Pt. 5 - Jégtavasz

 

 

Zene: Pentagon - Runaway

Tavaszi lélegzetben 
Rám borul a Tél
Keresem a virágokat
De túl erős a jég

   Keserédesség uralkodott el rajtam, ahogy elvesztem Jaehyun ébresztően mély tekintetében. Szemeinek minden apró pontja végtelen őszinteségről árulkodott, miközben kívánatosan kémlelt engem a legkisebb rezdüléseimet is figyelembe véve. Arca kipirultan ragyogott, pupillái tágulatában a saját tükörképem rémisztő hazugságával találtam szembe magam. Képtelen voltam az elengedésre, hiszen Ő volt az örök menedékem, a rideg szívem melegen tartója; nélküle talán már rég halálra fagytam volna, lelkem pedig nyomtalanul porladt volna a jéghideg télbe.

Minden egyes alkalommal, mikor váratlanul bekopogtam lakása ajtaján, úgy éreztem életemben először lélegzek. Bizonytalan mosolya és a tavaszillat, amivel megajándékozott bódító volt és függőséget okozott. Nem lehetett betelni vele: a finom érintéseivel, a lelkében lapuló feltétlen szeretettel, és az ölelést nyújtó karjai melegségével. Olyanná vált számomra, mint az egyetlen valós darabja a hamis létemnek. Mikor vele voltam, még én is elhittem pár óráig, hogy eljöhet a tavasz a hosszú tél után, és nem csak ridegség lakozik a reménytelen világban; de leginkább saját személyemben.

Vonakodás nélkül csókoltam meg újra, ahogy mindig is tettem, ha nem tudtam többé a benne látott önmagammal szembe nézni. Olyan szorosan vontam magamhoz, hogy esélye se legyen elhúzódni; nem mintha valaha is el akart volna. Sosem tudott ellenállni nekem, pedig pontosan tisztában voltam azzal, mekkora fájdalmat okozok neki minden alkalommal, mikor magára hagyom az éjszakában. Mégis az Ő hevessége az enyémet is felülmúlta, ahogy sóvárogva kapott ajkaim után, s mindeközben a bennünk lángoló tűz kezdte átvenni a hatalmat gondolataink felett. Minden érzékemmel éreztem a belőle sugárzó vágyat, Ő pedig azon volt, hogy mindennél jobban bebizonyítsa: a ridegségem nem valódi. Kendőzetlen érintések sokasága és szakadatlan csókok uralkodtak, mígnem az ágya puhasága ölelt minket körül. Én viszont túl jól ismertem ahhoz, hogy ne vegyek észre minden arcára kúszó érzelmet; már az ajtón belépéskor megéreztem azt az idegenként ható megfáradt kavalkádot, ami áradt belőle. Ennek ellenére bebizonyosodott, hogy önzőségemnek nincsenek határai: újfent nem törődtem az általam okozott sebekkel, amik lelkének lassan minden apró négyzetcentiméterét elfedték, s egyszercsak nem fog tudni lélegezni tőlük. Folytattam a kiszipolyozását, hogy mindent nekem adjon, ami benne él, és ezzel a bennem elrohadt darabokat kiegyensúlyozza; az nem számított akkor, hogy az én táplálásomba az Ő szíve hal bele. 

Sosem szerettem Őt érintéseknél többel; testem szerette a testét, míg ő a mindenével próbálta a mindenemet szeretni. Néha engedtem a buja gyengédségének: ujjait összefűzte enyéimmel, míg másik kezével állam alá nyúlva kérlelt, hogy nézzek a szemébe. Én pedig kivételesen eleget tettem kérésének. Talán azért, mert mégiscsak látni szerettem volna beteljesedésének gyönyörűségét; talán csak azért, mert ott motoszkált a fejemben az a néma gondolat, hogy többé nem lesz rá lehetőségem; talán csak azért, mert még többet kívántam elvenni tőle: és az eddigieknél is többet egyedül ebben a pillanatban volt lehetséges. 

