Pt. 2 - Napmosoly

   

Zene: Cody Simpson - La da dee

   A hangszóróból szóló zene ritmusa teljesen magával ragad, s ahogy a hangulat a tetőfokra ér, én úgy veszek el a jelen legszebb valójában, megfeledkezve minden apró-cseprő problémáról, ami az elmúlt napokban foglalkoztatott. Talán az elfogyasztott alkoholmennyiség teszi ezt, vagy az engem körülvevő emberek, de abban biztos vagyok, hogy réges-régen nem éreztem magam ennyire felszabadultnak és jókedvűnek. Egy egész baráti társaság ölel körül, miközben együtt énekeljük a refrén ismétlődését torkunk szakadtából, mintha az egész világ azon múlna, hogy túl tudjuk-e kiabálni a hangerőt, magunkról is megfeledkezett táncmozdulatok közepette.

A világ lefagy egy pillanatra; minden mozdulatot lassított felvételen látok egy másodpercig, mégis a legcsodálatosabb örökkévalónak élem meg. A selymesen simogató nevetés dallamának tulajdonosa pár méterre tőlem őszinteségtől csillogó mosollyal kémlel körbe, és akasztja tekintetét enyémbe. Szívem heves dobogása egyszerre olvad ketté, és kezd el a mesésen gyönyörű arc ritmusára zenélni; mintha mosolyra fakadna a cirógató érzéstől, ezzel engem is erre ösztökélve. Szemeiben az örökké jelentését vélem felfedezni; mintha napsugarak emberi megtestesülésével állnék szemben, ami azért van itt jelen, hogy mindent beragyogjon a létezésével, és a léleksimogató hangjával visszafordíthatatlanul beférkőzzön a fejembe, nem hagyva, hogy bárki mást is észrevegyek utána. 

Attól a pillanattól kezdve képtelen vagyok szem elől téveszteni őt, hiába tűnik megközelíthetetlennek. A hangulatteremtő lélekmosolya mindenkit elkábít, csak talán nem  veszik észre annyira a különlegességét, mint én. A jelenléte olyan, mintha a világ középpontjaként funkcionálna; az emberek lelke mosolyra fakad tőle, szívük kivirágzik és hatalmas lombkoronát növeszt, miközben megtelnek a feledhetetlen boldogságaurával. Úgy érzem, képes lenne a mindenséget is beteríteni a csodával, amit áraszt magából.

Ezért is lep meg különösen, mikor néhány óra elteltével, a házibuli elcsendesülését követően  a kertben találom őt csillaglesés közben. Teljesen el van veszve a gondolataiban, lépteim hangját se hallja meg, így meglepetten pillant rám, ahogy lehuppanok mellé a nedves fűre, és ugyanúgy törökülésbe húzom lábaimat, ahogy ő is teszi. Furcsa hiányérzet kerít hatalmába; ugyan hajnalodó holdfény vetül ránk, mégsem értem, miért kell a Napfényt nélkülöznünk. Csak várok az érzésre, ami intenzíven kúszik  majd fel orromba, egészen le a tüdőm legmélyebb zugába, hogy onnan egész testem átjárja a selymes lélektapogatás. Ez azonban nem érkezik meg, én pedig ekkor realizálom, hogy halovány könnycseppek kerülnek erőszakosan törlésre a mellettem ülő fiú arcáról. Hirtelen tehetetlennek érzem magam; hát mit tehetnék én, hogy egy Napsugár újra visszakapja a semmivel sem összetéveszthető ragyogását?

— Ma hajnalban napfogyatkozás lesz — szólal meg hirtelen egy halk szipogás kíséretében. — Tudtad? — megrázom a fejem, mire egyenesen engem tisztel meg íriszeinek mélységével. Valami különös dolog mozdul meg bennem a pillantástól, ami ezúttal talán tényleg egy örökkévalóig tart; minden bizonytalanság elszáll belőlem, és ekkor határozom el, hogy ezen az éjszakán márpedig látni fogjuk a Napsugarakat az égbolton, még akkor is, ha ahhoz én magam kell a Holddá változzak.

— Fogalmam sem volt — felelem egy halovány mosollyal. — De hát néha még a legragyogóbb teremtménynek is szüksége van egy kis pihenésre — intézem szavaim egyenesen neki, és abban reménykedek, pontosan tisztában van a saját csodálatosságával.

— Vagy egy ölelésre. Sokszor az emberek alulértékelik az öleléseket; különösen azokat, amik olyan szorosak, hogy érzed a másik szívverését a mellkasodban — a szavak kibuknak belőle, én pedig elképesztően boldognak érzem magam, hogy pont én lehetek itt vele, és adhatok neki egy csipetnyi kedvességet.

— Néha olyan, mintha még a barátok is elfelejtenék, hogy időnként annak is szüksége van támaszra, aki mindig mindenkinek a támasza. Olykor egy ölelés is elég lenne, csak… csak nem veszik észre, amit észre kéne venniük, mert csak a stabilitást és erőt látják. Meg se fordul a fejükben, hogy néha még magának a Napnak is elkélne egy kis gondoskodás — habozás nélkül felelem; úgy érzem különösen átérzem a szituációját, és minden rezdüléséből egy újabb darabkát vagyok képes kiolvasni belőle, és a gondolataiból.

— Felettébb jó emberismerő vagy… Mark, igaz? — bólintok, miközben magamban realizálom, hogy valóban még egymás nevét se tudjuk, hiszen ez az első alkalom, hogy közös ismerősökön keresztül csatlakozok a társaságukhoz. — Én Haechan vagyok — mosolya újra mosolyra fakasztja szívemet; olyan igazán mélyről jövő, lélekfakasztó még ez a legapróbb rezzenése is, még annak ellenére is, hogy közel sem annyira őszinte és ragyogó, mint ami igazán felejthetetlenné teszi őt.

— És jó hallgatóság is vagyok, Haechan — ízlelgetem neve csengésének aromáját, és hihetetlennek tartom, hogy még ebben a jelentésben is ő maga bizonyosodik meg. Elmosolyodik kijelentésemre, mire belőlem akaratlanul is kibukik a nyelvem hegyén kószáló mondat. — Bármit megtennék, hogy mégegyszer lássalak olyan őszintén mosolyogni és nevetni, ahogyan azt  odabent tetted.

Ekkor látom meg először, ahogy próbálja elnyelni a feltörni készülő kuncogását, de a szája szegletében bujkáló mosolyt nem tudja elrejteni előlem; megmelengeti egész bensőmet, ahogy arra gondolok, hogy pityergés helyett itt ül velem, és a nevetni akarását igyekszik leplezni éppen. Hirtelen karórájára pillant, majd hanyatt dobja magát a füvön és egy huncut grimasz kíséretében megpaskolja maga mellett a talajt.

— Végülis, van még másfél óránk a napfogyatkozásig. Addig meglátjuk, hogy sikerül-e mosolyra fakasztanod.

