Zene: Lee Sung Kyung - As we live
Keserű fájdalommal telve lógatom lábam a stégről, egyenesen a hűvös vízbe, mely végeláthatatlanul és mérgesen hömpölyög a sötétedő égbolt alatt. Néha felcsapnak a hullámok egészen a térdemig, míg néha nem is simogatják még talpamat sem. Az erős szél durván marcangolja fekete hajkoronámat és tépi pólómat, mintha a bennem kavargó felgyülemlett érzéseket igyekezne ezzel kifújni belőlem.
Hiába van a vihar már a peremen, én nem akarok megmozdulni. Ez a legkisebb problémám jelen pillanatban, és egyébként is úgy érzem, megérdemelném, hogy nyakon öntsön egy igazi nyári zuhé, vagy belém csapjon egy villám. Amilyen otrombán viselkedtem az imént Taehyunggal, a legnagyobb szörnyűségeket is jogosan kapnám.
Annyira utálom magam ilyenkor, és mégsem tudok mit tenni ellene. Legszívesebben ordítanék, míg már nem kapok levegőt és hangom se marad többé. Talán akkor nem tudnám így bántani, akit a világon a legjobban szeretek, s lekerülne a terhe a vállamon cipelt csomagnak, amitől képtelen vagyok szabadulni.
A szél már messziről felém hozza csendes léptek zaját, én pedig azonnal felismerem a tulajdonosát. A dühöngő vizet kémlelve várok rá, kezeimmel hátam mögött támaszkodva, s próbálom összeszedni gondolataimat, hogy sikerüljön elmondanom neki a legnagyobb fájdalmam és félelmem is egyben.
Fél szemmel rásandítok, ahogy enyémhez hasonló pózban foglal mellettem helyet, ugyanazt a tevékenységet folytatva, amibe én is bele vagyok mélyülve már egy ideje. Mellkasom szorítása újra felerősödik, gyomrom apró gombóccá zsugorodik, ahogy realizálom tettem súlyossággát, és a tényt, hogy nem is érdemelnék megbocsátást.
— Meg fogsz fázni, ha tovább maradsz itt - szólal meg elsőként, megtörve a köztünk kialakult feszültség, düh, és megbántottság uralta csöndet. Egész szívem belesajdul, ahogy még ebben a helyzetben is engem helyez előtérbe, nem törődve a ténnyel, hogy sorozatosan csak fájdalmat okozok neki. Félve pillantok rá, mégis keserű mosoly bujkál szám szegletében.
— Meg is érdemelném.
— Azért, mert nem tudod kezelni a konfliktusokat, még nem érdemled ezt. Fejlődőképes vagy - feleli erre lazán, mintha egy órával ezelőtt nem éppen a legfájdalmasabb pontján támadtam volna rá, majd hagytam volna magára, mert képtelen voltam a zokogását nézni. Olyan érzésem van, mintha minden egyes megbocsátó és támogató szavával egyre nagyobbá válnának a hajszálrepedések a szívemen, hogy majd egyszer végleg összeroppanjon sok apró darabra, hogy abból mindegyik hozzá tartozhasson, csak éppen külön-külön, mert úgy látszik egészben képtelen vagyok helyesen szeretni; nem érdemlem meg őt.
— Hogy tudsz a történtek után is így nézni rám? - kérdezem keserűen, ahogy a szemében megbúvó szeretet változatlansága belém mar. Kócos haja néha arcába keveredik, én pedig késztetést érzek arra, hogy kisimítsam onnan a tincseket, mégsem gondolom jogosnak erre magam. Szemei vörösen égnek a már elapadt könnyek tengerétől, felpuffadva adják tudtomra tulajdonosuk fájdalmát.
— Mert a szeretet, Jungkook, egy döntés. És én úgy döntöttem, hogy mindig szeretni foglak, és mindig melletted leszek, hogy együtt oldjuk meg a problémákat - arcom eltorzul szavai hallatán, s már nem próbálom visszatartani kibújni igyekező könnycseppjeimet. A szürke eget kémlelem, a közeledő vihar illatát már érezni lehet. Vajon a bennem levő küzdelmek is így működnek? Érezni lehet közeledtét? — De ahhoz beszélned kell, és beavatnod. Egyedül nem tudsz érted küzdeni, ahogy én se. Ehhez ketten kellünk.
