Csillagmámor

 Zene: TXT - Sugar Rush Ride

Haeun nevetve vetette magát ágyára, miután nagy nehezen felmászott az emeletre, némi segítséggel persze. A kezében hősiesen szorongatott üveget semmi pénzért nem volt hajlandó letenni egy pillanatra sem, egyre és egyre csak azt hajtogatta, hogy szüksége van rá. Nem hazudott. Tényleg úgy érezte, hogy a bor keserédessége nélkül nem bírná ki sírás nélkül, vagy épp az ellenkezője; túlságosan elöntené minden érzelem, amiket az elmúlt hónapokban megpróbált eltemetni magában. Egyszerűbb volt figyelmen kívül hagyni, elkerülni, vagy szimplán csak nem venni tudomást róluk, ebben pedig a bor volt legnagyobb segítségére az este folyamán. Nyilvánvalóan nem a fiú, aki miatt minden egyes nap megkérdőjelezte az érzéseit, saját magát és néha már minden barátságát is; és aki természetesen egész este a társaságát kereste akarva, vagy éppen akaratlanul.

Fejét a párnájába temette, és igyekezett kizárni a földszintről felszűrődő zajokat, a zene hangos bömbölését, a részeg nevetések és hangos beszélgetések sorozatát. Szüksége volt néhány perc nyugalomra; át kellett gondolnia következő lépését, helyre kellett tegye gondolatait, de legfőképpen távolságot kellett tartania Taehyungtól. Veszélyessé vált az elmúlt hetekben kettejük játéka; a kétértelmű helyzetek és sokféleképpen értelmezhető kijelentések túlságosan keszekuszává tették Haeun érzéseit, az este folyamán elfogyasztott alkoholmennyiség pedig határozottan nem oldotta meg a problémákat.

Úgy tett, mintha nem is hallaná, hogy Taehyung a szobája ajtaja elől elzavarja minden barátjukat arra hivatkozva, hogy hagyják kicsit pihenni, majd halkan benyit a szobába és néma léptekkel közeledik az ágya felé. Haeun szíve hevesen dobogott, mikor észlelte, hogy Taehyung leguggol az ágya mellett, igen közel Haeun még mindig párnába temetett fejéhez.

- Ha nem kelsz fel a taktikai pihiből öt percen belül, megiszom a maradék Tequliádat - pusmogta kacéran a fiú, mire Haeun szeme azonnal kipattant. Alig tőle pár centire találkozott tekintete a kacéran vigyorgó arc tulajdonosával, és akarva akaratlanul is elnevette magát a barátságos szemek láttán. 

- Azt próbáld meg! - vágott vissza, majd azzal a lendülettel felült és kikapta a fiú kezéből a fél üveg alkoholt. A fiú felvont szemöldökkel figyelte, ahogy Haeun gondolkodás nélkül beleiszik az üvegbe, mintha még nem lett volna elég alkohol szervezetében, majd nevetve elfogadta a felé nyújtott üveget és ő is belekortyolt. Szigorúan Haeun szemébe nézve, persze. A lány mosolya lassan hervadt le az arcáról. Nem tudta kezelni a helyzetet. Nem tudta kezelni, hogy a fiú sokszor viselkedik vele úgy, mintha többet érezne iránta, de közben olyan szigorúan tartja a barátság határvonalát, hogy esélye sincs átlépni rajta. Nem tudta kezelni, hogy olyan érzések kezdtek benne kialakulni, ami sok-sok éve ismeretlen volt számára, mégsem kockáztathatta barátságukat; legfőképpen azért, mert talán egyikük sem állt még erre készen. Talán még egyikük sem hagyta hátra eléggé a múltat ahhoz, hogy működhessen köztük bármi, ami túlmutat egy barátságon. Mégis, talán az alkohol hatására, talán csak szimplán mert elege volt a kusza érzésekből és tisztázatlan kapcsolatokból, Haeun így szólt. - Semmi kedvem lemenni a többiekhez. Nem maradsz itt velem?

Taehyung halványan elmosolyodott, majd mutatta Haeunnek, hogy csússzon odébb. A lány eddig helyére feküdve kezét feje alá tett, és összeráncolt szemöldökkel kezdte el a plafont bámulni. A lány szintén felvette ezt a testhelyzetet. A világ forgott körülötte az elfogyasztott alkoholtól, gondolatai sűrű ködként kavarogtak fejében. Ugyan a plafont bámulta, mégis érezte, mikor a fiú tekintete rátévedt, ő pedig képtelen volt nem felé fordulni. Teljesen elveszett Taehyung sötétlő tekintetében, és szinte nem is tűnt valóságosnak, sem emberinek, ahogy a kintről beszűrődő csillagfény a fiú szemeiben táncolt. Úgy adta vissza az éjszakai égbolt ragyogását, ahogy Haeun nem is hitte egészen idáig, hogy lehetséges. Csillagfény mámorában úszott, ahogy szinte levegőt is alig kapott, ahogy azt érezte, menten belefullad a végtelen sötétségbe, ami egyben a legragyogóbb dolog volt, amit valaha látott. Képtelen volt irányítani gondolatait és szavait, amik maguktól buktak ki belőle.

- Bele lehet fulladni a csillagokba?

Taehyung egy ideig figyelmesen vizslatta Haeun arcát, majd megszakította a szemkontaktust és újra a hátára fordult, hogy egyedül a plafonnal kelljen szembenéznie. Nem hagyta meg magát sebezhetőnek, nem engedte a lánynak, hogy fogást találjon rajta.

- Igen - válaszolta röviden, majd hosszú szünetet tartott, hogy össze tudja szedni a gondolatait. Nem mert a lányra nézni, mert pontosan tudta, most valójában miről is beszélnek. - Méghozzá túlságosan könnyedén. Nem biztos, hogy minden csillag olyan fényesen ragyog, ahogy azt te látni szeretnéd. 

- Pedig én elhiszem - felelte a lány. Hirtelen felült, és lenézett legjobb barátjára; arra az emberre, aki annyi mindent jelentett neki, hogy szavakkal képtelenség lett volna kifejezni. Az emberre, aki mindent tudott róla, akinél jobban senki sem ismerte, ő pedig hitt abban, hogy ez fordítva is igaz. - Elhiszem, hogy pontosan olyan gyönyörűek, ahogyan kifelé ragyognak. Te is pont olyan vagy, ahogy kifelé ragyogsz - tette hozzá az utolsó mondatot motyogva, alig hallhatóan. Annyira zavarba jött a kimondott szavaktól, hogy nem is mert Taehyungra nézni, csupán kezeivel babrált és a fiú válaszára várt. Remélte, hogy lesz válasza, mert ha nem, akkor tényleg muszáj lesz meginnia a maradék tequilát, ráadásul egyedül. Gyomra liftezett, nem tudta eldönteni, hogy a kimondott érzelmek és gondolatok súlyától, vagy csupán a megivott alkoholtól. 

