúlyoz, melyeknek keserű aromája kétségtelenül megegyezik a nagypapája által készített sörével. Hálás mosollyal pillantok rá, ahogy mellém ülve kezembe nyomja az egyiket. Hihetetlen, hogy mindig a legapróbb gesztusokkal is az őszinte törődését fejezi ki: nagyon jól tudja, hogy az alkoholtól pikk-pakk megered a nyelvem, máskülönben viszont képtelen vagyok szavakban kifejezni magam. Az italt szürcsölő arcára téved a tekintetem, s elidőzök holdvilágnyi szemeiben; olyan különös hasonlóságot vélek felfedezni benne, amit eddig még sosem sikerült: azt az ismerős érzelmes ürességet, amit saját magamban is látni véltem nem olyan rég; azt a rémisztően mély óceánt, amiben csak megfulladni lehet. Bizalommal telve viszonozza pillantásom, és valahogy most különösen közelinek érzem őt magamhoz. A lélekbelátó vizslatása elől mégis kénytelen vagyok elmenekülni.
— A szemeid magánya mélységekbe repít, Jungkook — szólal meg mély orgánumú hangján. Érzem, ahogy minden figyelme rám telepszik, és látom magam előtt sötéten csillogó szemgolyóit, melyek szeretettel és bölcsességgel telve méregetnek. Hangja nem érződik aggodalmasnak, csupán kíváncsian osztja meg velem az észrevételét, én pedig magamban emésztgetem a felém intézett szavakat. Tekintetem a kezemben levő italról arcára vezetem, s holdvilágtól csillogó íriszeit kezdem vizslatni, mire szemeit mélyen enyémbe fűzi. — Rendben van, ha néha így érzed magad, de szeretném, ha tudnád, hogy én olyankor itt vagyok neked, hogy ne tudj túl mélyre zuhanni.
Szívem is beleremeg kimondott szavaiba, kellemes libabőr telepszik egész testemre. Olyan megmagyarázhatatlan hirtelenséggel érint meg, hogy tapogatózása távolisága ellenére közelebbinek érzem, mint valaha bárkit; mélyre hatoló lélekszemei elhitetik velem, hogy talán nem is lenne olyan borzalmasan kínos, ha mégis láttatni engedném magam valakinek. Én magam is meglepődök a belőlem kibukó szavaktól.
— Tudod, csak úgy érzem, hogy minden annyira kék. — Érzéseimet ugyan furcsán fejezem ki, mégsem kapok hitetlenkedő nevetést válasznak, csupán egy aprócska szemöldökráncolást, majd halk hümmögést. Orrát kicsit fölhúzza, s egy pillanatra elréved tekintete; mintha a világ összes lehetőségét éppen számba venné és minden szavát mélyen végiggondolná, hogy a megértés lehetőségének minden létező szikráját felém nyújthassa.
— Hmm, én is szoktam ezt érezni — bármiféle frusztráció nélkül feleli ezt, mire az én szívemről hangos csattanással lökődik le a hatalmas kő, a vállamon csücsülő magány-manók pedig kedvetlenül ficánkolnak; talán kezd kényelmetlenné válni az eddig olyannyira szeretett lakóhelyük. — Ilyenkor olyan, mintha a semmi és a minden egybefonódna, és felvennék a kéknek egy semmilyennek tűnő árnyalatát; mintha az ég és a tenger színe között nem lenne különbség; mintha a zuhanás egyet jelentene a repüléssel.
Belém marnak gondolatai. Ahogy mindezt megfogalmazza, holdfény ragyogta szemei tükörképként funkcionálnak számomra; nem tudom eldönteni, hogy magamat, vagy őt látom-e tisztábban; érzékeim nem tudják megmondani, hogy az ő lelke simogatja-e az enyémet, vagy az enyém az övét, csupán abban vagyok biztos, hogy az eufórikus érzés tapogatózó ujjai kendőzetlenül szeretnék a köztünk levő határokat eltűntetni.
Egyik részem nem szeretné elhinni, hogy ez a diskurzus köztünk valóságos, másik oldalról viszont rájövök, hogy sosem vágytam másra. Mindig elrejtőzöm mindenki elől, de talán csak azért, mert senki nem tud így megérteni, senki nem tudja azt érezni, amit én. Talán most először érzek egy olyan megmagyarázhatatlan kapcsolódást, ami lélektől lélekig tart; most először érzem, hogy úgy igazán meg vagyok érintve.
