Zene: Jesse & Joy - Espacio Sideral
A horizont behatárolhatatlan vonaláról tükröződött vissza a lágyan hömpölygő tenger hullámainak fodrozódása, meg-megcsillantva a Nap lemenő sugarait a felszínen. A szorosan mellettem ülő, lábait vízbe lógató fiúra pillantva megbizonyosodtam a helyzet valódiságáról; még a világosságot is világosabbá tette, ahogy a fehéret is fehérebbé: egyedül ő volt képes még a nappali égbolton is fényes csillagként ragyogni.
Felhők százai úsztak a messzeségbe. A lágy szellő formálta alakjuk folytonos változása kiszámíthatatlanul törékennyé tette őket; sose tudhatták, mikor ütköznek össze, vagy éppen mikor sodorják el őket egymástól, hogy aztán bánatuk napokig tartó sírásban mutatkozzon. Az egyetlen örök-személy számukra az égboltjuk volt. Nem számított, merre viszi őket az élet, nem változott a nappal kéken, éjjel feketén fénylő háttér; megtörhetetlen kötelékük a végtelenséget is túlélte.
Jeno-yah kócos tincsei őt nem zavarták a naplemente élvezésében, ellenben az én figyelmemet kellően elterelték. Tökéletesen keretezték arcát, ahogy napfénytől csillogó bőre pírben ragyogott, miközben lehunyt szemekkel élvezte a pillanatot. A víz sós illata felkúszott orrunkba, s én azonnal rájöttem, miért erre a helyre hoztam őt. Bőrének természetes aromája kínzóan hasonlított az ekkor érzetthez, így én csak kábultan figyeltem, ahogy a Tenger belélegzi a tengert, majd kifújva a levegőt fél szemével kérdőn rám pillant.
Úgy éreztem, ahogy lélegzik megszabadít minden gonosztól. Minden alkalommal, mikor levegőt vett, teleszívott engem is a csoda minden forrásával, s ahogy kiengedte a fölösleget tüdejéből, a belőlem származó minden rossz is kiűzetett. Rajta keresztül lélegeztem én is; a lelkem belőle élt, s általa láttam a világot a magasból, a felhők közül.
A bizalom papírvékony vonalát átlépve új világok nyíltak meg előttünk. Mikor először nyújtottam felé a kristálydobozom, rettegtem; féltem, mert nem akartam elveszíteni, és mert nem hittem, hogy ugyanazt érzi, amit én. Mégis, ahogy a világűrömön és Tejutamon keresztül mindenemet neki adtam, megtaláltam a helyet, ahol a föld és az ég találkozik: ahol ő és én eggyé válunk.
Azóta csak többet és többet szeretnék adni neki. Függőjévé váltam a boldogságának és örömének, én attól éltem, hogy abban a ragyogó szempárban láthattam a legcsodálatosabb virágokat kinyílni; öntözni szerettem volna egész életemben cserébe, hogy olyan szerelmessé tett, amilyenné nem is tudtam, hogy én is válhatok.
Észre se vettem, hogy milyen mustráló tekintettel méreget már egy ideje. Talán hasonló arckifejezéssel ajándékozott meg, amilyennel az előbb én őt. Halovány félmosoly bujkált szája szegletében, miközben mandulavágású szemei csokoládébarnaságának ragyogását a rávetülő napfény megcsillogtatta; egyenesen rám, ezzel is bizonyítva, mekkora hatalma van fölöttem.
— Ilyenkor azt kívánom, hogy lássam a gondolataidat, Jaemin-ah – pusmogta recés hangján, még közelebb vezetve arcát enyémhez. Mindig olyan áthatóan volt képes belém nézni, figyelni és megfejteni, hogy minden erőmet elvesztettem, akárhányszor így tett. Elgyengültem, krémmé olvadtam, s szívem heves zakatolása akaratlanul is abbamaradt néha; megvárta, hogy az övével együtt dobbanhasson.