Taehyungnak el kellett gondolkodnia a válaszon. Nem tehette tönkre a barátságukat, ahhoz túlságosan szerette Haeunt; mégsem engedhette megtörténni azt, amire a lány annyira vágyott, és ha őszinte akart lenni, a szíve mélyen ő is. Mégis túlságosan félt, túlságosan bizonytalannak érezte magát. Ő nem az az ember, aki egy biztos pont tud lenni valaki életében; legalábbis nem úgy, ahogy a lánynak szüksége lett volna rá. Nem az az ember, akinek Haeun hiszi, hanem sokkal, de sokkal nehezebb eset. 

Végre rávette magát, hogy felpillantson a lányra, aki azóta is saját kezeit tördelte, szemöldökét aggodalmasan ráncolta, száját pedig vonallá préselte. A hosszú csend következtében pedig Haeun annyira elkeseredett, hogy már inkább csak szó nélkül az üveg felé nyúlt volna, ha Taehyung nem kapja el csuklóját, majd kényszeríti, hogy ránézzen. Arcán aggodalmas mosoly pihent, halványan keretezte arcát, míg a tekintetében táncoló csillagot szüntelenül figyelték a lány szeretetteljes tekintetét. 

- Túl sok gonoszban látod meg a jót. Ne higgy mindig a szemednek! A ragyogás sokszor csak rólad tükröződik vissza.

És ahogy Taehyung kimondta a szavakat, az arcán mindig angyalinak tűnő mosoly megváltozott; Haeun előtt egy egészen más, eddig számára nem látott arc jelent meg, egy egészen más kifejezés. Egy ördögi mosoly, a végtelen fájdalom és kétségbeesés által irányított élet. A lány ekkor értette meg, miért húzza meg ilyen szigorúan a kettejük közötti határvonalat a fiú: ő is fuldoklik a saját csillagaiban. Senkinek nem engedi meg, hogy igazán  közel férkőzzön hozzá, mert túlságosan fél másokat terhelni. Inkább választja, hogy egyedül küzd, csak hogy senkit ne bántson, mint hogy esélyt adjon arra, hogy valaki segítsen neki a felszínre jutni.

Haeunt arcon csapta ugyan az igazság, mégis úgy érezte végre tisztázódott benne az elmúlt hónapok bizonytalansága. Pontosan megértette, mi játszódik le Taehyungban, azt azonban nem tudta még, hogyan segíthetne rajta. Csak abban tudott reménykedni, hogy megtalálja a módját. Mámoros mosollyal fordult a fiú felé.

- Remélem, hogy a ma éjszaka nemcsak valaminek a vége, hanem egyben valaminek a kezdete is.

Sziasztok!

Hát be kell valljam, hogy nagyon nagy szenvedés volt most nekem ennek a novellának a megírása. Úgy érzem nagyon elszoktam az írástól, és biztos vagyok benne, hogy nem ez életem mesterműve, úgyhogy ne kíméljetek xd

Kíváncsian várom a véleményeteket!^^

Full-adás

 

Zene: Imagine Dragons - Sharks

  A remény adja minden lélegzetünket, csak hogy a végén megöljön bennünket. Engem már fullaszt az oxigén; ólomsúllyal nehezedik tüdőmre, mintha egyszerre lenne túl sok, közben mégsem elég. Nem ér el hozzám igazán, képtelen beleivódni sejtjeimbe, elárasztani engem élettel. Mintha a belélegzés pillanatában kiszipolyozna, s ezzel együtt taszítana halálba.

Egymás kezét fogva merülünk az óceánba. Egyik kedvenc érzésem, mikor teljesen ellep a víz; ilyenkor a felszín alatti nyomás felszabadít, mintha könyebb lenne funkcionálni. Mindig is irigyeltem ezért a víziállatokat. Minden egyes nap elér hozzájuk az oxigén, és ezzel együtt folyamatosan megtelnek élettel.

Ezúttal mégis elmarad a várva várt katarzis. Nem leszek erősebb, nem szállok a felhők fölé, de még csak nem is érzem a biztonságot. Csakis sötétség, hideg és levegőtlenség áraszt el, ami különösen megrémít. Belecsíp a szemembe a sós víz, ahogy körbenézek, ahogy felmérem az eddig biztonságomat nyújtó helyet. Döbbenten tapasztalom az előttem lebegő ember külsejét. Keze helyett uszony érinti tenyeremet, s mindeközben buborékok százaiként távozik az oxigén kopoltyúján keresztül. Kegyetlenül hasít belém a valóság: belőlem él. Ő az, aki elvesz és kiszipolyoz, aki miatt fulladok. Aki ugyan mindig fogja a kezemet, de csupán azért, hogy minden egyes pillanatban képes legyen tőlem elvenni.

Nem azért fulladunk meg, mert beleesünk a vízbe, hanem azért, mert nem mászunk ki onnan. Én éveket töltöttem itt, mígnem már én is kopoltyúkat növesztettem a túlélésért. Van, akinek növényekre van szüksége az oxigénhez, és van, akinek másokra; akinek mástól kell elvennie, hogy ő maga teljes lehessen.

Én nem akarok többé kopoltyún keresztül lélegezni, nem akarok én is azzá válni, akinek másra van szüksége a túléléshez. Újra a tüdőmet szeretném, újra lélegezni és átérezni, ahogy ez megtölt mindennel, ami Én vagyok.

Átjárja az Élet minden porcikámat, amint eleresztem a kezemet szorongató uszonyt.

Sziasztok!^^

Amennyire vártam már, hogy újra írjak, annyira megszenvedtem ezzel a novellával. Hiába volt ötletem, kicsit úgy érzem se eleje, se vége, és hogy nem igazán sikerült átadnom, amit eredetileg szerettem volna.

Mindenesetre nagyon várom a véleményeteket, ne kíméljetek, vissza kell rázódnom az írásba!^^

Pt. 5 - Jégtavasz

 

 

Zene: Pentagon - Runaway

Tavaszi lélegzetben 
Rám borul a Tél
Keresem a virágokat
De túl erős a jég

   Keserédesség uralkodott el rajtam, ahogy elvesztem Jaehyun ébresztően mély tekintetében. Szemeinek minden apró pontja végtelen őszinteségről árulkodott, miközben kívánatosan kémlelt engem a legkisebb rezdüléseimet is figyelembe véve. Arca kipirultan ragyogott, pupillái tágulatában a saját tükörképem rémisztő hazugságával találtam szembe magam. Képtelen voltam az elengedésre, hiszen Ő volt az örök menedékem, a rideg szívem melegen tartója; nélküle talán már rég halálra fagytam volna, lelkem pedig nyomtalanul porladt volna a jéghideg télbe.

Minden egyes alkalommal, mikor váratlanul bekopogtam lakása ajtaján, úgy éreztem életemben először lélegzek. Bizonytalan mosolya és a tavaszillat, amivel megajándékozott bódító volt és függőséget okozott. Nem lehetett betelni vele: a finom érintéseivel, a lelkében lapuló feltétlen szeretettel, és az ölelést nyújtó karjai melegségével. Olyanná vált számomra, mint az egyetlen valós darabja a hamis létemnek. Mikor vele voltam, még én is elhittem pár óráig, hogy eljöhet a tavasz a hosszú tél után, és nem csak ridegség lakozik a reménytelen világban; de leginkább saját személyemben.

