Elréved a tekintetem, ahogy elveszek a soha véget nem érő pillanatban. Felettem a minden, alattam a semmi; én pedig egyre csak lejjebb találom magam, ahogy Ő átveszi a hatalmat, kezeimből pillanatok leforgása alatt rabolva el az irányítást.
Egy pohár víz segítségével nyelem le a rémisztő valóságot; marja a torkomat, a nyelőcsövemet, a gyomromat — talán még szívemet is. A kés megfordul bennem, ahogy a következmények sokasága maga alá temet. Lehunyom a szemem, s máris csak a hófehér falak simogatását érzem, az ápolónő vasmarkát, a fejbőrömre és hajamra tapadt ragasztót, és az elektródák zsinórjainak idegesítő mivoltát.
Eddig a pillanatig képtelen voltam elhinni, hogy ez velem történik. Abban reménykedtem, hogy ez csak egy szörnyű álom, amiből egyszer felébredek, és majd megnézhetem a jelentését az álomfejtőben; de az első, majd a második, majd a harmadik szem gyógyszer után kezdtem ráébredni, hogy ebből bizony nem fogok felébredni. Ébren fog elevenen felfalni, s várja, mikor teheti meg a legfájdalmasabb lépést.
Fejemben visszhangoznak a doktornő szavai: “Ha muszáj lenne választanom egy betegséget a gyerekeimnek az ittlévők közül, biztosan a tiedet választanám”. Csöppnyi reménnyel telít el, miközben a monitorozó szoba kesernyés illatát magamba szívom, s némán figyelem, ahogy a neurológusok számomra érthetetlen kifejezésekkel elemzik a látottakat. Egyikük felém fordul, és szinte megszállott mosollyal kérdezi, hogy szoktam-e elbambulni. Megrázom a fejem. Szó nélkül visszafordul. Pár perccel később újabb kérdés következik: vannak-e végtagrángásaim. Elgondolkozok, majd bólintok. Nem teljesen vagyok magamnál az elmúlt napok sokkoló történéseitől, de a reakciójukat tökéletesen látom: tudják, hogy mi a bajom.
A szobába visszatérve lefekszek az ágyra, és próbálok nem az elektródákba gabalyodni. A plafont kezdem bámulni, miközben a szobatársam csacsogását hallgatom. Nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire jókedvű az ötméteres zsinór ellenére, ami az ágyhoz kötözi; mintha már annyira hozzászokott volna, hogy teljesen természetesnek veszi. Rettegek, hogy én is így végzem, mindeközben a történetét hallgatva szerencsésnek is érzem magam; nekem legalább van diagnózisom.
A kórházban mindenki arról fecseg, hogy ez nem a világvége, ez jól kezelhető, semmiben sem fog változni az életem. Csak szedjem a gyógyszert és aludjam ki magam. Persze lóra nem ülhetek. Persze nem vezethetek. Persze a gyógyszer annyira leszádal, hogy sétálni alig bírok, nem hogy edzeni. Persze a tanulás talán nem lesz olyan könnyű, mint eddig volt. Persze alkoholt nem lehet inni, és a villogó fényeket is kerülnöm kell. De valóban semmi sem fog változni.
Kétségbeesetten keresem a talajt a lábam alatt; eddig olyan egyszerű volt minden, most mégis csak lebegek valahol, a fene se tudja hol, és minden kétséges. Félek suliba menni, félek otthon lenni, félek éjszaka felébredni, mert ugye hajnalban a legesélyesebb, hogy baj lesz; és épp ez a félelem tart ébren éjszakákon keresztül. Elnyel a feketeség, ahogy napról napra veszi el tőlem azt, ami a legfontosabb, de a legszörnyűbb, hogy nem is érzek igazán semmit, mert rettegek érezni a valóságot; és ahogy ezek mind egymásnak feszülnek, én csak próbálok tovább lélegezni.
