Rám borul a Tél
Keresem a virágokat
De túl erős a jég
Minden egyes alkalommal, mikor váratlanul bekopogtam lakása ajtaján, úgy éreztem életemben először lélegzek. Bizonytalan mosolya és a tavaszillat, amivel megajándékozott bódító volt és függőséget okozott. Nem lehetett betelni vele: a finom érintéseivel, a lelkében lapuló feltétlen szeretettel, és az ölelést nyújtó karjai melegségével. Olyanná vált számomra, mint az egyetlen valós darabja a hamis létemnek. Mikor vele voltam, még én is elhittem pár óráig, hogy eljöhet a tavasz a hosszú tél után, és nem csak ridegség lakozik a reménytelen világban; de leginkább saját személyemben.
Vonakodás nélkül csókoltam meg újra, ahogy mindig is tettem, ha nem tudtam többé a benne látott önmagammal szembe nézni. Olyan szorosan vontam magamhoz, hogy esélye se legyen elhúzódni; nem mintha valaha is el akart volna. Sosem tudott ellenállni nekem, pedig pontosan tisztában voltam azzal, mekkora fájdalmat okozok neki minden alkalommal, mikor magára hagyom az éjszakában. Mégis az Ő hevessége az enyémet is felülmúlta, ahogy sóvárogva kapott ajkaim után, s mindeközben a bennünk lángoló tűz kezdte átvenni a hatalmat gondolataink felett. Minden érzékemmel éreztem a belőle sugárzó vágyat, Ő pedig azon volt, hogy mindennél jobban bebizonyítsa: a ridegségem nem valódi. Kendőzetlen érintések sokasága és szakadatlan csókok uralkodtak, mígnem az ágya puhasága ölelt minket körül. Én viszont túl jól ismertem ahhoz, hogy ne vegyek észre minden arcára kúszó érzelmet; már az ajtón belépéskor megéreztem azt az idegenként ható megfáradt kavalkádot, ami áradt belőle. Ennek ellenére bebizonyosodott, hogy önzőségemnek nincsenek határai: újfent nem törődtem az általam okozott sebekkel, amik lelkének lassan minden apró négyzetcentiméterét elfedték, s egyszercsak nem fog tudni lélegezni tőlük. Folytattam a kiszipolyozását, hogy mindent nekem adjon, ami benne él, és ezzel a bennem elrohadt darabokat kiegyensúlyozza; az nem számított akkor, hogy az én táplálásomba az Ő szíve hal bele.
Sosem szerettem Őt érintéseknél többel; testem szerette a testét, míg ő a mindenével próbálta a mindenemet szeretni. Néha engedtem a buja gyengédségének: ujjait összefűzte enyéimmel, míg másik kezével állam alá nyúlva kérlelt, hogy nézzek a szemébe. Én pedig kivételesen eleget tettem kérésének. Talán azért, mert mégiscsak látni szerettem volna beteljesedésének gyönyörűségét; talán csak azért, mert ott motoszkált a fejemben az a néma gondolat, hogy többé nem lesz rá lehetőségem; talán csak azért, mert még többet kívántam elvenni tőle: és az eddigieknél is többet egyedül ebben a pillanatban volt lehetséges.
Kábultam zuhantam keresztül íriszei mélységén. Sötéten csillogó szemei fényesen ragyogtak a félhomályban, engem pedig hatalmas pofonnal csapott arcon az a valóság, ami benne létezett, bennem viszont nem. Kiváltságos helyzetből nézhettem végig, ahogy lelkében növekedő virágokból egy teljes kert alakult, s ezután szívem legbelső pontjában éreztem, ahogy virágoskertje bennem virágzik ki. Eljött a Tavasz, és elsöpörte a hideg Telet, még ha csak néhány pillanatra is. Nekem adta mindenét, hogy aztán az ezt követő pillanatokban darabjaira hulljon. Nem bírtam nézni, ahogy elfogy a lelke, a szíve, a tavasza, így lehunytam a szemeim, hogy még egy kicsit érezhessem magamban a meleget, a biztonságot és mennyországot anélkül, hogy vele törődnék. Ebben a pillanatban tisztult ki számomra, hogy mit is tettem azzal, hogy nem tartottam meg vele a szemkontaktust. Bezárult előtte az ajtó, ami előttem nyitva állt; s Ő számára is végleg nyilvánvalóvá vált, hogy a falaim lebonthatatlanok: ehhez még a mindene is kevés. Akkor értettem meg igazán, hogy mit is adott nekem, mikor én ezt nem tudtam visszaadni neki. A virágoskert örökre elhervadt, csupán azt nem tudtam pontosan megmondani, hogy melyikünkben maradtak a maradványai: ő többé nem növesztett újakat a tüdejében, de a gyökerei belőle eredtek, mégis bennem érték el a teljességet. Hát én váltam a Tavasz gyilkosává?