Vonakodás nélkül csókoltam meg újra, ahogy mindig is tettem, ha nem tudtam többé a benne látott önmagammal szembe nézni. Olyan szorosan vontam magamhoz, hogy esélye se legyen elhúzódni; nem mintha valaha is el akart volna. Sosem tudott ellenállni nekem, pedig pontosan tisztában voltam azzal, mekkora fájdalmat okozok neki minden alkalommal, mikor magára hagyom az éjszakában. Mégis az Ő hevessége az enyémet is felülmúlta, ahogy sóvárogva kapott ajkaim után, s mindeközben a bennünk lángoló tűz kezdte átvenni a hatalmat gondolataink felett. Minden érzékemmel éreztem a belőle sugárzó vágyat, Ő pedig azon volt, hogy mindennél jobban bebizonyítsa: a ridegségem nem valódi. Kendőzetlen érintések sokasága és szakadatlan csókok uralkodtak, mígnem az ágya puhasága ölelt minket körül. Én viszont túl jól ismertem ahhoz, hogy ne vegyek észre minden arcára kúszó érzelmet; már az ajtón belépéskor megéreztem azt az idegenként ható megfáradt kavalkádot, ami áradt belőle. Ennek ellenére bebizonyosodott, hogy önzőségemnek nincsenek határai: újfent nem törődtem az általam okozott sebekkel, amik lelkének lassan minden apró négyzetcentiméterét elfedték, s egyszercsak nem fog tudni lélegezni tőlük. Folytattam a kiszipolyozását, hogy mindent nekem adjon, ami benne él, és ezzel a bennem elrohadt darabokat kiegyensúlyozza; az nem számított akkor, hogy az én táplálásomba az Ő szíve hal bele. 

Sosem szerettem Őt érintéseknél többel; testem szerette a testét, míg ő a mindenével próbálta a mindenemet szeretni. Néha engedtem a buja gyengédségének: ujjait összefűzte enyéimmel, míg másik kezével állam alá nyúlva kérlelt, hogy nézzek a szemébe. Én pedig kivételesen eleget tettem kérésének. Talán azért, mert mégiscsak látni szerettem volna beteljesedésének gyönyörűségét; talán csak azért, mert ott motoszkált a fejemben az a néma gondolat, hogy többé nem lesz rá lehetőségem; talán csak azért, mert még többet kívántam elvenni tőle: és az eddigieknél is többet egyedül ebben a pillanatban volt lehetséges. 

Kábultam zuhantam keresztül íriszei mélységén. Sötéten csillogó szemei fényesen ragyogtak a félhomályban, engem pedig hatalmas pofonnal csapott arcon az a valóság, ami benne létezett, bennem viszont nem. Kiváltságos helyzetből nézhettem végig, ahogy lelkében növekedő virágokból egy teljes kert alakult, s ezután szívem legbelső pontjában éreztem, ahogy virágoskertje bennem virágzik ki. Eljött a Tavasz, és elsöpörte a hideg Telet, még ha csak néhány pillanatra is. Nekem adta mindenét, hogy aztán az ezt követő pillanatokban darabjaira hulljon. Nem bírtam nézni, ahogy elfogy a lelke, a szíve, a tavasza, így lehunytam a szemeim, hogy még egy kicsit érezhessem magamban a meleget, a biztonságot és mennyországot anélkül, hogy vele törődnék.  Ebben a pillanatban tisztult ki számomra, hogy mit is tettem azzal, hogy nem tartottam meg vele a szemkontaktust. Bezárult előtte az ajtó, ami előttem nyitva állt; s Ő számára is végleg nyilvánvalóvá vált, hogy a falaim lebonthatatlanok: ehhez még a mindene is kevés. Akkor értettem meg igazán, hogy mit is adott nekem, mikor én ezt nem tudtam visszaadni neki. A virágoskert örökre elhervadt, csupán azt nem tudtam pontosan megmondani, hogy melyikünkben maradtak a maradványai: ő többé nem növesztett újakat a tüdejében, de a gyökerei belőle eredtek, mégis bennem érték el a teljességet. Hát én váltam a Tavasz gyilkosává?

Némán kászálódtam ki a paplan alól, hogy minél hamarabb felöltözhessek. Éreztem magamon Jaehyun vibráló tekintetét, de ez a bennem levő hiányérzetet nem tudta elmulasztani. Ilyenkor már rég azért szokott könyörögni, hogy maradjak, hogy aludjak vele, hogy csak reggel menjek el, hogy fölvehesse a pólómat és öleljem át egész éjszaka. Én meg csak ridegen, szeretetre képtelenül, érzések nélkül válaszoltam mindig ugyanazt: nem. 

— Nem marasztalsz? — tettem fel hirtelen a kérdést, miközben ingem gombjaival vacakoltam. Nem bírtam ki, hogy csak csöndben elmenjek. Különösen hideg lett, ahogy kimásztam Jaehyun mellől, és képtelen voltam elraktározni ezt az érzést magamban. Máskor akár napokig is a hatása alatt vagyok az együttlétünknek, ahogy az egekbe repít a gyógyító lelkével és felmelegíti hűvösségemet. Ekkor mégis hidegrázás tartotta fogva testemet.

— Mi értelme volna? — Hangja összetört volt, arca grimaszba torzult, ahogy kiejtette a szavakat a száján. Csalódottan pillantott fel rám azokkal a sötéten csillogó íriszeivel, amiknek a mélysége az én ürességemet is képes volt kitölteni. Két személyt táplált egyszerre, de ebben végleg kimerült.

— Kevésbé érezném, hogy vér tapad a kezemhez — feleltem őszintén, ingem utolsó gombját is bebujtatva a helyére. Nem mertem ránézni; éreztem, hogy számunkra nincs folytatás. És nem csak azért, amit eddig tettem, hanem leginkább azért, mert a jövőben is képtelen leszek másképp cselekedni. Az adni tudás képessége nélkül csak fájdalom és csalódottság követi egymást; de hát mit is tudnék én adni olyasvalakinek, aki magában hordozza a világ tavaszát? Csak tomboló viharok és jégkorszakok fagya él bennem: minden nap hideg és rideg, a nappal is sötét és szeles. Pont, mint egy örök tél kontinensén. Ha beengedném magamba, soha többé nem lenne képes a melegségével az én szenvedésemen segíteni: egy tavaszi virág sem marad életben a végtelen, fagyos éjszakákon.

— Ez nem csak vér, Taeyong — ujjait babrálva suttogta a szavakat. — Ezek égési sérülések, amiknek a nyomai örökre rajtam maradnak. — Tanácstalanul ácsorogtam előtte, már rég el kellett volna menjek. Ilyenkor kellene a nyakamba csimpaszkodás következzen, majd a sorozatos legutolsó csókok végtelensége. A forró ölelései, amik egyben tartották reménytelen lelkemet, az apró léptei, amik engem követve kérleltek, és a legédesebb bociszemei, amikkel néha már majdnem sikerült maradásra bírnia. Milyen irónikus, hogy ezek nélkül lelépni is képtelen voltam; csak azért volt szükségem ezekre a gesztusokra, hogy érzéketlenül válaszolhassak. — És tudod mi a legviccesebb? — hagyta el egy hitetlen, fájdalmas nevetés ajkait. — Hogy miközben minden porcikám fájdalmasan ég a lángoktól, belülről úgy érzem, hogy menten megfagyok. 