Úgy érzem, még sosem voltam ennyire hálás azért, hogy ilyen könnyen tudok kapcsolódni az emberekkel, és ennyire szeretem meghallgatni őket. Az együtt töltött rövid idő épp elég ahhoz, hogy kellően belélássak, és én is csak ekkor realizálom igazán, hogy a legcsodálatosabb mosoly mögött is mennyi fájdalom rejtőzhet. A hangosabbnál hangosabb nevetések csupán egy minden erőnek ellenálló maszkot képeznek; csak alkalomadtán még így is megrepedhet egy intenzív külső hatástól, amit senki se tud irányítani. Abban a másfél órában néha-néha úgy teszek, mintha csak az éjszaka és a hajnalodó égbolt lenne csodálatraméltóan gyönyörű, de valójában szemem sarkából minden érzésemet neki szánom; és ezt valahogy muszáj tudatnom vele, mert nem mehetek innen úgy el, hogy magára hagyom és nem látom újra az őt körülölelő napsugarakat, ahogy a világot tudatlanul teszi szebbé.

Életem egyik leginkább mesébe illő pillanata, amikor a teljes napfogyatkozás kezdetét veszi; a Nála ezerszer kisebb Hold beúszik elé, akár egy védelmező, és finom ölelésbe vonja. A Nap megpihen, kiélvezi, hogy ha csak erre a rövid időre is, de minden rossztól el van takarva, hogy majd újult erővel folytathassa ragyogását, ami a legfontosabb lételeme a mindenségnek. Ezek a percek az egész világát megváltoztatják; teret adnak a gyógyulására és feltöltődésére, s az őt körülvevő pajzs minden belőle áradó fényt magába szív, hogy aztán újultan adhassa vissza neki, ami hozzá tartozik, és belőle származik. Varázslatos pillanat, ahogy a Nap szíve újra ritmusra kezd dobogni, s lassanként engedi el az őt szorosan ölelő Holdat, hiszen újra képes ragyogni. 

Egész lelkemet boldogság teríti el, ahogy a mellettem fekvő fiú arcát egy összetéveszthetetlen ajakgörbület világítja be. Tekintetében minden megmagyarázhatatlan furcsaság benne van, ahogy tündöklő nevetésének dallamossága megtölti a levegőt élettel; s az én szívem az övével együtt fakad mosolyra, mire édes orgánummal intézi felém szavait.

— Ez az ölelés volt életem legszebbike.

Sziasztok!^^

Mindig is akartam írni egy novellát Hecsivel, ahol ő maga a Nap, mert hát leírhatatlanul csodálatos :)) ez a dal pedig pont kihozta belőlem ezt a kis fluffot, ami ritkán történik meg velem xd persze most is aggódom, hogy nem lett-e túlságosan elvont, és érthető e a gondolatmenet, úgyhogy eléggé izgulok :D

Kíváncsian várom a véleményeteket!^^

Pt.1 - Lángtánc

 

 Zene: Finley - Driving to nowhere

    Ahogy az égbolt feketévé változott, úgy kerültem egyre inkább a sötétség hatása alá. Az utcáról beszűrődő fények alig-alig világították be a környezetem, és a hőmérséklet enyhe hűvössége ellenére szinte reszkettem a lakásban érzett hidegtől, amit abban a pillanatban még fagynak is képes lettem volna nevezni. A faliórára pillantva figyeltem a másodpercek múlását, miközben az asztalra kikészített étel csak hűlt és hűlt, kevesebb türelemmel és odaadással élve nálam. A gyertyaszálak halovány fénye lassan elaludt, ezzel is ordító némasággal süvítve a fülembe: most volt elég.

 Kulcs fordult, kattant a zár, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy a gyomrom ideges liftezésbe kezdett, vagy csak megszállta egy egész csapatnyi pillangó, ahogy végre a régen várt személy jelenlétét érzékeltem. Felálltam az asztaltól, s elé sétáltam. Hiába igyekeztem minden erőmmel elrejteni a grimaszokat, arcom saját életet élt, és még a hülye is leolvashatta volna róla  a  mérhetetlen csalódottságot, amit az újabb ígéret megszegése okozott. Szó nélkül vette le bakancsát, mindenfajta köszönés nélkül, majd a sárkupacot maga után ott hagyva ellépett mellettem, és levágta magát az asztalhoz.

— Ne vágj megint ilyen hisztis fejet, sokáig kellett dolgoznom, tudod jól - vetette oda félvállról, majd belekanalazott a levesbe, mire egy undorodott fintor jelent meg arcán. - Ez hideg.

— Mivel egy órával előbbre vártalak, természetesen kihűlt - fontam össze magam előtt a karomat, és megálltam a konyhaajtóban. - Nem tudtál volna legalább szólni, hogy ne üljek itt egy órán keresztül, kiöltözve, mint egy totál idióta?

— Rengeteg dolgom volt, ha lenne ilyenekkel időm foglalkozni, haza is érnék - flegma stílusa megbotránkoztatott, neki persze fel sem tűnt. Felkapta tányérját és berakta a mikróba melegedni. Természetesen az meg sem fordult a fejében, hogy az enyémet is betegye mellé, de valójában ez már meg sem lepett. - Nehogy már azon legyél besértődve, hogy nem a te kis lelked a legfontosabb, hanem a fizetésem, amiből élünk. Ennyire nem lehetsz egoista.

Elsötétült minden, fellángolt a tér; sápasztó forróság árasztotta el porcikáimat, minden levegővétel égető fájdalommal küzdötte le magát útján. Hallójárataim működésképtelenné váltak; egyedül a fullasztóan néma sikítás ömlött gomolygó füstként kifelé belőlem, száguldva el innen, menekülve a méregtől, ami felgyújtott. A tűz okozta károk mindenhol nyilvánvalóak voltak; elfeketedett korom vett körbe engem mindenütt, mígnem én magam is csupán abból nem lettem; beleértve szívemet is, melynek morzsáit talán képtelenség is lett volna újra összerakni.

Minden szónak következménye van, ahogy minden csöndnek is. A szavak, melyek lángra gyúlnak, jeges csöndet eredményeznek, de a jeges csönd belülről lángol. A kérdés csak az, hogy mikor fog felrobbanni, s ha meg is teszi, képes lesz-e túlélni a saját maga által okozott tűzvészt, vagy már a felgyülemlett veszedelem elég mély és fájdalmas ahhoz, hogy önmagát is elpusztítsa?

A szív olykor megvakul, ha túlságosan szeretetre éhezik. Észrevétlenül válik saját maga gyilkosává; torkon ragadja, s nem engedi lélegzethez jutni. Mint egy méreg, úgy száguld végig az erekben, és kacagva várja a vég bekövetkeztét; ami olykor egy életen át tartó lángoló, jeges csöndet jelent. Én ezt nem akartam.