Minden összeomlott, ahogy maga a Romboló felfedte önmagát; én pedig hirtelen nem tudok mit kezdeni az ambivalens érzések tömkelegével: minden csak kijön, anélkül, hogy bármi kontrollom lenne fölötte. Az undor, a rettegés, a remény, a kétségbeesés, a kétely — és csak az üres semmi marad a helyükön. Úgy érzem, az élet igazán igazságtalan, és ebben a pillanatban villannak be a doktornő szavai a liftben: “Amit most a legnagyobb hátrányodnak gondolsz, később az előnyödre fog válni”. Nem igazán tudok hinni neki.
Lassan kezdem el feldolgozni, ahogy megmutatkozott, kiknek van helye az életemben. Hiába hallottam már annyiszor, hogy bajban mutatkoznak meg a barátok, sosem gondoltam, hogy ilyen érzés lesz. Rákényszerültem, hogy eljöjjek onnan, ahol nincs helyem; és végre igazán értékelni tudom, mikor olyan helyről kapok segítséget, ahonnan nem is gondoltam volna; és persze a körülöttem levő emberek támaszát.
Igyekszek bízni a jobb jövőben, most mégis annyi mindent veszítettem el egyik napról a másikra, hogy nehezen megy. Ahogy telnek a hetek mégis kezdem megérteni az egésznek a működését, ezzel együtt pedig kezd a sötétség kivilágosodni. Nem felejtem el, mikor leült mellém a doktornő, és azt mondta, hogy Ő nem rosszindulatú; csak meg kell tanuljak vele békésen együtt élni. Kezdem elhinni, hogy nem csak kedvességből akart beetetni ezzel, hanem valóban őszinte volt velem.
Ha eddig is sikerült együtt élnünk, akkor ezután is menni fog; csak idő kell, hogy megismerjük egymást. Talán csak hinnem kell abban, hogy a legsötétebb démont is ragyogóvá lehet tenni; egy nem is koromfeketét meg végképp.
Az epilepsziát mindig is Sátántól valónak gondolták. Mintha egy démon megszállt volna, és csak próbálnád kirázni a testedből, sikertelenül. Nevettek volna, ha azt mondom, nem biztos, hogy rosszat akar. Talán oka van annak, hogy éppen most bújt elő — ahogy mindennek megvan a maga helye és ideje az életben.
Hogyha eddig mindenki feketének is írta le, szeretnék bízni abban, hogy valójában fehér; és szeretném hinni, hogy bármit is kapunk az élettől, mi döntjük el, hogy milyenre színezzük ki.
Én fehérre színezem; mert ezzel nem veszi át az életem felett az uralmat, de mégis jelen van, hiszen mindennek az alapja. És mindeközben, ha lassan is, de eggyé válunk; és a saját színeim között, a részemként fog helyet kapni, mint egy Démonfehér darabka belőlem.
Köszönöm, hogy megoszthattam ezt veletek!💜
Szia! ;;
VálaszTörlésHát hihetetlen, nem véletlen, hogy ez az a novellád, ami a legélesebben, legfájdalmasabban és a leginkább minden szavával meg fog ütni, hiszen ez az, ami egy olyan darabka belőled, amiben teljes egészében beleírtad mindenedet. És ez a valóság az benne, ami a leginkább hat az emberre, amitől nem tudom hirtelen, mi mindent mondhatnék, bár annyi mindent is szeretnék. Bátor vagy, hogy kiírtad magadból, és remélem, hogy egy kicsit segített az érzéseid tisztázásában, a feldolgozásban, az elfogadásban.
Hihetetlen, hogy még ebben a lélekdarabban is, hogy a kedvelt szókapcsolataiddal éljek, ilyen mélységeket és gondolatokat osztottál meg, amik tőled mindig olyan jellegzetesek és kiemelkedőek.
"hogy nem is érzek igazán semmit, mert rettegek érezni a valóságot"
És az a gondolat, hogy mi döntjük el, milyenre színezzük ki a dolgokat, ebből jön a legjobban át az a gondolat, hogy meg lehet tanulni elfogadni és együtt élni azzal, ami ennyire megváltoztatja az ember életét.