— Én is fázok, Jaehyun-ah. — Nehezen vettem rá magam, hogy letelepedjek mellé az ágyra, vissza oda, ahol minden kezdődött.  — El se tudod képzelni, mennyire. Éppen ezért nem tehetem, hogy belehúzlak ebbe az örök fagyba. Sem veled, sem magammal. Így is épp elég önző voltam — keserű mosoly kúszott ajkaimra, mindeközben megéreztem lágy ujjait állam vonalánál: újabb kérlelés, de ezúttal mégsem olyan, mint az eddigiek. Ebben az érintésben benne volt minden érzelme, kezdve azzal, ahogy mélyen szemeimbe nézett, majd keserűen konstatálta: az engem körülvevő betonfal még mindig magasan és büszkén áll. 

— Ha beengednél, talán egyikünk sem fázna ennyire. De ha nem teszed meg, akkor mindketten halálos sérüléseket szerzünk. Abból pedig mindkettőnknek elég van már. — Szavai késként hasítottak belém. Mintha megannyi helyen egyszerre pusztultam volna a fájdalomba. Itt értettem meg végleg, mit is érzett Ő végig, és mit is tettem én vele; meg persze magammal. A vég fénysebességgel közelített, ahogy szemén keresztül néztem egész lelkét, míg Ő belőlem semmit sem láthatott. Ott voltak lelkében elhervadt virágok milliói, sötét szélben kavarogtak az elhullt növények, mint egy tornádó utáni városban, amelyre egyszerre csapott le a hatalmas vihar és a jéghideg tél. Mégis megmutatta nekem, hogy egyetlen élő és élni is akaró virágszál büszkén magasodik ki a szürkeségből. Ott volt benne, a szíve legmélyén, Ő pedig felém nyújtotta. Azt mondta tisztán és őszintén, hogy a döntés a kezemben van: öntözöm-e, hogy újra kitavaszodjon, vagy elengedem, hogy magától nyíljon ki újra. Harmadik lehetőség nem is létezett, mert nem létezhetett. Az utolsó darabját nem vehettem el csupán önzőségből, pillanatnyi boldogságért és szeretetért, amit nem tudtam viszonozni.

— Te vagy a Tavaszom, Jaehyun-ah — mondtam neki őszintén, ujjaimat övéire fonva, majd finoman elhúztam arcomról. — De azt érdemled, hogy örök legyél. Én viszont nem tudok az lenni, aki mellett kivirágozhatsz, aki mellett szabadon lélegezhetsz — az utolsó szót kiejtve a számon álltam föl mellőle, s utoljára engedtem el szeretettel teli érintését, magamon érezve vizslató tekintetét. Nem kérlelt. Nem jött utánam. Nem csókolt meg. Én pedig egyetlen pillanat alatt éreztem, ahogy az eddig engem kitöltő melegsége szertefoszlik. Annyira hideg lett, mint még ezelőtt soha.

Némán vettem magamra cipőmet és kabátomat, és teljes meggyőződéssel léptem ki az ajtón, de ezúttal legutoljára. Mielőtt azonban becsuktam volna magam mögött, az összetört világom egyszerre tört még apróbb darabokká, és lett újra egy teljes egész.

— Egyetlen dolgot sem bánok, mert a Tél harmóniája adta a legszebb emlékeimet; és a legnagyobb hidegben nyílt virágoknál nem is létezik felejthetetlenebb.

Pt. 4 - Démonfehér

Zene: Halsey - Lilith

 Elréved a tekintetem,  ahogy elveszek a soha véget nem érő pillanatban. Felettem a minden, alattam a semmi; én pedig egyre csak lejjebb találom magam, ahogy Ő átveszi a hatalmat, kezeimből pillanatok leforgása alatt rabolva el az irányítást. 

Egy pohár víz segítségével nyelem le a rémisztő valóságot; marja a torkomat, a nyelőcsövemet, a gyomromat — talán még  szívemet is. A kés megfordul bennem, ahogy a következmények sokasága maga alá temet. Lehunyom a szemem, s máris csak a hófehér falak simogatását érzem, az ápolónő vasmarkát, a fejbőrömre és hajamra tapadt ragasztót, és az elektródák zsinórjainak idegesítő mivoltát. 

Eddig a pillanatig képtelen voltam elhinni, hogy ez velem történik. Abban reménykedtem, hogy ez csak egy szörnyű álom, amiből egyszer felébredek, és majd megnézhetem a jelentését az álomfejtőben; de az első, majd a második, majd a harmadik szem gyógyszer után kezdtem ráébredni, hogy ebből bizony nem fogok felébredni. Ébren fog elevenen felfalni, s várja, mikor teheti meg a legfájdalmasabb lépést.

Fejemben visszhangoznak a doktornő szavai: “Ha muszáj lenne választanom egy betegséget a gyerekeimnek az ittlévők közül, biztosan a tiedet választanám”. Csöppnyi reménnyel telít el, miközben a monitorozó szoba kesernyés illatát magamba szívom, s némán figyelem, ahogy a neurológusok számomra érthetetlen kifejezésekkel elemzik a látottakat. Egyikük felém fordul, és szinte megszállott mosollyal kérdezi, hogy szoktam-e elbambulni. Megrázom a fejem. Szó nélkül visszafordul. Pár perccel később újabb kérdés következik: vannak-e végtagrángásaim. Elgondolkozok, majd bólintok. Nem teljesen vagyok magamnál az elmúlt napok sokkoló történéseitől, de a reakciójukat tökéletesen látom: tudják, hogy mi a bajom.

A szobába visszatérve lefekszek az ágyra, és próbálok nem az elektródákba gabalyodni. A plafont kezdem bámulni, miközben a szobatársam csacsogását hallgatom. Nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire jókedvű az ötméteres zsinór ellenére, ami az ágyhoz kötözi; mintha már annyira hozzászokott volna, hogy teljesen természetesnek veszi. Rettegek, hogy én is így végzem, mindeközben a történetét hallgatva szerencsésnek is érzem magam; nekem legalább van diagnózisom. 

A kórházban mindenki arról fecseg, hogy ez nem a világvége, ez jól kezelhető, semmiben sem fog változni az életem. Csak szedjem a gyógyszert és aludjam ki magam. Persze lóra nem ülhetek. Persze nem vezethetek. Persze a gyógyszer annyira leszádal, hogy sétálni alig bírok, nem hogy edzeni. Persze a tanulás talán nem lesz olyan könnyű, mint eddig volt. Persze alkoholt nem lehet inni, és a villogó fényeket is kerülnöm kell. De valóban semmi sem fog változni.

Kétségbeesetten keresem a talajt a lábam alatt; eddig olyan egyszerű volt minden, most mégis csak lebegek valahol, a fene se tudja hol, és minden kétséges. Félek suliba menni, félek otthon lenni, félek éjszaka felébredni, mert ugye hajnalban a legesélyesebb, hogy baj lesz; és épp ez a félelem tart ébren éjszakákon keresztül. Elnyel a feketeség, ahogy napról napra veszi el tőlem azt, ami a legfontosabb, de a legszörnyűbb, hogy nem is érzek igazán semmit, mert rettegek érezni a valóságot; és ahogy ezek mind egymásnak feszülnek, én csak próbálok tovább lélegezni.