— Köszönöm, hogy végre realizálhattam, hogy mit is adsz Nekem - horkantottam föl, s a kérdő szempárba pillantottam, amiben düh és zavarodottság keveréke tükröződött. - Még a semmi is több annál, amit Tőled kapok.

Egyszer mindenkinél eljön az a pillanat, ahol betelik a pohár; nálam már túl is csordult. Vízesésként zuhogott kifelé és kifelé, a szenvedős fuldoklásom lélegzetvételenként szüntetve meg. A korom, mely körülvett, már nem is tűnt olyan feketének, s az eddig rémisztően fagyosnak érzett hőmérséklet tüzes forróságba csapott át. Csupán az emléked fogom mindig magamban őrizni, de az életemen hagyott nyomod el fog halványulni.

Túl sok makacs remény van az emberi szívben. A remény és a látni nem akarás együtt elég veszélyes páros. A romlani hagyás, a sorozatos bánat és fájdalom, ami égő sebeket ejt a testen, egy idő után megtörik a lelket. S ha nincs valódi ok maradni, az épp elég ok a távozásra.

Hiába váltam eggyé az engem kísérő tűzvésszel, mégis különös táncként éltem meg azt a pillanatot. Az általam létrehozott mindent elnyelő lángok közül váltam ki, ritmusos lépéseket téve a szabadságom felé. Az égő érzés ugyan nem szűnt meg - talán soha nem is fog -, de minden egyes lélegzetvétellel messzebb kerültem a lángoktól, hiába voltam én is részük.

A bejárati ajtón kilépve értettem meg az elmúlt percek fontosságát, és hogy ki is vagyok valójában. A láng, amely kitáncolt a tűzből.

Sziasztok!^^

Nagyon örülök, hogy újra elkezdődött a Challenge, izgatottan várom, milyen novellák fognak születni ebben a körben :D 

Most úgy érzem vissza kell rázódnom az írásba, valahogy hiába jött az ötlet, mégsem érzem azt, hogy sikerült úgy átadnom, ahogy szerettem volna. Hát remélem, hogy a következő körben már jobban fogom érezni magam az írásomban, jobban rá tudok hangolódni, de azért most is nagyon érdekel, mit gondoltok róla :D

Kíváncsian várom a véleményeteket!^^

Pt. 11 - Lélekcsomag

 

Zene: Lee Sung Kyung - As we live

  Keserű fájdalommal telve lógatom lábam a stégről, egyenesen a hűvös vízbe, mely végeláthatatlanul és mérgesen hömpölyög a sötétedő égbolt alatt. Néha felcsapnak a hullámok egészen a térdemig, míg néha nem is simogatják még talpamat sem. Az erős szél durván marcangolja fekete hajkoronámat és tépi pólómat, mintha a bennem kavargó felgyülemlett érzéseket igyekezne ezzel kifújni belőlem.

Hiába van a vihar már a peremen, én nem akarok megmozdulni. Ez a legkisebb problémám jelen pillanatban, és egyébként is úgy érzem, megérdemelném, hogy nyakon öntsön egy igazi nyári zuhé, vagy belém csapjon egy villám. Amilyen otrombán  viselkedtem az imént Taehyunggal, a legnagyobb szörnyűségeket is jogosan kapnám.

Annyira utálom magam ilyenkor, és mégsem tudok mit tenni ellene. Legszívesebben ordítanék, míg már nem kapok levegőt és hangom se marad többé. Talán akkor nem tudnám így bántani, akit a világon a legjobban szeretek, s lekerülne a terhe a vállamon cipelt csomagnak, amitől képtelen vagyok szabadulni. 

A szél már messziről felém hozza csendes léptek zaját, én pedig azonnal felismerem a tulajdonosát. A dühöngő vizet kémlelve várok rá, kezeimmel hátam mögött támaszkodva, s próbálom összeszedni gondolataimat, hogy sikerüljön elmondanom neki a legnagyobb fájdalmam és félelmem is egyben.

Fél szemmel rásandítok, ahogy enyémhez hasonló pózban foglal mellettem helyet, ugyanazt a tevékenységet folytatva, amibe én is bele vagyok mélyülve már egy ideje. Mellkasom szorítása újra felerősödik, gyomrom apró gombóccá zsugorodik, ahogy realizálom tettem súlyossággát, és a tényt, hogy nem is érdemelnék megbocsátást.

— Meg fogsz fázni, ha tovább maradsz itt -  szólal meg elsőként, megtörve a köztünk kialakult feszültség, düh, és megbántottság uralta csöndet. Egész szívem belesajdul, ahogy még ebben a helyzetben is engem helyez előtérbe, nem törődve a ténnyel, hogy sorozatosan csak fájdalmat okozok neki. Félve pillantok rá, mégis keserű mosoly bujkál szám szegletében.

— Meg is érdemelném.

— Azért, mert nem tudod kezelni a konfliktusokat, még nem érdemled ezt. Fejlődőképes vagy - feleli erre lazán, mintha egy órával ezelőtt nem éppen a legfájdalmasabb pontján támadtam volna rá, majd hagytam volna magára, mert képtelen voltam a zokogását nézni. Olyan érzésem van, mintha minden egyes megbocsátó és támogató szavával egyre nagyobbá válnának a hajszálrepedések a szívemen, hogy majd egyszer végleg összeroppanjon sok apró darabra, hogy abból mindegyik hozzá tartozhasson, csak éppen külön-külön, mert úgy látszik egészben képtelen vagyok helyesen szeretni; nem érdemlem meg őt.

— Hogy tudsz a történtek után is így nézni rám? - kérdezem keserűen, ahogy a szemében megbúvó szeretet változatlansága belém mar. Kócos haja néha arcába keveredik, én pedig késztetést érzek arra, hogy kisimítsam onnan a tincseket, mégsem gondolom jogosnak erre magam. Szemei vörösen égnek a már elapadt könnyek tengerétől, felpuffadva adják tudtomra tulajdonosuk fájdalmát. 

— Mert a szeretet, Jungkook, egy döntés. És én úgy döntöttem, hogy mindig szeretni foglak, és mindig melletted leszek, hogy együtt oldjuk meg a problémákat - arcom eltorzul szavai hallatán, s már nem próbálom visszatartani kibújni igyekező könnycseppjeimet. A szürke eget kémlelem, a közeledő vihar illatát már érezni lehet. Vajon a bennem levő küzdelmek is így működnek? Érezni lehet közeledtét? — De ahhoz beszélned kell, és beavatnod. Egyedül nem tudsz érted küzdeni, ahogy én se. Ehhez ketten kellünk.

Ahogy könnyeim eláztatják arcomat, a világ legszerencsésebb emberének érzem magamat. Hálásan pillantok az emberre, aki minden szörnyűségemmel együtt szeret, és az általam okozott fájdalom ellenére is kitart mellettem. Úgy érzem tényleg itt az ideje a viselkedésem mögött megbúvó érzéseket őszintén megosztani vele, főként, hogy úgy érzem belehalnék, ha mégegyszer miattam kellene sírnia. Megérdemli, hogy annál is jobbat adjak neki, mint amire képes vagyok.