Némán kászálódtam ki a paplan alól, hogy minél hamarabb felöltözhessek. Éreztem magamon Jaehyun vibráló tekintetét, de ez a bennem levő hiányérzetet nem tudta elmulasztani. Ilyenkor már rég azért szokott könyörögni, hogy maradjak, hogy aludjak vele, hogy csak reggel menjek el, hogy fölvehesse a pólómat és öleljem át egész éjszaka. Én meg csak ridegen, szeretetre képtelenül, érzések nélkül válaszoltam mindig ugyanazt: nem.
— Nem marasztalsz? — tettem fel hirtelen a kérdést, miközben ingem gombjaival vacakoltam. Nem bírtam ki, hogy csak csöndben elmenjek. Különösen hideg lett, ahogy kimásztam Jaehyun mellől, és képtelen voltam elraktározni ezt az érzést magamban. Máskor akár napokig is a hatása alatt vagyok az együttlétünknek, ahogy az egekbe repít a gyógyító lelkével és felmelegíti hűvösségemet. Ekkor mégis hidegrázás tartotta fogva testemet.
— Mi értelme volna? — Hangja összetört volt, arca grimaszba torzult, ahogy kiejtette a szavakat a száján. Csalódottan pillantott fel rám azokkal a sötéten csillogó íriszeivel, amiknek a mélysége az én ürességemet is képes volt kitölteni. Két személyt táplált egyszerre, de ebben végleg kimerült.
— Kevésbé érezném, hogy vér tapad a kezemhez — feleltem őszintén, ingem utolsó gombját is bebujtatva a helyére. Nem mertem ránézni; éreztem, hogy számunkra nincs folytatás. És nem csak azért, amit eddig tettem, hanem leginkább azért, mert a jövőben is képtelen leszek másképp cselekedni. Az adni tudás képessége nélkül csak fájdalom és csalódottság követi egymást; de hát mit is tudnék én adni olyasvalakinek, aki magában hordozza a világ tavaszát? Csak tomboló viharok és jégkorszakok fagya él bennem: minden nap hideg és rideg, a nappal is sötét és szeles. Pont, mint egy örök tél kontinensén. Ha beengedném magamba, soha többé nem lenne képes a melegségével az én szenvedésemen segíteni: egy tavaszi virág sem marad életben a végtelen, fagyos éjszakákon.
— Ez nem csak vér, Taeyong — ujjait babrálva suttogta a szavakat. — Ezek égési sérülések, amiknek a nyomai örökre rajtam maradnak. — Tanácstalanul ácsorogtam előtte, már rég el kellett volna menjek. Ilyenkor kellene a nyakamba csimpaszkodás következzen, majd a sorozatos legutolsó csókok végtelensége. A forró ölelései, amik egyben tartották reménytelen lelkemet, az apró léptei, amik engem követve kérleltek, és a legédesebb bociszemei, amikkel néha már majdnem sikerült maradásra bírnia. Milyen irónikus, hogy ezek nélkül lelépni is képtelen voltam; csak azért volt szükségem ezekre a gesztusokra, hogy érzéketlenül válaszolhassak. — És tudod mi a legviccesebb? — hagyta el egy hitetlen, fájdalmas nevetés ajkait. — Hogy miközben minden porcikám fájdalmasan ég a lángoktól, belülről úgy érzem, hogy menten megfagyok.
— Én is fázok, Jaehyun-ah. — Nehezen vettem rá magam, hogy letelepedjek mellé az ágyra, vissza oda, ahol minden kezdődött. — El se tudod képzelni, mennyire. Éppen ezért nem tehetem, hogy belehúzlak ebbe az örök fagyba. Sem veled, sem magammal. Így is épp elég önző voltam — keserű mosoly kúszott ajkaimra, mindeközben megéreztem lágy ujjait állam vonalánál: újabb kérlelés, de ezúttal mégsem olyan, mint az eddigiek. Ebben az érintésben benne volt minden érzelme, kezdve azzal, ahogy mélyen szemeimbe nézett, majd keserűen konstatálta: az engem körülvevő betonfal még mindig magasan és büszkén áll.