Minden összeomlott, ahogy maga a Romboló felfedte önmagát; én pedig hirtelen nem tudok mit kezdeni az ambivalens érzések tömkelegével: minden csak kijön, anélkül, hogy bármi kontrollom lenne fölötte. Az undor, a rettegés, a remény, a kétségbeesés, a kétely — és csak az üres semmi marad a helyükön. Úgy érzem, az élet igazán igazságtalan, és ebben a pillanatban villannak be a doktornő szavai a liftben: “Amit most a legnagyobb hátrányodnak gondolsz, később az előnyödre fog válni”. Nem igazán tudok hinni neki.

Lassan kezdem el feldolgozni, ahogy megmutatkozott, kiknek van helye az életemben. Hiába hallottam már annyiszor, hogy bajban mutatkoznak meg a barátok, sosem gondoltam, hogy ilyen érzés lesz. Rákényszerültem, hogy eljöjjek onnan, ahol nincs helyem; és végre igazán értékelni tudom, mikor olyan helyről kapok segítséget, ahonnan nem is gondoltam volna; és persze a körülöttem levő emberek támaszát.

Igyekszek bízni a jobb jövőben, most mégis annyi mindent veszítettem el egyik napról a másikra, hogy nehezen megy. Ahogy telnek a hetek mégis kezdem megérteni az egésznek a működését, ezzel együtt pedig kezd a sötétség kivilágosodni. Nem felejtem el, mikor leült mellém a doktornő, és azt mondta, hogy Ő nem rosszindulatú; csak meg kell tanuljak vele békésen együtt élni. Kezdem elhinni, hogy nem csak kedvességből akart beetetni ezzel, hanem valóban őszinte volt velem.

Ha eddig is sikerült együtt élnünk, akkor ezután is menni fog; csak idő kell, hogy megismerjük egymást. Talán csak hinnem kell abban, hogy a legsötétebb démont is ragyogóvá lehet tenni; egy nem is koromfeketét meg végképp.

Az epilepsziát mindig is Sátántól valónak gondolták. Mintha egy démon megszállt volna, és csak próbálnád kirázni a testedből, sikertelenül. Nevettek volna, ha azt mondom, nem biztos, hogy rosszat akar. Talán oka van annak, hogy éppen most bújt elő — ahogy mindennek megvan a maga helye és ideje az életben.

Hogyha eddig mindenki feketének is írta le, szeretnék bízni abban, hogy valójában fehér; és szeretném hinni, hogy bármit is kapunk az élettől, mi döntjük el, hogy milyenre színezzük ki. 

Én fehérre színezem; mert ezzel nem veszi át az életem felett az uralmat, de mégis jelen van, hiszen mindennek az alapja. És mindeközben, ha lassan is, de eggyé válunk; és a saját színeim között, a részemként fog helyet kapni, mint egy Démonfehér darabka belőlem.

Pt. 3 - Lélekkék

Zene: Taeyong - Blue

Fárasztó magány ücsörög vállaimon, ahogy az ágyam kényelmében várok Taehyungra. Az ablakon beszűrődő holdfény sötét árnyakat vet a szobában levő bútorokra, de én csakis a bejárati ajtóra fordítom minden figyelmem, amin bármelyik pillanatban beléphet a várva várt fiú. Keserűség ízét érzem számban, miközben félelem tapogatózik kellemetlenül a bőröm felületén; nem szeretnék kitárulkozni. Úgy érzem, igazságtalan, hogy meglátott a legsebezhetőbb formámban. Sosem szerettem senki tudtára adni, hogy milyen csatákat vívok magammal, hisz ez csakis az én terhem. Ezért is érint olyan mélyen, hogy az este folyamán rajtakapott, ahogy farkasszemet nézek magammal a tükörben. Különösen elnyomtak az érzések; a szédítő üresség húzott és húzott lefelé, mígnem teljesen el nem merültem benne. A mélységben, ami fojtogatóan fullasztó tud néha lenni, s mindig úgy érzem, hogy nincs belőle kiút. Nem hiszem, hogy ezt valaha bárki is meg tudná érteni.

Ajtócsukódás hangja szakít ki gondolataimból. Taehyung léptei suhognak a szőnyegen,  ahogy két teli pohárral a kezében egyensúlyoz, melyeknek keserű aromája kétségtelenül megegyezik a nagypapája által készített sörével. Hálás mosollyal pillantok rá, ahogy mellém ülve kezembe nyomja az egyiket. Hihetetlen, hogy mindig a legapróbb gesztusokkal is az őszinte törődését fejezi ki: nagyon jól tudja, hogy az alkoholtól pikk-pakk megered a nyelvem, máskülönben viszont képtelen vagyok szavakban kifejezni magam. Az italt szürcsölő arcára téved a tekintetem, s elidőzök holdvilágnyi szemeiben; olyan különös hasonlóságot vélek felfedezni benne, amit eddig még sosem sikerült: azt az ismerős érzelmes ürességet, amit saját magamban is látni véltem nem olyan rég; azt a rémisztően mély óceánt, amiben csak megfulladni lehet. Bizalommal telve viszonozza pillantásom, és valahogy most különösen közelinek érzem őt magamhoz. A lélekbelátó vizslatása elől mégis kénytelen vagyok elmenekülni.

— A szemeid magánya mélységekbe repít, Jungkook — szólal meg mély orgánumú hangján. Érzem, ahogy minden figyelme rám telepszik, és látom magam előtt sötéten csillogó szemgolyóit, melyek szeretettel és bölcsességgel telve méregetnek. Hangja nem érződik aggodalmasnak, csupán kíváncsian osztja meg velem az észrevételét, én pedig magamban emésztgetem a felém intézett szavakat. Tekintetem a kezemben levő italról arcára vezetem, s holdvilágtól csillogó íriszeit kezdem vizslatni, mire szemeit mélyen enyémbe fűzi. — Rendben van, ha néha így érzed magad, de szeretném, ha tudnád, hogy én olyankor itt vagyok neked, hogy ne tudj túl mélyre zuhanni.

Szívem is beleremeg kimondott szavaiba, kellemes libabőr telepszik egész testemre. Olyan megmagyarázhatatlan hirtelenséggel érint meg, hogy tapogatózása távolisága ellenére közelebbinek érzem, mint valaha bárkit; mélyre hatoló lélekszemei elhitetik velem, hogy talán nem is lenne olyan borzalmasan kínos, ha mégis láttatni engedném magam valakinek. Én magam is meglepődök a belőlem kibukó szavaktól.

— Tudod, csak úgy érzem, hogy minden annyira kék. — Érzéseimet ugyan furcsán fejezem ki, mégsem kapok hitetlenkedő nevetést válasznak, csupán egy aprócska szemöldökráncolást, majd halk hümmögést. Orrát kicsit fölhúzza, s egy pillanatra elréved tekintete; mintha a világ összes lehetőségét éppen számba venné és minden szavát mélyen végiggondolná, hogy a megértés lehetőségének minden létező szikráját felém nyújthassa.