Ahogy könnyeim eláztatják arcomat, a világ legszerencsésebb emberének érzem magamat. Hálásan pillantok az emberre, aki minden szörnyűségemmel együtt szeret, és az általam okozott fájdalom ellenére is kitart mellettem. Úgy érzem tényleg itt az ideje a viselkedésem mögött megbúvó érzéseket őszintén megosztani vele, főként, hogy úgy érzem belehalnék, ha mégegyszer miattam kellene sírnia. Megérdemli, hogy annál is jobbat adjak neki, mint amire képes vagyok.
— Sajnálom. Annyira sajnálom, hogy ennyire sokat hoztam magamból otthonról. Annyira sajnálom, hogy belém ivódott az a sok szemét, amiben felnőttem, és képtelen vagyok szabadulni tőle. Nem akarok neked fájdalmat okozni - csúszok közelebb hozzá, és kezeimet finoman arcára simítom. Szinte belefekszik érintésembe, amin mindig el kell mosolyodjak. Arcát pásztázom, mert úgy érzem szükségem van rá ahhoz, hogy ki tudjam mondani, amivel még én se vagyok teljesen tisztában. — Nem akarok én is mérgező lenni. Más akarok lenni, mégse tudok sok mindent levetkőzni, és ez felemészt, mert ezzel nem csak magamat, hanem legfőképp téged bántalak.
— Akkor együtt felülkerekedünk ezen - belemosolyodik a szavakba, az én szívem pedig épp felrobbanni készül. El sem akarom hinni, hogy ami nekem talán életem legnagyobb küzdelme, azt ő ilyen könnyedén természetesnek veszi, bármiféle harag nélkül. Összekulcsolja kezeinket, majd a lehető legnagyobb szeretettel néz rám. — Tudom, hogy mekkora csatákat vívsz magaddal a szüleid miatt. De te nem olyan vagy, mint ők! Te egy csodálatos, jószívű, és legkevésbé sem mérgező ember vagy, aki alkalomadtán hibákba csúszik. De ezen lehet változtatni, Jungkook. Mindenen lehet - mutat felém egy apró mosolyt.
— Ha te itt leszel mellettem, biztosan sikerülni fog - felelem gondolkodás nélkül, hiszen tényleg így érzem. Ha ő mellettem van, talán képes leszek azzá az emberré válni, akivé mindig is szerettem volna. Olyanná, aki a személyisége minden mérgező részét gyökerestül kitépi magából, hogy csakis a végtelen szeretet maradjon, amit a legfontosabb embernek adhat az idők végezetéig, anélkül, hogy közben tönkreteszi vele.
Ekkor veszem észre, hogy napsugarak sütik Taehyung arcát. Ahogy felnézek az égre, szembesülök vele, hogy az eddig készülődött viharnak már nyoma sincs, helyét a nyári meleg és Nap vette át. Elmosolyodok a helyzet abszurdságán, hiszen mintha a mi érzéseinket követte volna az időjárás.
Ebben a pillanatban válok biztossá abban, hogy jó úton járok, a lehető legjobb emberrel magam mellett, változni pedig képes vagyok, bármit is cipelek magammal a gyerekkoromból, mert nem az határoz meg. Egyedül az határoz meg, hogy kivé akarok és vagyok képes válni, és mindezt hogyan érem el.
A szívemről lezuhant megkönnyebbülés hangja tölti be környezetünket, s egy széles mosollyal tudatom Taehunggal, mennyire hálás vagyok, hogy az életem része lehet.
Sziasztok!^^
El se hiszem, hogy vége a challengenek, azt meg végképp nem, hogy megcsináltam skip nélkül :D nagyon élveztem minden kört, és nagyon örülök, hogy ilyen csodálatos írókat ismerhettem meg, és ennyi csodás novellát olvashattam, tényleg mindegyik egy élmény volt.
Én úgy érzem nagyon sokat segített nekem a challenge és Ti a fejlődésben, úgyhogy köszönöm nektek, és nagyon remélem, hogy a következő challengben is találkozunk!^^