— Ha beengednél, talán egyikünk sem fázna ennyire. De ha nem teszed meg, akkor mindketten halálos sérüléseket szerzünk. Abból pedig mindkettőnknek elég van már. — Szavai késként hasítottak belém. Mintha megannyi helyen egyszerre pusztultam volna a fájdalomba. Itt értettem meg végleg, mit is érzett Ő végig, és mit is tettem én vele; meg persze magammal. A vég fénysebességgel közelített, ahogy szemén keresztül néztem egész lelkét, míg Ő belőlem semmit sem láthatott. Ott voltak lelkében elhervadt virágok milliói, sötét szélben kavarogtak az elhullt növények, mint egy tornádó utáni városban, amelyre egyszerre csapott le a hatalmas vihar és a jéghideg tél. Mégis megmutatta nekem, hogy egyetlen élő és élni is akaró virágszál büszkén magasodik ki a szürkeségből. Ott volt benne, a szíve legmélyén, Ő pedig felém nyújtotta. Azt mondta tisztán és őszintén, hogy a döntés a kezemben van: öntözöm-e, hogy újra kitavaszodjon, vagy elengedem, hogy magától nyíljon ki újra. Harmadik lehetőség nem is létezett, mert nem létezhetett. Az utolsó darabját nem vehettem el csupán önzőségből, pillanatnyi boldogságért és szeretetért, amit nem tudtam viszonozni.
— Te vagy a Tavaszom, Jaehyun-ah — mondtam neki őszintén, ujjaimat övéire fonva, majd finoman elhúztam arcomról. — De azt érdemled, hogy örök legyél. Én viszont nem tudok az lenni, aki mellett kivirágozhatsz, aki mellett szabadon lélegezhetsz — az utolsó szót kiejtve a számon álltam föl mellőle, s utoljára engedtem el szeretettel teli érintését, magamon érezve vizslató tekintetét. Nem kérlelt. Nem jött utánam. Nem csókolt meg. Én pedig egyetlen pillanat alatt éreztem, ahogy az eddig engem kitöltő melegsége szertefoszlik. Annyira hideg lett, mint még ezelőtt soha.
Némán vettem magamra cipőmet és kabátomat, és teljes meggyőződéssel léptem ki az ajtón, de ezúttal legutoljára. Mielőtt azonban becsuktam volna magam mögött, az összetört világom egyszerre tört még apróbb darabokká, és lett újra egy teljes egész.
— Egyetlen dolgot sem bánok, mert a Tél harmóniája adta a legszebb emlékeimet; és a legnagyobb hidegben nyílt virágoknál nem is létezik felejthetetlenebb.
Sziasztok!^^
Remélem most nem estem túlzásba a tavasz-tél említésével, de kíváncsi vagyok nagyon, hogy látjátok!
A novella elején levő versikét pedig én írtam, igazából abból forrt ki az egész novella :D
Kíváncsian várom a véleményeteket!^^
Szia! ^^
VálaszTörlésŐszintén, ez a novellád az egyik kedvencem mind közül, amit eddig olvastam tőled, sok ilyen van már amúgy, de ez! Ez valahogy másként ütött, mert ütött, egyszerre volt csodálatos, szomorúan szívfacsaró és gyönyörű, és ez az egyveleg elsöprő volt számomra. Imádom Jaeyongot, és ez az oldal, ahogy megragadtad őket, tavasz-jég, imádom ezeket a párhuzamokat is, gyönyörű szavakkal, kifejezésekkel és érzésekkel töltötted meg ezt a novellát. Nagyon tetszett, hogy ilyen metaforákat használtál, Jaehyun lelke a tavasz, a szeretete a virág, Taeyong pedig, hogy nem képes a szeretetre, ő a jég és nem fogadhatja el Jaehyunt. Szomorúvá tett, hogy így érez, hogy ennyire hidegnek érzi magát, hogy Jaehyunt menti magától, ömlött belőle a magány, az egyedüllét, és nem tudja megérteni, hogy márpedig, ha engedné, hogy szeressék, hogyha elfogadná Jaehyun virágát, az lehetne a megoldás. Hát ;;;;;;;;;;;; Jaehyunban kicsit magamat is láttam, ahogy nem szeretné elengedni. Még ha a szokásos módon nem is próbálta marasztalni Taeyongot, az utolsó mondatával is azt sugallta, hogy mennyire fontos neki. ;;;
Hihetetlen magával ragadott az egész novella hangulata, a helyzet, a szavak, a kifejezések, az érzések annyira elevenek voltak, mintha belőlem is kiírtad volna őket ebbe a novellába. Közben zenét hallgattam, ahogy másodjára olvastam, és ha lehet még jobban elmélyítették ezt a véletlen pont hozzá illő dalok. Kiemeltem pár részt, ami a legjobban tetszett: „Olyanná vált számomra, mint az egyetlen valós darabja a hamis létemnek.” – Egyszerűen wow, ahogyan egyszerre léteznek külön és egyként is, nekem ez a mozzanat végig nagyon különleges volt a novellában. Néha egy kertbe képzeltem őket, a közös kertjükben, ahol a lelkeik találkoznak, ahol egyek, és mégis különállóak azzal, hogy Taeyong elmegy.