— Hmm, én is szoktam ezt érezni — bármiféle frusztráció nélkül feleli ezt, mire az én szívemről hangos csattanással lökődik le a hatalmas kő, a vállamon csücsülő magány-manók pedig kedvetlenül ficánkolnak; talán kezd kényelmetlenné válni az eddig olyannyira szeretett lakóhelyük. — Ilyenkor olyan, mintha a semmi és a minden egybefonódna, és felvennék a kéknek egy semmilyennek tűnő árnyalatát; mintha az ég és a tenger színe között nem lenne különbség; mintha a zuhanás egyet jelentene a repüléssel.

Belém marnak gondolatai. Ahogy mindezt megfogalmazza, holdfény ragyogta szemei tükörképként funkcionálnak számomra; nem tudom eldönteni, hogy magamat, vagy őt látom-e tisztábban; érzékeim nem tudják megmondani, hogy az ő lelke simogatja-e az enyémet, vagy az enyém az övét, csupán abban vagyok biztos, hogy az eufórikus érzés tapogatózó ujjai kendőzetlenül szeretnék a köztünk levő határokat eltűntetni.

Egyik részem nem szeretné elhinni, hogy ez a diskurzus köztünk valóságos, másik oldalról viszont rájövök, hogy sosem vágytam másra. Mindig elrejtőzöm mindenki elől, de talán csak azért, mert senki nem tud így megérteni, senki nem tudja azt érezni, amit én. Talán most először érzek egy olyan megmagyarázhatatlan kapcsolódást, ami lélektől lélekig tart; most először érzem, hogy úgy igazán meg vagyok érintve.

— Néha talán jó lenne ebben a kékségben elmerülni. — Én lepődök meg a legjobban  a kijelentésemen; szemeim hatalmasra gúvadnak, szapora légvételem ijedtségem legfőbb árulkodója. Nem értem saját magam szókimondóságát, hiszen én mindig minden szavam alaposan átgondolom, nehogy valami olyat mondjak, amit nem kéne; vagy valami olyat, amivel túl mélyre engedek valakit a lelkembe. Taehyung csak kacéran, ártatlan mosolyra húzza ajkait, s megérint; de ezúttal nem tudom eldönteni, hogy a lelkével, vagy a kezével. Olyan, akár egy mindentudó, aki képes a felejthetőt felejthetetlenné tenni, s a kék árnyalatait megkülönböztetni.

— Tudod, Jungkook, olyan vagy, mint a lélek afrodiziákuma. — Őszinteségének mértékét nem tudom hogy lereagálni, csak zuhanok vele; s ebben a pillanatban úgy érzem, mintha repülnénk. — Minden vágyam, hogy elmerüljek a lelked kékségében; hogy megmutasd nekem a saját kezdeted és véged; hogy láthassam, te mit látsz, amikor tükörbe nézel, és én is megmutathassam, mit látok, amikor téged nézlek. 

A percek elbomlanak, a létezés jelensége megszűnik; csakis lelke univerzumának magányát érzem, ahogy találkozik enyémmel, és finom érintésekkel bátorítja a felszabadulásra. Talán ebben a pillanatban merülök el benne, de lehet, hogy csak a követezőben. Minden, ami abban a minutumban a világon van, az a feketéllő szemtükreink találkozásában jön létre; sajgó szívünk remegése tölti meg ritmussal a bennünk levő ürességet. Ekkor érzem meg, ahogy lelke meztelenségének kéksége cirógató ölelésébe von; s ekkor érek el arra határvonalra, amit átlépve lelkemet egyenesen karjaiba nyújtom. 

Nem félek többé. Teljesen meg vagyok bizonyosodva róla, hogy a lélekutazás, amire incselkedve hívogat, meg van írva a csillagokban. Ujjai finomsága csiklandóssá tesz, elvarázsol színtisztaságának minden rétegével. Feltárja elém azt a mélységes kéket, aminek árnyalatai kiegészítik enyéimet, s magyarázatot ad mindenre, amire valójában képtelenség választ találni. A kezdet a tenyerében pihen, míg én a véget igyekszek megtalálni, de a határok valahol mégis teljesen összemosódnak; akár csak a tenger és az ég kékje. 

Kegyetlen a ráeszmélés, amit az érem két oldalának felismerése okoz. A monoton magány megsebez, s egyben felemel; ha a lélek színei kiforrnak, hirtelen minden egyértelművé válik. Rátalálni a magány-társra olyan, mint a legszebb harmónia megszületése; mintha az eddigi minden szenvedés, nehézség, és különcségérzet értelmet nyerne abban a pillanatban, hogy a magányosság összeér, s egy egészet kovácsol: a kék árnyalatai egybefolynak, hogy keveredve egymással új világot teremtsenek, melyben az óceánba már nem csak belefulladni lehet, s a szédítő üresség nem húz le, hanem pont, hogy felemel.

Ezekkel a gondolatokkal veszek el lelke csendjének dallamos csicsergésében, míg ő megállíthatatlanul duruzsolja  a csodálatosnál csodálatosabb szavakat  mélységem értékességéről.

Sziasztok!^^

Hát én elképesztően élveztem írni ezt a novellát, és remélem nektek is tetszeni fog :D Mikor legelőször hallgattam ezt a zenét, rögtön a "lélek meztelensége" jutott eszembe, aztán pár hete, mikor kikerültek a videók Taekookról a Harry Styles koncerten, tudtam hogy velük kell ezt a novellát megírnom (meg hogy ezt a zenét fogom mondani haha) :D

Egyébként írás közben végig Kook Falling coverjét hallgattam, úgyhogy szerintem ezt is eléggé lehet érezni a novellán.

Nagyon várom a véleményeteket!^^

Pt. 2 - Napmosoly

   

Zene: Cody Simpson - La da dee

   A hangszóróból szóló zene ritmusa teljesen magával ragad, s ahogy a hangulat a tetőfokra ér, én úgy veszek el a jelen legszebb valójában, megfeledkezve minden apró-cseprő problémáról, ami az elmúlt napokban foglalkoztatott. Talán az elfogyasztott alkoholmennyiség teszi ezt, vagy az engem körülvevő emberek, de abban biztos vagyok, hogy réges-régen nem éreztem magam ennyire felszabadultnak és jókedvűnek. Egy egész baráti társaság ölel körül, miközben együtt énekeljük a refrén ismétlődését torkunk szakadtából, mintha az egész világ azon múlna, hogy túl tudjuk-e kiabálni a hangerőt, magunkról is megfeledkezett táncmozdulatok közepette.

A világ lefagy egy pillanatra; minden mozdulatot lassított felvételen látok egy másodpercig, mégis a legcsodálatosabb örökkévalónak élem meg. A selymesen simogató nevetés dallamának tulajdonosa pár méterre tőlem őszinteségtől csillogó mosollyal kémlel körbe, és akasztja tekintetét enyémbe. Szívem heves dobogása egyszerre olvad ketté, és kezd el a mesésen gyönyörű arc ritmusára zenélni; mintha mosolyra fakadna a cirógató érzéstől, ezzel engem is erre ösztökélve. Szemeiben az örökké jelentését vélem felfedezni; mintha napsugarak emberi megtestesülésével állnék szemben, ami azért van itt jelen, hogy mindent beragyogjon a létezésével, és a léleksimogató hangjával visszafordíthatatlanul beférkőzzön a fejembe, nem hagyva, hogy bárki mást is észrevegyek utána. 