— Sajnálom. Annyira sajnálom, hogy ennyire sokat hoztam magamból otthonról. Annyira sajnálom, hogy belém ivódott az a sok szemét, amiben felnőttem, és képtelen vagyok szabadulni tőle. Nem akarok neked fájdalmat okozni - csúszok közelebb hozzá, és kezeimet finoman arcára simítom. Szinte belefekszik érintésembe, amin mindig el kell mosolyodjak. Arcát pásztázom, mert úgy érzem szükségem van rá ahhoz, hogy ki tudjam mondani, amivel még én se vagyok teljesen tisztában. — Nem akarok én is mérgező lenni. Más akarok lenni, mégse tudok sok mindent levetkőzni, és ez felemészt, mert ezzel nem csak magamat, hanem legfőképp téged bántalak.

— Akkor együtt felülkerekedünk ezen - belemosolyodik a szavakba, az én szívem pedig épp felrobbanni készül. El sem akarom hinni, hogy ami nekem talán életem legnagyobb küzdelme, azt ő ilyen könnyedén természetesnek veszi, bármiféle harag nélkül. Összekulcsolja kezeinket, majd a lehető legnagyobb szeretettel néz rám. — Tudom, hogy mekkora csatákat vívsz magaddal a szüleid miatt. De te nem olyan vagy, mint ők! Te egy csodálatos, jószívű, és legkevésbé sem mérgező ember vagy, aki alkalomadtán hibákba csúszik. De ezen lehet változtatni, Jungkook. Mindenen lehet - mutat felém egy apró mosolyt.

— Ha te itt leszel mellettem, biztosan sikerülni fog - felelem gondolkodás nélkül, hiszen tényleg így érzem. Ha ő mellettem van, talán képes leszek azzá az emberré válni, akivé mindig is szerettem volna. Olyanná, aki a személyisége minden mérgező részét gyökerestül kitépi magából, hogy csakis a végtelen szeretet maradjon, amit a legfontosabb embernek adhat az idők végezetéig, anélkül, hogy közben tönkreteszi vele.

Ekkor veszem észre, hogy napsugarak sütik Taehyung arcát. Ahogy felnézek az égre, szembesülök vele, hogy az eddig készülődött viharnak már nyoma sincs, helyét a nyári meleg és Nap vette át. Elmosolyodok a helyzet abszurdságán, hiszen mintha a mi érzéseinket követte volna az időjárás.

Ebben a pillanatban válok biztossá abban, hogy jó úton járok, a lehető legjobb emberrel magam mellett, változni pedig képes vagyok, bármit is cipelek magammal a gyerekkoromból, mert nem az határoz meg. Egyedül az határoz meg, hogy kivé akarok és vagyok képes válni, és mindezt hogyan érem el. 

A szívemről lezuhant megkönnyebbülés hangja tölti be környezetünket, s egy széles mosollyal tudatom Taehunggal, mennyire hálás vagyok, hogy az életem része lehet.

Sziasztok!^^

El se hiszem, hogy vége a challengenek, azt meg végképp nem, hogy megcsináltam skip nélkül :D nagyon élveztem minden kört, és nagyon örülök, hogy ilyen csodálatos írókat ismerhettem meg, és ennyi csodás novellát olvashattam, tényleg mindegyik egy élmény volt.

Én úgy érzem nagyon sokat segített nekem a challenge és Ti a fejlődésben, úgyhogy köszönöm nektek, és nagyon remélem, hogy a következő challengben is találkozunk!^^

Pt. 10 - Csillagének

Zene: Stray kids - Voices

 Az éjszakai égbolt sötét tükörképe megannyi kesergő hangot nyelt el, kikiáltva őket egyenesen az Univerzumba, s így a világ feneketlen labirintusának végeláthatatlan útjaira tévedve vesztek el örökre. Gondolatban zenélő érzések dallama keveredett galaxisok találkozásával, visszhangként szólva a viharos képzetek csapdájában, szabadulni vágyva ebből a végzetes zűrzavarból.

A zsongás nem akart csillapodni. A mindig is menedékként szolgáló tetőtéri csillaglesőm funkcióját vesztette; ekkor már ő sem tudott segíteni frusztráltan veszekedő gondolataim megfejtésében. Lépésről lépésre éreztem, ahogy sejtjeimbe ivódva mérgezik meg bensőmet, tépik darabokra lelkemet, felemésztve az utolsó tanácstalan morzsát is belőlem. Letörten lógattam a lábaimat a messzi talaj felé, a távoli hegyek fölött húzódó csillagsort mustrálva, igyekezve megfejteni a beláthatatlan végleteket önmagam és önmagam közt. A rideg hangok süketítő süvítései fájdalmat okozva keltek ki magukból. Csendesedés helyett egyre csak emelték hangszínűket, képtelenné téve engem a haszontalan zsivaj kiszűrésére, belekényszerítve egy elkeserítő körforgásba, ami mindig ugyanabba a szédítő állapotba vezetett vissza; a végeláthatatlan szorongásba.

Csoszogó léptek zaja csapta meg fülem, kellemes aura lengte be az egész tetőteret. A nyugalom és bölcsesség érzete minden erőfeszítés nélkül járt át engem is, ahogy szokás szerint frekvenciánkban kapcsolódva ismertük meg egymást; az azonosság és különbözőség párhuzamán menetelve létezett ez a különös barátság, összefonva lelkünk galaxisát valami olyan láthatatlan és szakadhatatlan kötelékkel, amit talán csak maguk a csillagok voltak képesek felfogni. Namjoon némán foglalt mellettem helyett, s papucsát eldobva törökülésbe húzta lábait, majd ő is az éjszakai égboltot kezdte kémlelni. Velem ellentétben ő sokkal könnyedebben vette az elmúlt időszak akadályait: a diplomázást, a munkakeresést, a különköltözést, és a tényt, hogy a nagybetűs élet erőszakosan dörömböl az ajtónkon, kicsit sem foglalkozva azzal, hogy én nem állok erre készen, vagy hogy a teljes zavarodottság és rettegés lassan átveszi felettem a hatalmat, s már a saját hangomat is képtelen vagyok tisztán hallani.

Nem kellett beszélnem ahhoz, hogy Namjoon tisztában legyem az érzéseimmel. Ahogy engem körbelengett az ő nyugalomaurája, úgy bántotta őt az én szorongó kisugárzásom, a maga minden kétségbeesett gondolatával és zaklatott érzelmével. A jól ismert csatornánkon kommunikáltunk; a vak, néma és süket énünk is képes lett volna erre, hisz az egymásra hangolódás dallama mindig azonos volt, s a köztünk levő ellentétek tették ezt olyan értékessé. Szinte hallottam az ekkor is fejében kavargó gondolatait, különlegesen elvont mélységben utazva. Ha a világot fel lehetne fedezni az ő szemein keresztül, az lehetne a legcsodásabb ajándék egy embernek.