Remélem, hogy ez a novella, az érzéseid és gondolataid megértésében és elfogadásában segített és segíteni fog ez a novella, a zene és minden, ami támasz neked az életedben.
Köszönöm, hogy megosztottad, hogy olvashattam! <3
Szia!^^
TörlésHát igen, ugyan azt hiszem minden írásomban benne vagyok egy kicsit én is, ahogyan mindannyian, akik írunk, ennyire élesen konkrét dologról még nem írtam. És hát igen, elhiszem, hogy nem tudod igazán, mit tudnál mondani - nem is kell valójában semmit sem. Ez részemről egy elég spontán dolog volt, én is meglepődtem, hogy megírtam, aztán annyit gondolkoztam, hogy megosszam-e veletek, mert számomra hatalmas előrelépés volt a feldolgozásban, hogy le tudtam írni az érzéseimet és a gondolataimat a történtekkel kapcsolatban, és kicsit én is képes vagyok most már könnyebben elengedni bizonyos dolgokat. De abszolút nem várok semmit sem, az épp elég, hogy megoszthattam veletek ‹3
Hát annak nagyon örülök, hogy még ebben az írásomban is találtál olyan részletet, ami megragadott. Pedig aztán nem ez a fénypontja az írásaimnak az biztos, nem is igazán figyeltem semmire sem, csak írtam, ami jött.
Valójában ez a gondolat írás közben fogalmazódott meg bennem is. Már egy ideje bennem volt, hogy mennyi mindent elvesztettem az elmúlt pár hónapban, és mindig csak egyre több dolog került a halomra, hogy megelégeltem, mert hát így aztán nem lehet élni. És tök érdekes, hogy így jött ki belőlem ez a pozitív hozzáállás, az íráson keresztül, és mióta leírtam, minden sokkal egyszerűbb. Szóval igen, el lehet fogadni, és együtt is lehet vele élni :D
Tényleg nagyon sokat segített az írás is, és minden más is persze, ami támasz az életemben.
Köszönöm, hogy írtál, hogy megoszthattam veletek!^^
Szia^^
VálaszTörlésNagyon büszke vagyok rád, amiért megosztottad ezt velünk, és megtiszteltetésnek érzem, hogy betekintést nyerhettünk a gondolataid közé. Én még mindig nem jutottam el arra a szintre, hogy igaz történetet írjak, pedig talán most álltam a legközelebb hozzá.
Szerintem minél idősebb az ember, annál nehezebb megbirkóznia a sok lemondással, hisz ha úgy születik, vagy ha gyerekként történik vele valami, nem tapasztalja meg azokat a dolgokat, amiket később hiányolhat. Ez a része lehet a legborzasztóbb. Főleg, hogy írtad a lovaglást is, amikor neked mindened volt a lovaglás… Remélem, nem bánod, ha én is írok egy-két példát a saját életemből. Én három és fél évesen lettem látássérült, ami gyerekkoromban nem igazán zavart, aztán jött a gimi valódi fekete levesként. De szerencsére az csak négy évig tartott, úgyhogy felejtsük is el. Persze ezerszer nehezebb munkát találni, párt találni, ami másnak egy csettintés, nekünk hosszú évek keservesen megszerzett gyümölcse. Fáj, hogy egy koncerten csak azt hallom, ahogy a kiscsajok ájuldoznak mellettem, hogy XY milyen szexin táncol, én meg szart se látok belőle… Mégis azok közé tartozom, akik pozitívan és optimistán állnak a világhoz. Ami perpillanat a legrosszabb, hogy egyedül nem merek utcára menni a fiammal, amíg még ilyen kicsi, és hogy nem tudok neki mesét olvasni… Hogy nem tudom neki megtanítani a színeket…
Na jó, ennyit rólam.
Ahhoz képest, hogy csak úgy írtad, ami jött, szerintem nagyon összeszedett lett. Szépen felépítetted, először leírtad a fájdalmadat, a félelmeidet, majd a végén jöttek azok a pozitív gondolatok gyönyörűen megfogalmazva.