Kábultam zuhantam keresztül íriszei mélységén. Sötéten csillogó szemei fényesen ragyogtak a félhomályban, engem pedig hatalmas pofonnal csapott arcon az a valóság, ami benne létezett, bennem viszont nem. Kiváltságos helyzetből nézhettem végig, ahogy lelkében növekedő virágokból egy teljes kert alakult, s ezután szívem legbelső pontjában éreztem, ahogy virágoskertje bennem virágzik ki. Eljött a Tavasz, és elsöpörte a hideg Telet, még ha csak néhány pillanatra is. Nekem adta mindenét, hogy aztán az ezt követő pillanatokban darabjaira hulljon. Nem bírtam nézni, ahogy elfogy a lelke, a szíve, a tavasza, így lehunytam a szemeim, hogy még egy kicsit érezhessem magamban a meleget, a biztonságot és mennyországot anélkül, hogy vele törődnék.  Ebben a pillanatban tisztult ki számomra, hogy mit is tettem azzal, hogy nem tartottam meg vele a szemkontaktust. Bezárult előtte az ajtó, ami előttem nyitva állt; s Ő számára is végleg nyilvánvalóvá vált, hogy a falaim lebonthatatlanok: ehhez még a mindene is kevés. Akkor értettem meg igazán, hogy mit is adott nekem, mikor én ezt nem tudtam visszaadni neki. A virágoskert örökre elhervadt, csupán azt nem tudtam pontosan megmondani, hogy melyikünkben maradtak a maradványai: ő többé nem növesztett újakat a tüdejében, de a gyökerei belőle eredtek, mégis bennem érték el a teljességet. Hát én váltam a Tavasz gyilkosává?

Némán kászálódtam ki a paplan alól, hogy minél hamarabb felöltözhessek. Éreztem magamon Jaehyun vibráló tekintetét, de ez a bennem levő hiányérzetet nem tudta elmulasztani. Ilyenkor már rég azért szokott könyörögni, hogy maradjak, hogy aludjak vele, hogy csak reggel menjek el, hogy fölvehesse a pólómat és öleljem át egész éjszaka. Én meg csak ridegen, szeretetre képtelenül, érzések nélkül válaszoltam mindig ugyanazt: nem. 

— Nem marasztalsz? — tettem fel hirtelen a kérdést, miközben ingem gombjaival vacakoltam. Nem bírtam ki, hogy csak csöndben elmenjek. Különösen hideg lett, ahogy kimásztam Jaehyun mellől, és képtelen voltam elraktározni ezt az érzést magamban. Máskor akár napokig is a hatása alatt vagyok az együttlétünknek, ahogy az egekbe repít a gyógyító lelkével és felmelegíti hűvösségemet. Ekkor mégis hidegrázás tartotta fogva testemet.

— Mi értelme volna? — Hangja összetört volt, arca grimaszba torzult, ahogy kiejtette a szavakat a száján. Csalódottan pillantott fel rám azokkal a sötéten csillogó íriszeivel, amiknek a mélysége az én ürességemet is képes volt kitölteni. Két személyt táplált egyszerre, de ebben végleg kimerült.

— Kevésbé érezném, hogy vér tapad a kezemhez — feleltem őszintén, ingem utolsó gombját is bebujtatva a helyére. Nem mertem ránézni; éreztem, hogy számunkra nincs folytatás. És nem csak azért, amit eddig tettem, hanem leginkább azért, mert a jövőben is képtelen leszek másképp cselekedni. Az adni tudás képessége nélkül csak fájdalom és csalódottság követi egymást; de hát mit is tudnék én adni olyasvalakinek, aki magában hordozza a világ tavaszát? Csak tomboló viharok és jégkorszakok fagya él bennem: minden nap hideg és rideg, a nappal is sötét és szeles. Pont, mint egy örök tél kontinensén. Ha beengedném magamba, soha többé nem lenne képes a melegségével az én szenvedésemen segíteni: egy tavaszi virág sem marad életben a végtelen, fagyos éjszakákon.