Attól a pillanattól kezdve képtelen vagyok szem elől téveszteni őt, hiába tűnik megközelíthetetlennek. A hangulatteremtő lélekmosolya mindenkit elkábít, csak talán nem  veszik észre annyira a különlegességét, mint én. A jelenléte olyan, mintha a világ középpontjaként funkcionálna; az emberek lelke mosolyra fakad tőle, szívük kivirágzik és hatalmas lombkoronát növeszt, miközben megtelnek a feledhetetlen boldogságaurával. Úgy érzem, képes lenne a mindenséget is beteríteni a csodával, amit áraszt magából.

Ezért is lep meg különösen, mikor néhány óra elteltével, a házibuli elcsendesülését követően  a kertben találom őt csillaglesés közben. Teljesen el van veszve a gondolataiban, lépteim hangját se hallja meg, így meglepetten pillant rám, ahogy lehuppanok mellé a nedves fűre, és ugyanúgy törökülésbe húzom lábaimat, ahogy ő is teszi. Furcsa hiányérzet kerít hatalmába; ugyan hajnalodó holdfény vetül ránk, mégsem értem, miért kell a Napfényt nélkülöznünk. Csak várok az érzésre, ami intenzíven kúszik  majd fel orromba, egészen le a tüdőm legmélyebb zugába, hogy onnan egész testem átjárja a selymes lélektapogatás. Ez azonban nem érkezik meg, én pedig ekkor realizálom, hogy halovány könnycseppek kerülnek erőszakosan törlésre a mellettem ülő fiú arcáról. Hirtelen tehetetlennek érzem magam; hát mit tehetnék én, hogy egy Napsugár újra visszakapja a semmivel sem összetéveszthető ragyogását?

— Ma hajnalban napfogyatkozás lesz — szólal meg hirtelen egy halk szipogás kíséretében. — Tudtad? — megrázom a fejem, mire egyenesen engem tisztel meg íriszeinek mélységével. Valami különös dolog mozdul meg bennem a pillantástól, ami ezúttal talán tényleg egy örökkévalóig tart; minden bizonytalanság elszáll belőlem, és ekkor határozom el, hogy ezen az éjszakán márpedig látni fogjuk a Napsugarakat az égbolton, még akkor is, ha ahhoz én magam kell a Holddá változzak.

— Fogalmam sem volt — felelem egy halovány mosollyal. — De hát néha még a legragyogóbb teremtménynek is szüksége van egy kis pihenésre — intézem szavaim egyenesen neki, és abban reménykedek, pontosan tisztában van a saját csodálatosságával.

— Vagy egy ölelésre. Sokszor az emberek alulértékelik az öleléseket; különösen azokat, amik olyan szorosak, hogy érzed a másik szívverését a mellkasodban — a szavak kibuknak belőle, én pedig elképesztően boldognak érzem magam, hogy pont én lehetek itt vele, és adhatok neki egy csipetnyi kedvességet.

— Néha olyan, mintha még a barátok is elfelejtenék, hogy időnként annak is szüksége van támaszra, aki mindig mindenkinek a támasza. Olykor egy ölelés is elég lenne, csak… csak nem veszik észre, amit észre kéne venniük, mert csak a stabilitást és erőt látják. Meg se fordul a fejükben, hogy néha még magának a Napnak is elkélne egy kis gondoskodás — habozás nélkül felelem; úgy érzem különösen átérzem a szituációját, és minden rezdüléséből egy újabb darabkát vagyok képes kiolvasni belőle, és a gondolataiból.

— Felettébb jó emberismerő vagy… Mark, igaz? — bólintok, miközben magamban realizálom, hogy valóban még egymás nevét se tudjuk, hiszen ez az első alkalom, hogy közös ismerősökön keresztül csatlakozok a társaságukhoz. — Én Haechan vagyok — mosolya újra mosolyra fakasztja szívemet; olyan igazán mélyről jövő, lélekfakasztó még ez a legapróbb rezzenése is, még annak ellenére is, hogy közel sem annyira őszinte és ragyogó, mint ami igazán felejthetetlenné teszi őt.

— És jó hallgatóság is vagyok, Haechan — ízlelgetem neve csengésének aromáját, és hihetetlennek tartom, hogy még ebben a jelentésben is ő maga bizonyosodik meg. Elmosolyodik kijelentésemre, mire belőlem akaratlanul is kibukik a nyelvem hegyén kószáló mondat. — Bármit megtennék, hogy mégegyszer lássalak olyan őszintén mosolyogni és nevetni, ahogyan azt  odabent tetted.

Ekkor látom meg először, ahogy próbálja elnyelni a feltörni készülő kuncogását, de a szája szegletében bujkáló mosolyt nem tudja elrejteni előlem; megmelengeti egész bensőmet, ahogy arra gondolok, hogy pityergés helyett itt ül velem, és a nevetni akarását igyekszik leplezni éppen. Hirtelen karórájára pillant, majd hanyatt dobja magát a füvön és egy huncut grimasz kíséretében megpaskolja maga mellett a talajt.

— Végülis, van még másfél óránk a napfogyatkozásig. Addig meglátjuk, hogy sikerül-e mosolyra fakasztanod.

Úgy érzem, még sosem voltam ennyire hálás azért, hogy ilyen könnyen tudok kapcsolódni az emberekkel, és ennyire szeretem meghallgatni őket. Az együtt töltött rövid idő épp elég ahhoz, hogy kellően belélássak, és én is csak ekkor realizálom igazán, hogy a legcsodálatosabb mosoly mögött is mennyi fájdalom rejtőzhet. A hangosabbnál hangosabb nevetések csupán egy minden erőnek ellenálló maszkot képeznek; csak alkalomadtán még így is megrepedhet egy intenzív külső hatástól, amit senki se tud irányítani. Abban a másfél órában néha-néha úgy teszek, mintha csak az éjszaka és a hajnalodó égbolt lenne csodálatraméltóan gyönyörű, de valójában szemem sarkából minden érzésemet neki szánom; és ezt valahogy muszáj tudatnom vele, mert nem mehetek innen úgy el, hogy magára hagyom és nem látom újra az őt körülölelő napsugarakat, ahogy a világot tudatlanul teszi szebbé.

Életem egyik leginkább mesébe illő pillanata, amikor a teljes napfogyatkozás kezdetét veszi; a Nála ezerszer kisebb Hold beúszik elé, akár egy védelmező, és finom ölelésbe vonja. A Nap megpihen, kiélvezi, hogy ha csak erre a rövid időre is, de minden rossztól el van takarva, hogy majd újult erővel folytathassa ragyogását, ami a legfontosabb lételeme a mindenségnek. Ezek a percek az egész világát megváltoztatják; teret adnak a gyógyulására és feltöltődésére, s az őt körülvevő pajzs minden belőle áradó fényt magába szív, hogy aztán újultan adhassa vissza neki, ami hozzá tartozik, és belőle származik. Varázslatos pillanat, ahogy a Nap szíve újra ritmusra kezd dobogni, s lassanként engedi el az őt szorosan ölelő Holdat, hiszen újra képes ragyogni. 