Teljesen megértem a fájdalmadat a veszteségek miatt. Hiszen egy fiatal lány vezetni szeretne, lovagolni, nem pedig azt hallani, hogy ezt sem szabad, meg azt sem. De az utolsó soraid arról árulkodnak, hogy a nagyon érett gondolkodásodnak köszönhetően könnyebb feldolgoznod a diagnózisodat. És aranyos a doktornőtől, hogy azzal akar felvidítani, hogy ezt a betegséget választaná a gyerekének mindközül, de ettől még te nem kapod vissza a kedvenc tevékenységeidet. Az emberek azt hiszik, ha valami nem halálos, akkor már nincs is semmi gond. De ez nem így van. A lemondás igenis fájdalmas, és ezt csak az értheti igazán, akivel megtörtént. Tuladjonképpen olyan ez, mint egy gyász. Gyászolod azt a lányt, aki régen voltál, vagy aki lehettél volna, ha ez nem jön közbe… Viszont az elfogadás a legjobb út, és ha azt megtaláltad, akkor sose térj le róla! Mert az én példámhoz visszatérve lehet, hogy nem látom a szexi táncot, de hallom a csodálatos zenét. Lehet, hogy nem tudok mesekönyvet nézegetni a fiammal, de tudok neki fejből mesélni… És persze ha el is fogadtad a helyzeted, az nem azt jelenti, hogy innentől kezdve soha nem lesz olyan pillanat, amikor a pokolba kívánsz mindent és mindenkit. De sokkal kevesebb lesz, és sokkal több az olyan pillanat, amit megbecsülsz, amit régebben talán nem is értékeltél annyira.
Az utolsó két bekezdés olyan, mintha én írtam volna, csak én nem tudnám ilyen szuperül megfogalmazni. Szívemből szóltál! Én is teljesen úgy gondolom, hogy rajtunk áll, hogyan forgatjuk a lapokat, amiket az élet osztott ránk.
Áááááá, remélem, nem lett nagyon össze-vissza és baromság a kommentem.
Nagyon örülök, hogy már maga az írás is egyszerűbbé tette az elfogadást!
Klassz vagy, erős és az írást semmi sem fogja elvenni, szóval várjuk a további csodálatos írásaidat! 💜
Szia!^^
TörlésHát én köszönöm, hogy megoszthattam veletek ‹3 remélem, hogy egyszer te is el fogsz jutni oda, hogy igaz történetet írjál, én mindenképp szívesen olvasnám :D
Ezzel teljesen egyetértek, hiszen ha megtapasztaljuk valaminek a szépségét, meg a legjobb részét, ha azt elveszítjük, hát szörnyű érzés. Persze ha valaki így születik, talán még rosszabb, pl az én esetemben az teljes agykárosodás lett volna, szóval azért örülök, hogy nem ez van :D és hát igen, nekem talán az egészben a lovaglás része a legnehezebb, mert mindig mindenre az volt a gyógyír és a megoldás számomra, most meg pont azt nem csinálhatom. De azért remélem, és most így néz ki így lesz, ha minden jól megy, közeli/távoli jövőben, de újra lóra ülhetek majd, ami azt hiszem a reményt örökre is tartaná bennem :D
Én külön megtiszteltetésnek érzem, hogy te is megosztottad ezt velem ‹3 abszolút együtt tudok érezni a nehézségekkel, amikkel szembe kellett nézned, és hát mégis, azért a szemed világáról van szó, ez egy olyan dolog, ami bármilyen korban megrázó és nehezen feldolgozható, ha sérül. És hiába nem élted meg kisgyerekként annyira nehéznek, azért biztosan voltak dolgok, amikről le kellett mondanod, akár a gimi alatt, akár korábban. Ez szerintem olyan dolog, amihez az ember idővel hozzászokik, de valójában mégsem lehet teljesen, és egyszercsak jön a pofon egy szituban, és csak a tehetetlenség marad. Akár egy koncerten, akár barátkozásnál, akár munkakeresésnél... minden nehezített pálya, és sokszor olyan igazságtalannak érzi az ember. De talán néha tényleg ettől válunk erősebbé (legalábbis remélem xd). És hát ezt az optimista hozzáállást mondani mindig könnyű, de csak az tudja igazán, hogy milyen nehéz is, aki tényleg benne van. És hiába ez, azért vannak rosszabb helyzetek, pl nálad a kisfiadnál, ami talán mindig a legnehezebb lesz elfogadni, hogy mások is valamilyen szinten részei ennek a sérülésnek.