— Ez nem csak vér, Taeyong — ujjait babrálva suttogta a szavakat. — Ezek égési sérülések, amiknek a nyomai örökre rajtam maradnak. — Tanácstalanul ácsorogtam előtte, már rég el kellett volna menjek. Ilyenkor kellene a nyakamba csimpaszkodás következzen, majd a sorozatos legutolsó csókok végtelensége. A forró ölelései, amik egyben tartották reménytelen lelkemet, az apró léptei, amik engem követve kérleltek, és a legédesebb bociszemei, amikkel néha már majdnem sikerült maradásra bírnia. Milyen irónikus, hogy ezek nélkül lelépni is képtelen voltam; csak azért volt szükségem ezekre a gesztusokra, hogy érzéketlenül válaszolhassak. — És tudod mi a legviccesebb? — hagyta el egy hitetlen, fájdalmas nevetés ajkait. — Hogy miközben minden porcikám fájdalmasan ég a lángoktól, belülről úgy érzem, hogy menten megfagyok. 

— Én is fázok, Jaehyun-ah. — Nehezen vettem rá magam, hogy letelepedjek mellé az ágyra, vissza oda, ahol minden kezdődött.  — El se tudod képzelni, mennyire. Éppen ezért nem tehetem, hogy belehúzlak ebbe az örök fagyba. Sem veled, sem magammal. Így is épp elég önző voltam — keserű mosoly kúszott ajkaimra, mindeközben megéreztem lágy ujjait állam vonalánál: újabb kérlelés, de ezúttal mégsem olyan, mint az eddigiek. Ebben az érintésben benne volt minden érzelme, kezdve azzal, ahogy mélyen szemeimbe nézett, majd keserűen konstatálta: az engem körülvevő betonfal még mindig magasan és büszkén áll. 

— Ha beengednél, talán egyikünk sem fázna ennyire. De ha nem teszed meg, akkor mindketten halálos sérüléseket szerzünk. Abból pedig mindkettőnknek elég van már. — Szavai késként hasítottak belém. Mintha megannyi helyen egyszerre pusztultam volna a fájdalomba. Itt értettem meg végleg, mit is érzett Ő végig, és mit is tettem én vele; meg persze magammal. A vég fénysebességgel közelített, ahogy szemén keresztül néztem egész lelkét, míg Ő belőlem semmit sem láthatott. Ott voltak lelkében elhervadt virágok milliói, sötét szélben kavarogtak az elhullt növények, mint egy tornádó utáni városban, amelyre egyszerre csapott le a hatalmas vihar és a jéghideg tél. Mégis megmutatta nekem, hogy egyetlen élő és élni is akaró virágszál büszkén magasodik ki a szürkeségből. Ott volt benne, a szíve legmélyén, Ő pedig felém nyújtotta. Azt mondta tisztán és őszintén, hogy a döntés a kezemben van: öntözöm-e, hogy újra kitavaszodjon, vagy elengedem, hogy magától nyíljon ki újra. Harmadik lehetőség nem is létezett, mert nem létezhetett. Az utolsó darabját nem vehettem el csupán önzőségből, pillanatnyi boldogságért és szeretetért, amit nem tudtam viszonozni.

— Te vagy a Tavaszom, Jaehyun-ah — mondtam neki őszintén, ujjaimat övéire fonva, majd finoman elhúztam arcomról. — De azt érdemled, hogy örök legyél. Én viszont nem tudok az lenni, aki mellett kivirágozhatsz, aki mellett szabadon lélegezhetsz — az utolsó szót kiejtve a számon álltam föl mellőle, s utoljára engedtem el szeretettel teli érintését, magamon érezve vizslató tekintetét. Nem kérlelt. Nem jött utánam. Nem csókolt meg. Én pedig egyetlen pillanat alatt éreztem, ahogy az eddig engem kitöltő melegsége szertefoszlik. Annyira hideg lett, mint még ezelőtt soha.