— Néha talán jó lenne ebben a kékségben elmerülni. — Én lepődök meg a legjobban a kijelentésemen; szemeim hatalmasra gúvadnak, szapora légvételem ijedtségem legfőbb árulkodója. Nem értem saját magam szókimondóságát, hiszen én mindig minden szavam alaposan átgondolom, nehogy valami olyat mondjak, amit nem kéne; vagy valami olyat, amivel túl mélyre engedek valakit a lelkembe. Taehyung csak kacéran, ártatlan mosolyra húzza ajkait, s megérint; de ezúttal nem tudom eldönteni, hogy a lelkével, vagy a kezével. Olyan, akár egy mindentudó, aki képes a felejthetőt felejthetetlenné tenni, s a kék árnyalatait megkülönböztetni.
— Tudod, Jungkook, olyan vagy, mint a lélek afrodiziákuma. — Őszinteségének mértékét nem tudom hogy lereagálni, csak zuhanok vele; s ebben a pillanatban úgy érzem, mintha repülnénk. — Minden vágyam, hogy elmerüljek a lelked kékségében; hogy megmutasd nekem a saját kezdeted és véged; hogy láthassam, te mit látsz, amikor tükörbe nézel, és én is megmutathassam, mit látok, amikor téged nézlek.
A percek elbomlanak, a létezés jelensége megszűnik; csakis lelke univerzumának magányát érzem, ahogy találkozik enyémmel, és finom érintésekkel bátorítja a felszabadulásra. Talán ebben a pillanatban merülök el benne, de lehet, hogy csak a követezőben. Minden, ami abban a minutumban a világon van, az a feketéllő szemtükreink találkozásában jön létre; sajgó szívünk remegése tölti meg ritmussal a bennünk levő ürességet. Ekkor érzem meg, ahogy lelke meztelenségének kéksége cirógató ölelésébe von; s ekkor érek el arra határvonalra, amit átlépve lelkemet egyenesen karjaiba nyújtom.
Nem félek többé. Teljesen meg vagyok bizonyosodva róla, hogy a lélekutazás, amire incselkedve hívogat, meg van írva a csillagokban. Ujjai finomsága csiklandóssá tesz, elvarázsol színtisztaságának minden rétegével. Feltárja elém azt a mélységes kéket, aminek árnyalatai kiegészítik enyéimet, s magyarázatot ad mindenre, amire valójában képtelenség választ találni. A kezdet a tenyerében pihen, míg én a véget igyekszek megtalálni, de a határok valahol mégis teljesen összemosódnak; akár csak a tenger és az ég kékje.
Kegyetlen a ráeszmélés, amit az érem két oldalának felismerése okoz. A monoton magány megsebez, s egyben felemel; ha a lélek színei kiforrnak, hirtelen minden egyértelművé válik. Rátalálni a magány-társra olyan, mint a legszebb harmónia megszületése; mintha az eddigi minden szenvedés, nehézség, és különcségérzet értelmet nyerne abban a pillanatban, hogy a magányosság összeér, s egy egészet kovácsol: a kék árnyalatai egybefolynak, hogy keveredve egymással új világot teremtsenek, melyben az óceánba már nem csak belefulladni lehet, s a szédítő üresség nem húz le, hanem pont, hogy felemel.
Ezekkel a gondolatokkal veszek el lelke csendjének dallamos csicsergésében, míg ő megállíthatatlanul duruzsolja a csodálatosnál csodálatosabb szavakat mélységem értékességéről.
Sziasztok!^^
Hát én elképesztően élveztem írni ezt a novellát, és remélem nektek is tetszeni fog :D Mikor legelőször hallgattam ezt a zenét, rögtön a "lélek meztelensége" jutott eszembe, aztán pár hete, mikor kikerültek a videók Taekookról a Harry Styles koncerten, tudtam hogy velük kell ezt a novellát megírnom (meg hogy ezt a zenét fogom mondani haha) :D
Egyébként írás közben végig Kook Falling coverjét hallgattam, úgyhogy szerintem ezt is eléggé lehet érezni a novellán.
Nagyon várom a véleményeteket!^^