„engem pedig hatalmas pofonnal csapott arcon az a valóság, ami benne létezett, bennem viszont nem. Kiváltságos helyzetből nézhettem végig, ahogy lelkében növekedő virágokból egy teljes kert alakult, s ezután szívem legbelső pontjában éreztem, ahogy virágoskertje bennem virágzik ki.” – ugyanez igaz ide is, egyszerűen csodálatos. Olyan keservesen csodálatos, mert olyan szomorúság érzés van bennem közben, ahogyan ezeket a gyönyörűen érzelmes sorokat olvasom.
„Milyen irónikus, hogy ezek nélkül lelépni is képtelen voltam; csak azért volt szükségem ezekre a gesztusokra, hogy érzéketlenül válaszolhassak.” – ez pedig olyan fájdalmas. hihetetlen, mennyire átadtad Taeyong fájdalmát, ami ellen nem hogy nem tesz, de nem engedi Jaehyunt se tulajdonképen, hogy enyhítsen rajta. Szomorú, hogy azt, ami Jaehyunt igazából boldoggá teszi, azt Taeyong úgy éli meg, hogy elvesz tőle, és nem ad vissza magából, mert azt gondolja, ezzel neki ártana, és inkább mindkettejüknek még nagyobb fájdalmat okoz ezzel ;;;;;;;;; Hát rip a lelkem.
Nem is tudom, annyi minden van bennem, de nem igazán tudom szavakba önteni, hogy mennyire imádtam ezt a novelládat, Taeyongot, Jaehyunt, a tavaszt, az érzéseket, amik most bennem is felborultak. A versike pedig szintén csodálatos az elején, ha még írsz ilyeneket is, kérlek oszd meg, hogy hol lehet őket olvasni! ^^
Köszönöm ezt az élményt, még biztosan vissza fogok térni ehhez a novellához! <3
Szia!^^
TörlésHát wow, nem is gondoltam volna, hogy ennyire jól sikerült, hogy azt mondod ez az egyik kedvenced tőlem! Nagyon szerettem amúgy írni, részben Jaeyong miatt is, mert valahogy mindig annyi gondolatot és érzést tudok velük leírni, nem is tudom miért :D ezek a metaforák is annyira adták magukat valamiért, nagyon örülök, hogy ennyire megragadtak és tetszettek neked, és hogy ennyire elsöprőnek élted meg az érzéseket. És hát igen, itt Taeyong volt maga a magány és a szomorúság, az elszigeteltség, aki nem tudja magát odaadni valakinek, hiába lenne meg rá minden lehetősége, Jaehyun pedig tényleg egy téli virágszál, aki még a legnagyobb hidegben is életben marad, és szeretet ad és hordoz magában. És hát igen, ez az elengedés annyira nehéz dolog, főleg ha valójában látjuk a másik ember csodálatosságát. Itt igazából Jaehyun is azért keveredett ebbe bele ennyire, mert látta Taeyongban azt, amit ő maga nem, és reménykedett, hogy majd érte más lesz - de hát ez ritkán történik így, Taeyong csak a saját szenvedését helyezte előtérbe, Jaehyuné csak másodlagos volt számára eddig a pontig, mikor ráébredt mit is tesz.
Hát annak elképesztően örülök, hogy ennyire meg tudtad találni magad a novellában, és úgy érezted szinte belőled írtam ki a szavakat. Az pedig szintén olyan jó, hogy még hozzá passzoló zenéket is találtál hozzá :D
Köszönöm, hogy ezeket a részeket kiemelted, és nagyon örülök, hogy sikerült ezt a sok érzést, fájdalmat átadnom a novellával.
Igazából és szinte örülni szoktam, ha nem találjátok a szavakat, mert az általában jó szokott lenni, főleg ha ennyire át tudod érezni a novellát :D Haha, hát eddig nem sok ilyen versikét írtam, de tervezek mostanában, úgyhogy lehet lesznek még a novellákhoz is akár, nagyon jól esik, hogy ennyire elnyerte a tetszésed^^
Köszönöm, hogy írtál!^^