Némán vettem magamra cipőmet és kabátomat, és teljes meggyőződéssel léptem ki az ajtón, de ezúttal legutoljára. Mielőtt azonban becsuktam volna magam mögött, az összetört világom egyszerre tört még apróbb darabokká, és lett újra egy teljes egész.

— Egyetlen dolgot sem bánok, mert a Tél harmóniája adta a legszebb emlékeimet; és a legnagyobb hidegben nyílt virágoknál nem is létezik felejthetetlenebb.

Pt. 4 - Démonfehér

Zene: Halsey - Lilith

 Elréved a tekintetem,  ahogy elveszek a soha véget nem érő pillanatban. Felettem a minden, alattam a semmi; én pedig egyre csak lejjebb találom magam, ahogy Ő átveszi a hatalmat, kezeimből pillanatok leforgása alatt rabolva el az irányítást. 

Egy pohár víz segítségével nyelem le a rémisztő valóságot; marja a torkomat, a nyelőcsövemet, a gyomromat — talán még  szívemet is. A kés megfordul bennem, ahogy a következmények sokasága maga alá temet. Lehunyom a szemem, s máris csak a hófehér falak simogatását érzem, az ápolónő vasmarkát, a fejbőrömre és hajamra tapadt ragasztót, és az elektródák zsinórjainak idegesítő mivoltát. 

Eddig a pillanatig képtelen voltam elhinni, hogy ez velem történik. Abban reménykedtem, hogy ez csak egy szörnyű álom, amiből egyszer felébredek, és majd megnézhetem a jelentését az álomfejtőben; de az első, majd a második, majd a harmadik szem gyógyszer után kezdtem ráébredni, hogy ebből bizony nem fogok felébredni. Ébren fog elevenen felfalni, s várja, mikor teheti meg a legfájdalmasabb lépést.

Fejemben visszhangoznak a doktornő szavai: “Ha muszáj lenne választanom egy betegséget a gyerekeimnek az ittlévők közül, biztosan a tiedet választanám”. Csöppnyi reménnyel telít el, miközben a monitorozó szoba kesernyés illatát magamba szívom, s némán figyelem, ahogy a neurológusok számomra érthetetlen kifejezésekkel elemzik a látottakat. Egyikük felém fordul, és szinte megszállott mosollyal kérdezi, hogy szoktam-e elbambulni. Megrázom a fejem. Szó nélkül visszafordul. Pár perccel később újabb kérdés következik: vannak-e végtagrángásaim. Elgondolkozok, majd bólintok. Nem teljesen vagyok magamnál az elmúlt napok sokkoló történéseitől, de a reakciójukat tökéletesen látom: tudják, hogy mi a bajom.

A szobába visszatérve lefekszek az ágyra, és próbálok nem az elektródákba gabalyodni. A plafont kezdem bámulni, miközben a szobatársam csacsogását hallgatom. Nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire jókedvű az ötméteres zsinór ellenére, ami az ágyhoz kötözi; mintha már annyira hozzászokott volna, hogy teljesen természetesnek veszi. Rettegek, hogy én is így végzem, mindeközben a történetét hallgatva szerencsésnek is érzem magam; nekem legalább van diagnózisom. 

A kórházban mindenki arról fecseg, hogy ez nem a világvége, ez jól kezelhető, semmiben sem fog változni az életem. Csak szedjem a gyógyszert és aludjam ki magam. Persze lóra nem ülhetek. Persze nem vezethetek. Persze a gyógyszer annyira leszádal, hogy sétálni alig bírok, nem hogy edzeni. Persze a tanulás talán nem lesz olyan könnyű, mint eddig volt. Persze alkoholt nem lehet inni, és a villogó fényeket is kerülnöm kell. De valóban semmi sem fog változni.