Annak örülök, hogy azért összeszedettnek sikerült, és nem csak ilyen érzelmi csapongás az egész :D igazából számomra ez is egyfajta segítség volt, hogy először leírtam inkább a képi síkját a történteknek, aztán utána könnyebben ment az érzelmi is, de annak tényleg örülök, hogy nem lett nagyon össze-vissza.
Hát igen, hirtelen sok minden elveszett, és ez a legnehezebb benne talán, hogy eddig mindent lehetett, most meg hirtelen semmit, legalábbis a mindenhez képest. És hát igen, igyekszek minél inkább elfogadni a helyzetet, mert harcolni ellene úgysincs értelme, mert ez van. Meg hát, már eleve a kórházban kb arcon csapott, hogy tényleg még én vagyok ott a legszerencsésebb… olyan esetekkel találkoztam, hogy abban a pillanatban még hálás is voltam, hogy nekem csak ennyi jutott, mert ennél annyival rosszabb is lehetne. És ahogy telik az idő, tényleg kezdek hinni abban, hogy nem véletlen, hogy ezt kaptam az élettől, ráadásul most, mert rengeteg mindent megmutatott az elmúlt pár hónapban nekem, minden magamról és a környezetemről, és segít elengedni olyan dolgokat is, amiket eddig nem is akartam, pedig kellett volna. Szóval megtanít az elfogadásra, ami talán az egyik legfontosabb dolog sokszor az életünkben. És hát igen… mindig a jó oldalát próbálom én is nézni: lehet hogy nem ihatok, de másnap ameddig mindenki rosszul van én vígan megyek és semmi bajom xd vagy lehet, hogy nem perpillanat nem ülhetek lóra, de attól még ugyanúgy érezhetem az illatukat és törődhetek velük, mint eddig. És igen, ezt nagyon szépen megfogalmaztad, tényleg annyi minden átértékelődik, amit el sem tudtam volna eddig képzelni. És hiába vannak/lesznek mindig rosszabb napok is, azért minden tőlünk telhetőt meg kell tenni, hogy ne ezek domináljanak :D
Egyáltalán nem lett összevisszaság a kommented, nagyon jól esett, amiket írtál, és hogy te is megosztottál egy ilyen darabkát magadból ‹3
Köszönöm, hogy írtál, hogy megoszthattam veletek, és hogy te is megosztottad ezt velem!^^
Szia!
VálaszTörlésÉn nagyon rövid leszek, de a szívem tele van szomorusaggal és egyébként hálával is, hogy ezt megosztottad velünk, és nagyon remélem, hogy tényleg felül tudsz kerekedni ezen, mármint hát ugye nem csak most, hanem a jövőre nézve is. Volt egy osztalytarsam, aki epilepsziás és amúgy az emberek azt hiszik, hogy jaj hát ez semmi, közbe meg amikor az iskolába rajott a roham azt se tudtuk, hogy mit csináljunk és egyből nem úgy álltak a dolgokhoz ezek az emberek sem, ahogy eddig. Borzasztó, hogy ez veled történik, de a lelked fehérsége le fogja győzni ezt is!