Felhő voltam. Felhővé tett engem, ami az ő égboltján úszik, míg világ a világ. Általa kerültem a magasba, s általa is vált ez a végtelen mélység ilyen ijesztővé; úgy éreztem képtelen vagyok neki visszaadni, amit én kaptam tőle. Vajon ő is érezte már magát felhőnek? Könnyűnek, mint akinek az egyetlen küldetése, hogy sose hagyja magára az égboltját? Képes volt a szelek szárnyán szárnyallni gondtalanul, érezve a biztonságot maga mögött?
— A gondolataim lebegnek. Én is lebegek. – Ujjait összefontam enyéimmel, tekintetem pedig elkápráztatta, mennyire tökéletesen összepasszolnak kezeink. Mintha azért lettek volna teremtve, hogy egymást érintsék, mintha már a kezdetektől fogva a másik kiegészítéséért léteznének. – Én is azt kívánom, hogy lásd őket. Azt kívánom, hogy te is lebegj velük.
— Hát hogy tudnék ennél is magasabban? – A világnak nincs határa. Mégsem azt válaszoltam, ami először a gondolataimba férkőzött. Meg szerettem volna neki mutatni, hogy milyen az, mikor megérinti a másik lelkét, és úgy éreztem ezt nem tudnám kellően szavakba önteni. Nem lett volna elég erre egy vers, vagy akár egy dal; iránta való érzéseim végeláthatatlan tengere ennél sokkal több volt: egy örök-dolog.
— Ha hagyod, hogy a hullámok elvigyenek a horizonton túlra. Ott te is felhő lehetsz, amilyen én vagyok. – Nem féltem, hogy bután hangzik a kijelentésem, mert Jeno mindig tudta, hogy mire gondolok. A mások számára érthetetlen félszavaimból bármit képes volt kiolvasni, talán még nálam is többet, és sose vonta kérdőre a különös gondolataimat. Ő volt a legértékesebb számomra; a Tenger, amiben úsztam az Égbolt alatt.
— És hova jutok el felhőként? – kíváncsian kérdezte, élvezve a napsugarak és a kezem érintését. Már nem engem mustrált, hanem a messzeséget, a horizont vonalát; szerette volna látni, amit én is láttam.
— Az én égboltomra.
A hullámok fodrozódása varázslatosnak tűnt. Valamilyen megmagyarázhatatlan módon úgy éreztük, hogy egyre közelebb kerülünk a látóhatárhoz; a választóvonalhoz ég és föld között. A tenger csak vitt magával, mintha mindig is így tervezte volna, s a közben született szimfónia elkábított. Szinte levegőt sem kaptam az érzéstől; végleg bebizonyosult, hogy ehhez a kezemet szorosan szorongató fiúra van szükségem.
Elgyengített az egyben erőmet is adó pillantása. Íriszeiben megannyi csillag fénye tükröződött vissza, együtt azzal a mérhetetlen szeretettel, amit nekem adott. A vágyam, hogy neki adjam az egész világot megvalósulni látszott; minden egyes hullámzással egyre közelebb kerültünk a horizonthoz. Életünk levalósabb pillanata mégis olyan meseszerűnek tűnt, ahogy a Horizontra érve a világ legédesebb mosolyával ajándékozott meg.
— Én vagyok az első felhő, aki eljutott a világűrbe.
Sziasztok!^^
Elképesztően tetszett a dal, és annyira örültem, hogy végre ilyen aranyos zenére írhattunk! Még sosem írtam fluffot, legalábbis mindig az lett a vége, hogy kinyírtam valakit a végén xd úgyhogy nem tudom igazából mennyire sikerült fluffnak, majd mondjátok meg ti :D
Én megint úgy érzem elég elvont lett, nem tudom érthető e teljesen a gondolatmenete, elég bizonytalan vagyok benne megint. De nagyon remélem, hogy sikerült átadnom, mert jaj, olyan aranyos szerintem, csak tényleg nem tudom eldönteni, mennyire lett zavaros.
Várom a véleményeteket!^^