Kétségbeesetten keresem a talajt a lábam alatt; eddig olyan egyszerű volt minden, most mégis csak lebegek valahol, a fene se tudja hol, és minden kétséges. Félek suliba menni, félek otthon lenni, félek éjszaka felébredni, mert ugye hajnalban a legesélyesebb, hogy baj lesz; és épp ez a félelem tart ébren éjszakákon keresztül. Elnyel a feketeség, ahogy napról napra veszi el tőlem azt, ami a legfontosabb, de a legszörnyűbb, hogy nem is érzek igazán semmit, mert rettegek érezni a valóságot; és ahogy ezek mind egymásnak feszülnek, én csak próbálok tovább lélegezni.

Minden összeomlott, ahogy maga a Romboló felfedte önmagát; én pedig hirtelen nem tudok mit kezdeni az ambivalens érzések tömkelegével: minden csak kijön, anélkül, hogy bármi kontrollom lenne fölötte. Az undor, a rettegés, a remény, a kétségbeesés, a kétely — és csak az üres semmi marad a helyükön. Úgy érzem, az élet igazán igazságtalan, és ebben a pillanatban villannak be a doktornő szavai a liftben: “Amit most a legnagyobb hátrányodnak gondolsz, később az előnyödre fog válni”. Nem igazán tudok hinni neki.

Lassan kezdem el feldolgozni, ahogy megmutatkozott, kiknek van helye az életemben. Hiába hallottam már annyiszor, hogy bajban mutatkoznak meg a barátok, sosem gondoltam, hogy ilyen érzés lesz. Rákényszerültem, hogy eljöjjek onnan, ahol nincs helyem; és végre igazán értékelni tudom, mikor olyan helyről kapok segítséget, ahonnan nem is gondoltam volna; és persze a körülöttem levő emberek támaszát.

Igyekszek bízni a jobb jövőben, most mégis annyi mindent veszítettem el egyik napról a másikra, hogy nehezen megy. Ahogy telnek a hetek mégis kezdem megérteni az egésznek a működését, ezzel együtt pedig kezd a sötétség kivilágosodni. Nem felejtem el, mikor leült mellém a doktornő, és azt mondta, hogy Ő nem rosszindulatú; csak meg kell tanuljak vele békésen együtt élni. Kezdem elhinni, hogy nem csak kedvességből akart beetetni ezzel, hanem valóban őszinte volt velem.

Ha eddig is sikerült együtt élnünk, akkor ezután is menni fog; csak idő kell, hogy megismerjük egymást. Talán csak hinnem kell abban, hogy a legsötétebb démont is ragyogóvá lehet tenni; egy nem is koromfeketét meg végképp.

Az epilepsziát mindig is Sátántól valónak gondolták. Mintha egy démon megszállt volna, és csak próbálnád kirázni a testedből, sikertelenül. Nevettek volna, ha azt mondom, nem biztos, hogy rosszat akar. Talán oka van annak, hogy éppen most bújt elő — ahogy mindennek megvan a maga helye és ideje az életben.

Hogyha eddig mindenki feketének is írta le, szeretnék bízni abban, hogy valójában fehér; és szeretném hinni, hogy bármit is kapunk az élettől, mi döntjük el, hogy milyenre színezzük ki. 

Én fehérre színezem; mert ezzel nem veszi át az életem felett az uralmat, de mégis jelen van, hiszen mindennek az alapja. És mindeközben, ha lassan is, de eggyé válunk; és a saját színeim között, a részemként fog helyet kapni, mint egy Démonfehér darabka belőlem.