— Elhiszed, ha azt mondom, hogy a csillagok énekelnek? - Hangja nem szakította meg a békés légkört, sokkal inkább még idillibbé tette a maga harmóniájával; s mintha abban a pillanatban egy fényben úszó csillagtérkép rajzolódott volna az égboltra, melynek bölcsességszigete egyenesen rám vetette tekintetét.

— Ha nem te mondanád, biztosan butaságnak gondolnám - feleltem kételkedő hangnemben, közben mégis kábultan figyelve a szemeim előtt játszódó varázslatot. Csillagképeket pásztáztam, s ahogy a fényesebb égitestekre pillantottam, a bennem kavargó érzések és gondolatok egyszerre akartak kitörni belőlem; mint egy visszafoghatatlan vulkánkitörés, ami jót és rosszat egyaránt kiadva magából, a környezetét is beszennyezi. 

— Csak hallgasd. Csukd be a füled, és figyelj a dallamra, ami belőlük szól.

 Ugyan kétkedve követtem utasításait, de a bennem is felébredő felszabadulás szinte akaratomon kívül cselekedett. Hallójáratom bezárult; csakis a keveredő érzések éneke zenélt elmém összekuszálódott gondolataiban, próbálva megfejteni a rideg hangok kegyetlen kiabálását, elragadva lelkem a földi valóságból, egyenesen egy nem evilági csoda megvalósításához. Namjoon halvány mosollyal kémlelte, ahogy hitetlenül a hatás alá kerülök; a galaxis zenéinek egyetlen dallá fonódott éneke, a világ minden hangjának és érzésének örök otthona bűvkörébe vont egy pillanat alatt.

— Amiket most hallasz, az a gondolatokkal feltöltött csillagok éneke. Ha a hangod egy csillagba költözik, örökre otthonra lel; s ha túl sok minden kavarog a fejedben, segít megtalálni a válaszod.

— Mégis hogy segíthet ebben? - Naiv kérdést tettem fel, talán már rég tudnom kellett volna a választ, főleg miután olyan lélegzetelállító képzetet mutatott, mégis a világ legnagyobb természetességével felelt.

— Ha gondolataid dallamát egy csillagba engeded. S ha össze vagy zavarodva, csak meg kell hallgatnod a csillagod énekét, hogy kitisztuljon előtted minden - tekintetét rólam az égboltra vezette, majd egyenesen egy apró fénylő pontra mutatott. — Az ott az én csillagom. Mostanában gyakran följártam ide meghallgatni. Én sem veszek minden akadályt olyan könnyedén, mint amilyennek tűnik.

Fél szemével rám sandított, miközben én az általa választott csillagot figyeltem. Ösztönösen engedtem át magam a bűvöletnek, amit a szívfájdító dallama okozott. Rohamos rettegés csapdájában kavargott, zavarodottság és káosz uralta zene szólt belőle, egyenesen a szív legmélyéről, a kétségbeesés minden motívumát megalkotva; mégsem hangzott elveszettnek, sem megrekedtnek, még kevésbé bizonytalannak. Remény és kitartás melódiája temette be a keserves éneket, a lehető legnagyobb bátorsággal és vasakarattal karöltve, azt üzenve a világnak, hogy ő igenis megállíthatatlan; hisz minden kérdésére választ adott a muzsikáló égitest.

— Csak szabadon kell engedjem a gondolataim, hogy az én csillagom is megírja a zenémet? - Namjoon mosolyogva bólintott, s lehunyva szemeit rábökött egy apró, gyengén világító csillagra.

— Töltsd ki a gondolataiddal; hogy ő örökre belőled ragyogjon, te pedig mindig benne élj a válaszaiddal és legvalósabb érzéseiddel.

Mikor aznap este kétségbeesésem talán legmélyebb pontján ragadva felsétáltam ide, az utolsó gondolataim között se szerepelt, hogy csillagok zenéjében elmerülve fogom megtalálni a bizonytalanságban a biztosat, és a félelemben a bátorságot. A saját érzelemkavalkádomat szabadon eresztve hatalmas súly zuhant le vállaimról; úgy éreztem már csak ennyitől is újra tisztábban kapok levegőt, újra lehetek bűntudat nélkül jókedvű. S amint meghallottam az égitestem varázslatos zenéjét, szívem dobbanásai újra életre készen meneteltek, ritmusra táncolva a dallamba zárt érzésekkel, színtiszta hangokkal bogozva ki a válaszok sokaságát; a haszontalan gondolatok semmisé tétele nem is tűnt olyan bonyolultnak. Zűrzavar közepén született a legszebb melódia: gondolatban zenélő érzéseim dallama belengte mindenemet, s azt hiszem a környezetemét is. Kisugárzásom egy csapásra vált mérgezőből kellemessé, s ezt felszabaduló elmém köszönte meg leginkább. 

Hosszú idő óta először borította be gondtalan mosoly az arcomat.

Megtaláltam válaszaim gondolataim énekében, mikor már csak a képzelet szabhatott határt a sötétségnek; felfedeztem benne a szépet, és megtanultam a felszínre jutni egyetlen apró fénylámpással, meg persze egy rokonlélek segítségével, kinek galaxisát különös vonal köti enyémhez; egy biztonságforrás, melybe mindig kapaszkodhatok.

A bölcsesség szigetére sandítva fejeztem ki hálámat, galaxisára tekintve zenéltem el a köszönetet. Elégedett mosolya biztosított a legjobb barát létezésének értelméről.

Sziasztok!^^

Kicsit ugyan félek, hogy too much lett, de már nagyon várom a véleményeteket^^

Egyébként fun fact, hogy pontosan ezer szó lett a novella, nem is néztem írás közben, hogy hol járok, csak a végén láttam, milyen kerek számra jött ki a szószám :D

Pt. 9 - Elmejáték

Zene: Michael Jackson - Smooth Criminal

    A vasárnap délutáni kellemes napfény égetően tört át az ablaküvegen, egyenesen az én íriszeimet sütve erejével. Hiába próbáltam elkerülni a kontaktust, máris csak foltokat láttam magam előtt, pedig ez volt a dolog, amit a világon a legjobban utáltam, mióta idekerültem: ha le kellett hunyjam a szemeimet. Milyen ironikus, hogy pont ennyire féltem sokszor kinyitni is; sokszor kívántam, bár ne látnék, bár ne éreznék, csak tűnnék már el innen.