Mérhetetlenül büszke vagyok rád és mindig úgy fogom gondolni hogy életem egyik legjobb döntése volt, hogy akkor rád írtam, és ezt el fogom még mondani otvenszer is ;;;
Köszönöm, hogy megosztottad ezt velünk! Nem csak csodálatos író vagy, hanem csodálatos ember is! 💜
Szia!^^
TörlésHát én is el kell mondjam, hogy nagyon hálás vagyok, hogy megoszthattam ezt veletek, nagyon sokat jelent nekem ‹3 és igen, én is nagyon remélem, hogy minden rendben lesz, és jobbra fordulnak a dolgok, és úgy érzem felül fogok tudni kerekedni rajta, és nem fogja megbélyegezni az életem.
Hát igen, a legtöbben nem ismerik igazán ezt a betegséget, és nem igazán elterjedt, hogy mit kell/lehet csinálni egy ilyen helyzetben. De igazából ez tök normális, én is pl a saját helyzetem előtt nem sokat tudtam a betegségről, pedig anyu idegsebészeti klinikán dolgozik, és még ha nem is orvos, akkor is sokat mesél, de annyira nem foglalkoztatott a dolog. És hát igen, még ha csak lát az ember egy ilyet és szörnyű élmény, talán még rosszabb is, mint átélni, mert ugye akinek rohama van nincs magánál egyáltalán, és kívülről szörnyű lehet ezt végignézni és segíteni próbálni, mikor annyira nem is igazán lehet.
Hát nem is tudom mit mondjak azon túl, hogy mennyire jól esnek a szavaid. Nagyon hálás vagyok azért, hogy akkor rám írtál, még ha csak később is csatlakoztam végül a challenghez. Nagyon sokat jelentett/jelent nekem, hogy hogy vannak, akik szeretik az írásaimat, meg hát már az egész challenge is a szívemhez nőtt, szóval köszönöm azt is, hogy akkor megkerestél, és azt is, hogy megoszthattam veletek ezt az írásom, hogy olvastad és írtál is!💜
Heyo!
VálaszTörlésSzívszorító volt végigolvasni, gyönyörűen átadtad az érzelmeket, szinte kézzel foghatóvá vált az egypercesed, ami még inkább elmélyítette a szomorúságot bennem. Örülök, hogy képes voltál ezt megosztani velünk, de annak még inkább, hogy le tudtad írni, hiszen ez is egyfajta önismeret: feldolgozni és kezelni azt, amin rajtunk túl van, amit nem irányíthatunk. Ez is egy folyamat, ami néha nehezebbé válik, de ha már elindultál rajta, sosem esel vissza az aljára teljesen, hiszen kiismered magad annyira, hogy tudd, hol kell biztonsági mentéseket végezned. Én csak biztatni tudlak arra, hogy maradj kitartó és valóban higgy a reményben. Köszönöm, hogy megosztottad velünk és ezáltal volt esélyem elolvasni!
Szia!^^
TörlésÉn is abszolút így érzem és egyetértek veled, hogy ez is egyfajta önismeret, vagy legalábbis annak a kezdete, elkezdeni feldolgozni a traumáinkat és elfogadni, ha rajtunk túlmutató dologról van szó, akkor az ellen fölösleges küzdeni. Annak pedig azért örülök, hogy átérezted az érzelmeket, még ha nem is olyan igazi novella volt ez, amilyeneket írni szoktam, hanem inkább érzelemfolyam.
Köszönöm, hogy elolvastad és írtál is! ‹3
Szia!
VálaszTörlésAzta.. Szörnyen nehéz volt olvasni tudva azt, hogy ezt mind magadról írtad. Gyönyörűen átadtad az érzelmeket, teljesen rá tudtam hangolódni, és átérezni az egész novellát.
Örülök, hogy volt annyi bátorságod, hogy ki merted posztolni, és megtiszteltető, hogy egy kicsit beleláthatunk a gondolataidba!
Ez nagyon furcsán fog hangozni, de a lovaglás volt az, amin megakadt a szemem. Ugyanis a többivel ellentétben ez szórakozás, maga egy életirány, amit leszabályoz. Ettől függetlenül nagyon remélem, hogy lovak közelében tudsz maradni, mert tudom mennyire fontos neked, és biztos vagyok benne, gyógyítani fogják a lelked!