Pt. 3 - Lélekkék

Zene: Taeyong - Blue

Fárasztó magány ücsörög vállaimon, ahogy az ágyam kényelmében várok Taehyungra. Az ablakon beszűrődő holdfény sötét árnyakat vet a szobában levő bútorokra, de én csakis a bejárati ajtóra fordítom minden figyelmem, amin bármelyik pillanatban beléphet a várva várt fiú. Keserűség ízét érzem számban, miközben félelem tapogatózik kellemetlenül a bőröm felületén; nem szeretnék kitárulkozni. Úgy érzem, igazságtalan, hogy meglátott a legsebezhetőbb formámban. Sosem szerettem senki tudtára adni, hogy milyen csatákat vívok magammal, hisz ez csakis az én terhem. Ezért is érint olyan mélyen, hogy az este folyamán rajtakapott, ahogy farkasszemet nézek magammal a tükörben. Különösen elnyomtak az érzések; a szédítő üresség húzott és húzott lefelé, mígnem teljesen el nem merültem benne. A mélységben, ami fojtogatóan fullasztó tud néha lenni, s mindig úgy érzem, hogy nincs belőle kiút. Nem hiszem, hogy ezt valaha bárki is meg tudná érteni.

Ajtócsukódás hangja szakít ki gondolataimból. Taehyung léptei suhognak a szőnyegen,  ahogy két teli pohárral a kezében egyensúlyoz, melyeknek keserű aromája kétségtelenül megegyezik a nagypapája által készített sörével. Hálás mosollyal pillantok rá, ahogy mellém ülve kezembe nyomja az egyiket. Hihetetlen, hogy mindig a legapróbb gesztusokkal is az őszinte törődését fejezi ki: nagyon jól tudja, hogy az alkoholtól pikk-pakk megered a nyelvem, máskülönben viszont képtelen vagyok szavakban kifejezni magam. Az italt szürcsölő arcára téved a tekintetem, s elidőzök holdvilágnyi szemeiben; olyan különös hasonlóságot vélek felfedezni benne, amit eddig még sosem sikerült: azt az ismerős érzelmes ürességet, amit saját magamban is látni véltem nem olyan rég; azt a rémisztően mély óceánt, amiben csak megfulladni lehet. Bizalommal telve viszonozza pillantásom, és valahogy most különösen közelinek érzem őt magamhoz. A lélekbelátó vizslatása elől mégis kénytelen vagyok elmenekülni.

— A szemeid magánya mélységekbe repít, Jungkook — szólal meg mély orgánumú hangján. Érzem, ahogy minden figyelme rám telepszik, és látom magam előtt sötéten csillogó szemgolyóit, melyek szeretettel és bölcsességgel telve méregetnek. Hangja nem érződik aggodalmasnak, csupán kíváncsian osztja meg velem az észrevételét, én pedig magamban emésztgetem a felém intézett szavakat. Tekintetem a kezemben levő italról arcára vezetem, s holdvilágtól csillogó íriszeit kezdem vizslatni, mire szemeit mélyen enyémbe fűzi. — Rendben van, ha néha így érzed magad, de szeretném, ha tudnád, hogy én olyankor itt vagyok neked, hogy ne tudj túl mélyre zuhanni.

Szívem is beleremeg kimondott szavaiba, kellemes libabőr telepszik egész testemre. Olyan megmagyarázhatatlan hirtelenséggel érint meg, hogy tapogatózása távolisága ellenére közelebbinek érzem, mint valaha bárkit; mélyre hatoló lélekszemei elhitetik velem, hogy talán nem is lenne olyan borzalmasan kínos, ha mégis láttatni engedném magam valakinek. Én magam is meglepődök a belőlem kibukó szavaktól.

— Tudod, csak úgy érzem, hogy minden annyira kék. — Érzéseimet ugyan furcsán fejezem ki, mégsem kapok hitetlenkedő nevetést válasznak, csupán egy aprócska szemöldökráncolást, majd halk hümmögést. Orrát kicsit fölhúzza, s egy pillanatra elréved tekintete; mintha a világ összes lehetőségét éppen számba venné és minden szavát mélyen végiggondolná, hogy a megértés lehetőségének minden létező szikráját felém nyújthassa.