 

Nem akart képek tömkelege villódzott előttem, feketeség emléke borult rám, ahogy próbáltam elhessegetni a rettegést, ami nap mint nap keserítette az életemet. Egy harmadik emeleti lakásban kucorogtam, már ki tudja mennyi ideje, a megmentésemre várva. Vajon soha nem fog már elérkezni a szabadulásom pillanata? Örökre ide leszek zárva, együtt ezzel a szörnyű emberrel, aki minden este meg akar ölni, de végül mégsem teszi?

 

Utáltam ezeket a délutáni órákat. A nyugati fekvésű lakást kegyetlenül felmelegítette a nyári napsütés, én pedig nem tudtam hova menekülni előle. Szenvedve tűrtem minden áldott nap, ahogy szinte grillcsirkévé sültem a függöny nélküli, egész falas ablakokon keresztül, de közben szívem mélyén azt kívántam sose jöjjön el az este; sose jöjjön el Ő, aki az életemet akarta lerombolni, s elvenni. 

 

Emlékeimmel próbáltam elütni az időt. Magam elé képzeltem a biztonságot nyújtó egykori szobám falait, a bútorokat, a színeket és illatokat; hagytam, hogy felkússzanak az orromba, s érezzem kezeim között a selymes takaró tapintását, a bézs kellemes melegét, és a hűvös szellőt, ami az ablakon belibbenve meglebegtette a függönyöket. Szinte már bőrömön érzékeltem az elmém által kreált képzeletet, csupán izzadságtól gyöngyöző homlokom tudatta velem a kellemetlen valóságot.

 

Kulcs a zárban. Elforgat, kattan, ajtó nyílik. A félelem magába szippantott másodperceken belül; testem megállíthatatlan remegés kezdte rázni, képtelen voltam tisztán látni. Nem értettem, mit történik, mivel a Nap még jócskán ragyogott teljes erejével: ilyenkor még nem kéne megérkeznie Chanyeolnak. Még óráknak kellene eltelnie békességben, meg persze hőségben, álmodozva a szabadulásról és a régi életemről.

 

—    Itt vagy, Baek? – ajtócsukódás után azonnal meghallottam mély tónusú hangját, mely füleimben csengett a nap minden percében. Ereimben rettegés száguldott végig, megmérgezve minden porcikámat, s ezzel együtt engem is. Képtelen voltam szabadulni: úgy az érzéstől, mint erről a helyről.

 

—    I-itt – köszöntöttem remegő hangon, a szoba sarkából véletlenül sem előbújva. Térdeimbe temettem arcomat, nem szerettem volna még hazaérkeztét. Nem készültem még föl kellően az aznapi küzdelemre, s arra, hogy lássam Őt. Vajon milyen módszer van még a tarsolyában, amivel meg szeretne próbálkozni? Volt már leszúrás, akasztás, fojtás, verés, különböző módokon és eszközökkel. Mi foroghat még annak a borzalmas lénynek a fejében?

—    Hogy vagy ma? – tette föl a mindennapi becsapós kérdését. Odasétált hozzám, nyurga lábait fél szemmel érzékeltem magam mellett. Túl közelről hallottam légvételeit, így csak messzebb és messzebb próbáltam mászni tőle; kár, hogy a fal nem engedett tovább távolodni, így kénytelen voltam tűrni, ahogy hosszú ujjaival kisimítja szemembe lógó tincseimet, és fülem mögé tűri őket. Ahogy félve pillantottam föl térdeimből álló védvonalamból, egy szeretetteljesen mosolygó szempár nézett le rám. Meleg tekintete törődést sugárzott, ahogy arcomon pihenő tenyere is; ugyanígy a kedvenc vanília fagyim, ami a mellette levő szatyorból kandikált ki.

—    J-jól vagyok. J-jól vagyok. Jól vagyok – dadogtam a szokásos, betanult válaszomat, amit mindennap feleltem ugyanerre a kérdésre ugyanígy, többször elismételve. Jól vagyok. Hát hogy ne lennék jól? Ki ne lenne jól az elrablója társaságában, szenvedéssel teli napokkal maga mögött, folyamatos rettegésben és sóvárgásban élve.

—    Mindig csak a hazugságok, Baek – aggodalmas íriszei engem pásztáztak, teste melegétől libabőrös lettem; iszonyú frusztráló érzés volt. Úgy éreztem abban a pillanatban, hogy a kimondott szavai súlyától és a jelenlététől egyaránt elvesztem a fejem, a lehető legrosszabb értelemben. A mérhetetlen harag sunyi módon kúszott fel egészen a nyelvemig, akár egy kígyó, ami az áldozata bekebelezésére vár. Az ösztön néha erősebb a félelemnél, az ész pedig háttérbe szorul; abban a pillanatban én csak a bátorságot adó haragot éreztem.

—    Nem hazudok! Te hazudsz, te pszichopata állat! – löktem fel teljes erőmből az előttem guggoló fiút, aki a hirtelen mozdulattól hanyatt esett. Az ablak mellé menekülve vártam a bennem forrongó, robbanni készen álló dühvel, s a meglepetten feltápászkodó Chanyeolt figyeltem közben. Vajon mi lesz a következő lépése? S az enyém?

 

Csupán néhány másodpercig néztünk farkasszemet egymással. Ereimben éreztem szívem heves pumpálását, zavarodott tekintetétől azonban bennem is megmozdult valami. Kár, hogy ez nem tartott sokáig; íriszei feketesége hirtelen nőtt naggyá, vonásai szilárd keménysége ekkor már félelmet keltett bennem. Nem volt visszaút, én pedig meg kellett fizessek az előbbi tettemért.

 

Nem gondolkoztam sokat. Csak ki akartam szabadulni innen végre, ebből az átkozott lakásból, ebből a nyomorult életből, ettől a szörnyű embertől, ezektől a borzalmas érzésektől, amik felemésztettek belülről. Így csak a fürgeségemet kihasználva az általa nyitva hagyott ajtón kirohantam, egyenesen a konyhába, s egy éles kést tartottam magam elé fegyverként.

 

Sebesen szaladt utánam, de hosszú lábai ellenére nem ért utol időben. Kezemben volt a szabadulásom egyetlen lehetősége, és ekkor már olyan makacs szabadságvágy kerített hatalmába, hogy semmiképp sem lettem volna hajlandó megfutamodni; puszta kézzel is képes lettem volna megölni, ha az biztosította volna a menekülőutamat.

—    Ne tedd ezt, Baek! – figyelmeztetett Chanyeol lassú léptekkel közeledve felém. Hiába próbáltam, szemeiben kavargó érzelmei megfejthetetlenek voltak. Villódzó kavalkádként vetültek vissza rám, aggodalommal, haraggal és fájdalommal telve. Vajon melyik bizonyult a legerősebbnek? – Add ide azt a kést, hogy senkinek se tudj ártani!

—    N-nem! B-biztos, hogy n-nem! – igyekeztem határozottnak hangzani, de a fránya dadogásom még itt is az utamban állt. Akaratom mellett kitartva továbbra is felé tartottam a fegyver élét; ezzel is próbálva bizonygatni, hogy képes lennék megölni. 