Remélem, segített, hogy ezt kiírtad magadból, és egy picivel könnyebb lett.
Tényleg baromi erős vagy, és minden elismerésem, hogy ez végigcsinálod, maradjon is így, csak így tovább! Köszönöm, hogy olvashattam!<3
Szia!^^
TörlésAzt azért sajnálom, hogy nehéz volt nektek olvasni, sokat is agyaltam azon, hogy megosszam e veletek, de annak azért örülök, hogy az érzelmeket át tudtad érezni, még ha ez most nem is volt egy kifejezetten pozitív dolog.
Hát igen, talán számomra is a lovaglás része a legnehezebb az egészben, még ha ez valakinek furcsán is hangzik, aki nem lovazik, de hát te ezt szerintem teljesen át tudod érezni. Tényleg igazából mindig a lovaglás volt a menedékem és a megoldás mindenre, és pont egy ilyen helyzetben nem tudok oda fordulni, ahova eddig mindig tettem. De ha minden igaz, akkor közeli/távoli jövőben újra lóra ülhetek, szóval az azért tartja benne a reményt, hogy nem örökre lettem eltiltva tőle :D
Nagyon hálás vagyok, hogy megoszthattam ezt veletek, mert már eleve az írás is sokat segített a feldolgozásban, meg hát az is segít, ha az ember beszél róla :D
Köszönöm, hogy olvastad és írtál is!💜
Szia!
VálaszTörlésElőször is ne haragudj, amiért késtem, a költözésem miatt azt hiszem ez már ilyen lesz végig, de igyekezni fogok mindig ideérni végül! ^^
Látszik, hogy ez a novella személyes élményt ír le, valamit, amit nem csak kigondoltál, hogy "ez valahogy így nézhet ki", hanem olyasmit, amit a saját bőrödön tapasztaltál. Nagyon bátornak tartalak, hogy ezt így, ilyen nyíltan megosztottad velünk.
Egyébként faltam a sorokat, pláne, hogy én is ismerek (ismertem) olyat, aki epilepsziával küzdött, és képzeld, neki is pont a lovaglást kellett feladnia miatta, úgyhogy másodkézből tudom, hogy ez milyen nehéz lehetett. Egy kicsit visszahoztad a novelláddal ezt a személyt az életembe. Csak egy pillanatra, de itt volt.
Egyébként imádtam, ahogy megfogalmaztad; hogy nem engedted túlságosan hosszúra nyúlni, hogy megismertük az érzéseidet, de nem fuldokoltunk bennük. Szerintem ezt a novellát jobbra meg sem lehetett volna írni.
Nagyon szépen köszönöm az élményt! Várlak a következő körben is, és kitartást a továbbiakban is <3
- Pakkson
Szia!^^
TörlésHát ha késel is, a lényeg hogy ideérsz, meg hát jobb későn mint soha xd
Hát annak örülök, hogy őszintének hatott a novella, és hát igen, ez valószínűleg tényleg azért sikerült így, mert személyes élmény alapján írtam.
Ez tök érdekes egyébként, hogy igazából mostanában ahogy beszélgetek emberekkel, kiderül hogy amúgy milyen sokan vannak ezzel a betegséggel, és most te is mondod, hogy ismersz/ismertél valakit, egy kicsit máshogy nézek a dolgokra, mert hát mégse vagyok egyedül ezzel :D csak hát az ember nem foglalkozik annyira az ilyesmikkel, ameddig személyes érintettsége nincs a dologban. Annak pedig örülök, hogy egy kicsit sikerült azt a személyt visszahoznom az életedbe :D
Hát nagyon örülök, hogy annak ellenére hogy elég spontán jött és nem is nagyon figyeltem a megfogalmazásra, tetszett nektek, és úgy érzed megtaláltam az egyensúlyt az érzések leírásában :D
Köszönöm, hogy olvastad, és hogy írtál!^^
Szia~ ^^
VálaszTörlésNe haragudj, hogy késtem, mostanában semmi sem úgy jön össze, ahogy szeretném :I
Atyám, annyira tetszett már a cím, érdeklődve kezdtem bele, és jesszus, el se tudom hinni, de mindig meglepsz, milyen történetekkel állsz elő.