Egész lelkemet boldogság teríti el, ahogy a mellettem fekvő fiú arcát egy összetéveszthetetlen ajakgörbület világítja be. Tekintetében minden megmagyarázhatatlan furcsaság benne van, ahogy tündöklő nevetésének dallamossága megtölti a levegőt élettel; s az én szívem az övével együtt fakad mosolyra, mire édes orgánummal intézi felém szavait.

— Ez az ölelés volt életem legszebbike.

Sziasztok!^^

Mindig is akartam írni egy novellát Hecsivel, ahol ő maga a Nap, mert hát leírhatatlanul csodálatos :)) ez a dal pedig pont kihozta belőlem ezt a kis fluffot, ami ritkán történik meg velem xd persze most is aggódom, hogy nem lett-e túlságosan elvont, és érthető e a gondolatmenet, úgyhogy eléggé izgulok :D

Kíváncsian várom a véleményeteket!^^

Pt.1 - Lángtánc

 

 Zene: Finley - Driving to nowhere

    Ahogy az égbolt feketévé változott, úgy kerültem egyre inkább a sötétség hatása alá. Az utcáról beszűrődő fények alig-alig világították be a környezetem, és a hőmérséklet enyhe hűvössége ellenére szinte reszkettem a lakásban érzett hidegtől, amit abban a pillanatban még fagynak is képes lettem volna nevezni. A faliórára pillantva figyeltem a másodpercek múlását, miközben az asztalra kikészített étel csak hűlt és hűlt, kevesebb türelemmel és odaadással élve nálam. A gyertyaszálak halovány fénye lassan elaludt, ezzel is ordító némasággal süvítve a fülembe: most volt elég.

 Kulcs fordult, kattant a zár, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy a gyomrom ideges liftezésbe kezdett, vagy csak megszállta egy egész csapatnyi pillangó, ahogy végre a régen várt személy jelenlétét érzékeltem. Felálltam az asztaltól, s elé sétáltam. Hiába igyekeztem minden erőmmel elrejteni a grimaszokat, arcom saját életet élt, és még a hülye is leolvashatta volna róla  a  mérhetetlen csalódottságot, amit az újabb ígéret megszegése okozott. Szó nélkül vette le bakancsát, mindenfajta köszönés nélkül, majd a sárkupacot maga után ott hagyva ellépett mellettem, és levágta magát az asztalhoz.

— Ne vágj megint ilyen hisztis fejet, sokáig kellett dolgoznom, tudod jól - vetette oda félvállról, majd belekanalazott a levesbe, mire egy undorodott fintor jelent meg arcán. - Ez hideg.

— Mivel egy órával előbbre vártalak, természetesen kihűlt - fontam össze magam előtt a karomat, és megálltam a konyhaajtóban. - Nem tudtál volna legalább szólni, hogy ne üljek itt egy órán keresztül, kiöltözve, mint egy totál idióta?

— Rengeteg dolgom volt, ha lenne ilyenekkel időm foglalkozni, haza is érnék - flegma stílusa megbotránkoztatott, neki persze fel sem tűnt. Felkapta tányérját és berakta a mikróba melegedni. Természetesen az meg sem fordult a fejében, hogy az enyémet is betegye mellé, de valójában ez már meg sem lepett. - Nehogy már azon legyél besértődve, hogy nem a te kis lelked a legfontosabb, hanem a fizetésem, amiből élünk. Ennyire nem lehetsz egoista.

Elsötétült minden, fellángolt a tér; sápasztó forróság árasztotta el porcikáimat, minden levegővétel égető fájdalommal küzdötte le magát útján. Hallójárataim működésképtelenné váltak; egyedül a fullasztóan néma sikítás ömlött gomolygó füstként kifelé belőlem, száguldva el innen, menekülve a méregtől, ami felgyújtott. A tűz okozta károk mindenhol nyilvánvalóak voltak; elfeketedett korom vett körbe engem mindenütt, mígnem én magam is csupán abból nem lettem; beleértve szívemet is, melynek morzsáit talán képtelenség is lett volna újra összerakni.

Minden szónak következménye van, ahogy minden csöndnek is. A szavak, melyek lángra gyúlnak, jeges csöndet eredményeznek, de a jeges csönd belülről lángol. A kérdés csak az, hogy mikor fog felrobbanni, s ha meg is teszi, képes lesz-e túlélni a saját maga által okozott tűzvészt, vagy már a felgyülemlett veszedelem elég mély és fájdalmas ahhoz, hogy önmagát is elpusztítsa?

A szív olykor megvakul, ha túlságosan szeretetre éhezik. Észrevétlenül válik saját maga gyilkosává; torkon ragadja, s nem engedi lélegzethez jutni. Mint egy méreg, úgy száguld végig az erekben, és kacagva várja a vég bekövetkeztét; ami olykor egy életen át tartó lángoló, jeges csöndet jelent. Én ezt nem akartam.

— Köszönöm, hogy végre realizálhattam, hogy mit is adsz Nekem - horkantottam föl, s a kérdő szempárba pillantottam, amiben düh és zavarodottság keveréke tükröződött. - Még a semmi is több annál, amit Tőled kapok.

Egyszer mindenkinél eljön az a pillanat, ahol betelik a pohár; nálam már túl is csordult. Vízesésként zuhogott kifelé és kifelé, a szenvedős fuldoklásom lélegzetvételenként szüntetve meg. A korom, mely körülvett, már nem is tűnt olyan feketének, s az eddig rémisztően fagyosnak érzett hőmérséklet tüzes forróságba csapott át. Csupán az emléked fogom mindig magamban őrizni, de az életemen hagyott nyomod el fog halványulni.

Túl sok makacs remény van az emberi szívben. A remény és a látni nem akarás együtt elég veszélyes páros. A romlani hagyás, a sorozatos bánat és fájdalom, ami égő sebeket ejt a testen, egy idő után megtörik a lelket. S ha nincs valódi ok maradni, az épp elég ok a távozásra.

Hiába váltam eggyé az engem kísérő tűzvésszel, mégis különös táncként éltem meg azt a pillanatot. Az általam létrehozott mindent elnyelő lángok közül váltam ki, ritmusos lépéseket téve a szabadságom felé. Az égő érzés ugyan nem szűnt meg - talán soha nem is fog -, de minden egyes lélegzetvétellel messzebb kerültem a lángoktól, hiába voltam én is részük.

A bejárati ajtón kilépve értettem meg az elmúlt percek fontosságát, és hogy ki is vagyok valójában. A láng, amely kitáncolt a tűzből.

Sziasztok!^^

Nagyon örülök, hogy újra elkezdődött a Challenge, izgatottan várom, milyen novellák fognak születni ebben a körben :D 

Most úgy érzem vissza kell rázódnom az írásba, valahogy hiába jött az ötlet, mégsem érzem azt, hogy sikerült úgy átadnom, ahogy szerettem volna. Hát remélem, hogy a következő körben már jobban fogom érezni magam az írásomban, jobban rá tudok hangolódni, de azért most is nagyon érdekel, mit gondoltok róla :D

Kíváncsian várom a véleményeteket!^^