—    Akkor kénytelen leszek én elvenni tőled – meglepően nyugodtnak hangzott hangja, ellenben az én ideges remegésemmel. Nem veheti el, mert akkor megöl vele. Ekkor már hátráltam és menekülőutat kerestem a folyamatosan közeledő fiú elől, aki úgy lépkedett felém, mint egy nagymacska a prédájára vadászva.

 

Ugyan a gyorsabb én voltam, de fel sem merült bennem, hogy erősebb lennék nála. Így is történt. Hirtelen ragadta meg csuklómat, olyan intenzitással szorítva, hogy alig bírtam markomban tartani a megszerzett kést. Olyan közel állt hozzám, hogy rettegésem újabb hulláma talált rám vészjosló tekintetétől, és mivel így is ellenálltam neki, a falhoz lökött, hogy minden porcikámból kiszorítsa a levegőt; s ha az oxigénhiány nem öl meg, majd ő megteszi.

 

Elkezdte kicsavarni vörösödő ujjaim közül a tárgyat, de mikor ez nem sikerült neki, új taktikát keresett. A pengét egyenesen a csuklóm felé fordította, s undorító, gonosz vigyorral arcán kezdte az éles tárgyat hófehér bőröm felé tolni. Ijedtemben képtelen voltam bármit is tenni; erejével legyőzött, testével összepréselt, a vénáim felé közeledő kés pedig életemet készült elvenni.

—    Ne tedd ezt, Baek! – figyelmeztetett vészjóslóan vergődésemet látva, de nem foglalkoztam vele. Élni akartam, mégis a halál ösvényére tévedtem. – Kérlek!

 

Kiserkent az első vércsepp, a fájdalom csípése élesen hasított belém. Szemeim hatalmasra tágultak, ahogy megláttam a csuklómból patakokban folyó sötét folyadékot. Nem is éreztem akkora kínt, amekkorát az ember elképzel; szinte felfogni képtelen voltam a történéseket, egyedül a hirtelen hideg levegő csapta meg az ekkor már lézengő testemet. Csúszott a kép, ahogy a döbbenten eltávolodott Chanyeolra néztem, s olyan különös érzés szabadult fel bennem, mikor a markomban tartott tárgyra pillantottam.

 

Hirtelen játszódtak vissza fejemben az elmúlt másodpercek, percek, sőt napok történései; vagy talán hetek voltak? Fénysebességgel villantak fel a képek előttem, elém tárva a kegyetlen valóságot az elmejátékról, ami velem űzetett. A pillanat, ahogy fejemet a nyakam köré szoruló kötélbe helyezem, hogy elzárja az oxigén útját, s másodperceken belül az engem védelmező fiú megemel, védelmezve életem. Ahogy saját magam játszadozom a hatalmas és nehéz kődarabbal: saját fejemet ütve bele, míg már mindent csupa vér borít, egészen Chanyeol érkezésééig. S végül látom, ahogy a kést gonosz, de közben keserves tekintettel mártom bele ütőerembe, miközben a megmentésemet feladni nem hajlandó fiú teljes erejével próbál megakadályozni ebben; hiszen ő mindig azért volt mellettem, hogy megóvjon önmagamtól.

 

A magas fiú remegve szorított karjaiba, könnyei zuhogó esőként áztattak el engem. Milyen furcsa, hogy épp így kerültem felszínre; a bennem lakozó szörny végre életre kelhetett, s az ellenségnek hitt ember valójában a megmentőmmé vált, míg a valódi veszélyt csupán én magam jelentettem. Keserű, élettelen kacaj hagyta el számat, tudomást sem véve a csuklómat szorító, átázott rongyoktól; részben a saját véremtől, részben Chanyeol könnyeitől. Hiába próbálkozott, én már tudtam, hogy késő. Éreztem, hogy mindennek vége.

 

Fejemben már messze jártam, átadva a helyet Neki, akivel a küzdelem során alulmaradtam. A jól ismert, biztonságot nyújtó otthonom falai között vártam a családomra az ismerős érzések közepette, s reméltem, hogy nem bánkódnak utánam sokáig. Nem lett volna más választásom, mert ereje felülmúlta enyémet, akarata erősebbnek bizonyult sajátomnál.

 

A mélyre elásott én, aki nem akart többé élni, távol akart kerülni az evilági szenvedésektől és a fojtogató, sötét érzésektől, minden erejét bevetette a felszínre jutásért, s győzni látszott; mindenemet elrabolta, felemésztett, így nincs már miért maradjak.

 

Te mosolyogsz, én sajnálom; te teli vagy, én üres; te élsz; én meghalok. Megölted a lelkem, mert magadénak akartad, s jelentéktelenből jelentőssé válni a valóságod képzete szerint csak így lehet. Beterítettél a sötétségeddel, hogy képtelen legyek bármit is látni rajtad kívül, mígnem feladva a harcot ellened, győzni hagytalak. Így tanítottad meg, hogy a legkegyetlenebb gyilkos csakis saját magunk lehet.

Sziasztok!^^

Na hát elképesztő kíváncsi vagyok a véleményetekre, bár kicsit bizonytalan vagyok (mondjuk mikor nem xd), hogy milyen is lett ez a novellám. Igazából annyira rákészültem, a leírtnál sokkal több jelenetet gondoltam ki, de olyan szívás volt az elmúlt két hetem, hogy ezt a novellát is kb tíz részletben sikerült megírnom. És tök furcsa érzésem van, valahogy nem érzem annyira magamat most ebben az írásomban, pedig a fejemben olyan jó kis sztori volt :(

Mindenesetre kíváncsi vagyok, ti mit gondoltok róla!^^

Pt. 8 - Űrfelhő

 

Zene: Jesse & Joy - Espacio Sideral

A horizont behatárolhatatlan vonaláról tükröződött vissza a lágyan hömpölygő tenger hullámainak fodrozódása, meg-megcsillantva a Nap lemenő sugarait a felszínen. A szorosan mellettem ülő, lábait vízbe lógató fiúra pillantva megbizonyosodtam a helyzet valódiságáról; még a világosságot is világosabbá tette, ahogy a fehéret is fehérebbé: egyedül ő volt képes még a nappali égbolton is fényes csillagként ragyogni.

 

Felhők százai úsztak a messzeségbe. A lágy szellő formálta alakjuk folytonos változása kiszámíthatatlanul törékennyé tette őket; sose tudhatták, mikor ütköznek össze, vagy éppen mikor sodorják el őket egymástól, hogy aztán bánatuk napokig tartó sírásban mutatkozzon. Az egyetlen örök-személy számukra az égboltjuk volt. Nem számított, merre viszi őket az élet, nem változott a nappal kéken, éjjel feketén fénylő háttér; megtörhetetlen kötelékük a végtelenséget is túlélte.