Nagyon sajnálom, hogy nem ülhetsz lóra emiatt, nagyon hiányozhat már, de mint írtad, remélhetőleg hamarosan újból lóháton lehetsz. Én szurkolok, hogy ez mielőbb megadasson neked, és majd a lovak is gyógyítsanak. Én annyira sajnálom, hogy nekem még nem volt alkalmam megtanulni lovagolni, nagy álmom, azonban a pénzügyi helyzetek sajnos nem engedik, azonban mielőbb szeretnék már én is egy ló hátáról kémlelni a világot. Remélem, hogy mindketten hamarosan eljutunk idáig! ^^
Szeretnék kiemelni kedvenc mondatokat, de egek, ahogy a google doksit néztem, ahova eleinte kigyűjtöttem, akkor most minimum két megjegyzés kellene, hogy elférjen, így tényleg csak a nagyon kedvenceimet szeretném kiemelni.
"Hiába hallottam már annyiszor, hogy bajban mutatkoznak meg a barátok, sosem gondoltam, hogy ilyen érzés lesz. Rákényszerültem, hogy eljöjjek onnan, ahol nincs helyem; és végre igazán értékelni tudom, mikor olyan helyről kapok segítséget, ahonnan nem is gondoltam volna; és persze a körülöttem levő emberek támaszát." - Annyira utálom, hogy ezen én is keresztülmentem. Rá kellett jönnöm, nem mindenki segít a bajban, legyünk bármennyire is jóban.
Az utolsó három bekezdés pedig mindent vitt.
Én éreztem valami egyensúlyt, vagy legalábbis valami olyasmit, amit az érzésekkel nyújtottál. Mindenből pont annyit kaptunk, amit kellett, akkor amikor kellett.
Kicsit nehéz volt olvasni, nagyon érzelmes volt, de így volt jó. Örülök, hogy bíztál annyira bennünk, hogy ezt megoszd, ezáltal sikrült kiadnod magadból!
Köszönöm, hogy olvashattam, és még egyszer bocsánat, amiért ennyit késtem! ^^
Szia!^^
TörlésHát a lényeg, hogy ideérsz!
Örülök, hogy már a cím megfogott, és mindig tudok valami újat mutatni, mert most amúgy tök egyértelmű volt a cím, nem is agyaltam rajta sokat, pedig amúgy szoktam :D
Hát igen, én is nagyon remélem, hogy a lovaglás hamarosan újra az életem része tud lenni az életemnek és újra igazi lélekgyógyászként funkcionálhatnak :D azt nagyon sajnálom, hogy nem sikerült még eljutnod odáig, hogy elkezdj lovagolni tanulni. Az biztos, hogy az egyik legdrágább sport, szörnyű egyébként, hogy milyen indokolatlanul megemelték az árakat lovardákban. De egyébként, én azt mondom, hogy azt ne bánd, hogy ahhoz a közösséghez nem tudsz tartozni, mert nagy átlagban nem egy jó társaság a lovardai "elit". De ha netán Bp közelében vagy, szólj és gyere el hozzánk lovazni a kis otthoni hátsó kerti legelőre :D
Hát jesszus, itt konkrétan egy egész bekezdést kiemeltél xdd de annak nagyon örülök, hogy tudtál ezzel azonosulni, és abszolút átérzem, én is éppen most mentem keresztül ezen :D
Nagyon örülök, hogy az egyensúlyt te is érezted az érzelmekkel, lehet máskor se kéne odafigyelnem rá és akkor sikerülne xdd
Köszönöm, hogy megoszthattam veletek, hogy olvastad és írtál is!^^