 

Jeno-yah kócos tincsei őt nem zavarták a naplemente élvezésében, ellenben az én figyelmemet kellően elterelték. Tökéletesen keretezték arcát, ahogy napfénytől csillogó bőre pírben ragyogott, miközben lehunyt szemekkel élvezte a pillanatot. A víz sós illata felkúszott orrunkba, s én azonnal rájöttem, miért erre a helyre hoztam őt. Bőrének természetes aromája kínzóan hasonlított az ekkor érzetthez, így én csak kábultan figyeltem, ahogy a Tenger belélegzi a tengert, majd kifújva a levegőt fél szemével kérdőn rám pillant. 

 

Úgy éreztem, ahogy lélegzik megszabadít minden gonosztól. Minden alkalommal, mikor levegőt vett, teleszívott engem is a csoda minden forrásával, s ahogy kiengedte a fölösleget tüdejéből, a belőlem származó minden rossz is kiűzetett. Rajta keresztül lélegeztem én is; a lelkem belőle élt, s általa láttam a világot a magasból, a felhők közül.

 

A bizalom papírvékony vonalát átlépve új világok nyíltak meg előttünk. Mikor először nyújtottam felé a kristálydobozom, rettegtem; féltem, mert nem akartam elveszíteni, és mert nem hittem, hogy ugyanazt érzi, amit én. Mégis, ahogy a világűrömön és Tejutamon keresztül mindenemet neki adtam, megtaláltam a helyet, ahol a föld és az ég találkozik: ahol ő és én eggyé válunk. 

 

Azóta csak többet és többet szeretnék adni neki. Függőjévé váltam a boldogságának és örömének, én attól éltem, hogy abban a ragyogó szempárban láthattam a legcsodálatosabb virágokat kinyílni; öntözni szerettem volna egész életemben cserébe, hogy olyan szerelmessé tett, amilyenné nem is tudtam, hogy én is válhatok.

 

Észre se vettem, hogy milyen mustráló tekintettel méreget már egy ideje. Talán hasonló arckifejezéssel ajándékozott meg, amilyennel az előbb én őt. Halovány félmosoly bujkált szája szegletében, miközben mandulavágású szemei csokoládébarnaságának ragyogását a rávetülő napfény megcsillogtatta; egyenesen rám, ezzel is bizonyítva, mekkora hatalma van fölöttem.

 

—    Ilyenkor azt kívánom, hogy lássam a gondolataidat, Jaemin-ah – pusmogta recés hangján, még közelebb vezetve arcát enyémhez. Mindig olyan áthatóan volt képes belém nézni, figyelni és megfejteni, hogy minden erőmet elvesztettem, akárhányszor így tett. Elgyengültem, krémmé olvadtam, s szívem heves zakatolása akaratlanul is abbamaradt néha; megvárta, hogy az övével együtt dobbanhasson.

Felhő voltam. Felhővé tett engem, ami az ő égboltján úszik, míg világ a világ. Általa kerültem a magasba, s általa is vált ez a végtelen mélység ilyen ijesztővé; úgy éreztem képtelen vagyok neki visszaadni, amit én kaptam tőle. Vajon ő is érezte már magát felhőnek? Könnyűnek, mint akinek az egyetlen küldetése, hogy sose hagyja magára az égboltját? Képes volt a szelek szárnyán szárnyallni gondtalanul, érezve a biztonságot maga mögött?

 

—   A gondolataim lebegnek. Én is lebegek. – Ujjait összefontam enyéimmel, tekintetem pedig elkápráztatta, mennyire tökéletesen összepasszolnak kezeink. Mintha azért lettek volna teremtve, hogy egymást érintsék, mintha már a kezdetektől fogva a másik kiegészítéséért léteznének. – Én is azt kívánom, hogy lásd őket. Azt kívánom, hogy te is lebegj velük.

 

—    Hát hogy tudnék ennél is magasabban? – A világnak nincs határa. Mégsem azt válaszoltam, ami először a gondolataimba férkőzött. Meg szerettem volna neki mutatni, hogy milyen az, mikor megérinti a másik lelkét, és úgy éreztem ezt nem tudnám kellően szavakba önteni. Nem lett volna elég erre egy vers, vagy akár egy dal; iránta való érzéseim végeláthatatlan tengere ennél sokkal több volt: egy örök-dolog.

 

—    Ha hagyod, hogy a hullámok elvigyenek a horizonton túlra. Ott te is felhő lehetsz, amilyen én vagyok. – Nem féltem, hogy bután hangzik a kijelentésem, mert Jeno mindig tudta, hogy mire gondolok. A mások számára érthetetlen félszavaimból bármit képes volt kiolvasni, talán még nálam is többet, és sose vonta kérdőre a különös gondolataimat. Ő volt a legértékesebb számomra; a Tenger, amiben úsztam az Égbolt alatt.

 

—    És hova jutok el felhőként? – kíváncsian kérdezte, élvezve a napsugarak és a kezem érintését. Már nem engem mustrált, hanem a messzeséget, a horizont vonalát; szerette volna látni, amit én is láttam.

 

—    Az én égboltomra.

 

A hullámok fodrozódása varázslatosnak tűnt. Valamilyen megmagyarázhatatlan módon úgy éreztük, hogy egyre közelebb kerülünk a látóhatárhoz; a választóvonalhoz ég és föld között. A tenger csak vitt magával, mintha mindig is így tervezte volna, s a közben született szimfónia elkábított. Szinte levegőt sem kaptam az érzéstől; végleg bebizonyosult, hogy ehhez a kezemet szorosan szorongató fiúra van szükségem.

 

Elgyengített az egyben erőmet is adó pillantása. Íriszeiben megannyi csillag fénye tükröződött vissza, együtt azzal a mérhetetlen szeretettel, amit nekem adott. A vágyam, hogy neki adjam az egész világot megvalósulni látszott; minden egyes hullámzással egyre közelebb kerültünk a horizonthoz. Életünk levalósabb pillanata mégis olyan meseszerűnek tűnt, ahogy a Horizontra érve a világ legédesebb mosolyával ajándékozott meg.

 

—    Én vagyok az első felhő, aki eljutott a világűrbe.

Sziasztok!^^

Elképesztően tetszett a dal, és annyira örültem, hogy végre ilyen aranyos zenére írhattunk!  Még sosem írtam fluffot, legalábbis mindig az lett a vége, hogy kinyírtam valakit a végén xd úgyhogy nem tudom igazából mennyire sikerült fluffnak, majd mondjátok meg ti :D

Én megint úgy érzem elég elvont lett, nem tudom érthető e teljesen a gondolatmenete, elég bizonytalan vagyok benne megint. De nagyon remélem, hogy sikerült átadnom, mert jaj, olyan aranyos szerintem, csak tényleg nem tudom eldönteni, mennyire lett zavaros.

Várom a véleményeteket!^^