— Hmm, én is szoktam ezt érezni — bármiféle frusztráció nélkül feleli ezt, mire az én szívemről hangos csattanással lökődik le a hatalmas kő, a vállamon csücsülő magány-manók pedig kedvetlenül ficánkolnak; talán kezd kényelmetlenné válni az eddig olyannyira szeretett lakóhelyük. — Ilyenkor olyan, mintha a semmi és a minden egybefonódna, és felvennék a kéknek egy semmilyennek tűnő árnyalatát; mintha az ég és a tenger színe között nem lenne különbség; mintha a zuhanás egyet jelentene a repüléssel.

Belém marnak gondolatai. Ahogy mindezt megfogalmazza, holdfény ragyogta szemei tükörképként funkcionálnak számomra; nem tudom eldönteni, hogy magamat, vagy őt látom-e tisztábban; érzékeim nem tudják megmondani, hogy az ő lelke simogatja-e az enyémet, vagy az enyém az övét, csupán abban vagyok biztos, hogy az eufórikus érzés tapogatózó ujjai kendőzetlenül szeretnék a köztünk levő határokat eltűntetni.

Egyik részem nem szeretné elhinni, hogy ez a diskurzus köztünk valóságos, másik oldalról viszont rájövök, hogy sosem vágytam másra. Mindig elrejtőzöm mindenki elől, de talán csak azért, mert senki nem tud így megérteni, senki nem tudja azt érezni, amit én. Talán most először érzek egy olyan megmagyarázhatatlan kapcsolódást, ami lélektől lélekig tart; most először érzem, hogy úgy igazán meg vagyok érintve.

— Néha talán jó lenne ebben a kékségben elmerülni. — Én lepődök meg a legjobban  a kijelentésemen; szemeim hatalmasra gúvadnak, szapora légvételem ijedtségem legfőbb árulkodója. Nem értem saját magam szókimondóságát, hiszen én mindig minden szavam alaposan átgondolom, nehogy valami olyat mondjak, amit nem kéne; vagy valami olyat, amivel túl mélyre engedek valakit a lelkembe. Taehyung csak kacéran, ártatlan mosolyra húzza ajkait, s megérint; de ezúttal nem tudom eldönteni, hogy a lelkével, vagy a kezével. Olyan, akár egy mindentudó, aki képes a felejthetőt felejthetetlenné tenni, s a kék árnyalatait megkülönböztetni.

— Tudod, Jungkook, olyan vagy, mint a lélek afrodiziákuma. — Őszinteségének mértékét nem tudom hogy lereagálni, csak zuhanok vele; s ebben a pillanatban úgy érzem, mintha repülnénk. — Minden vágyam, hogy elmerüljek a lelked kékségében; hogy megmutasd nekem a saját kezdeted és véged; hogy láthassam, te mit látsz, amikor tükörbe nézel, és én is megmutathassam, mit látok, amikor téged nézlek. 

A percek elbomlanak, a létezés jelensége megszűnik; csakis lelke univerzumának magányát érzem, ahogy találkozik enyémmel, és finom érintésekkel bátorítja a felszabadulásra. Talán ebben a pillanatban merülök el benne, de lehet, hogy csak a követezőben. Minden, ami abban a minutumban a világon van, az a feketéllő szemtükreink találkozásában jön létre; sajgó szívünk remegése tölti meg ritmussal a bennünk levő ürességet. Ekkor érzem meg, ahogy lelke meztelenségének kéksége cirógató ölelésébe von; s ekkor érek el arra határvonalra, amit átlépve lelkemet egyenesen karjaiba nyújtom. 

Nem félek többé. Teljesen meg vagyok bizonyosodva róla, hogy a lélekutazás, amire incselkedve hívogat, meg van írva a csillagokban. Ujjai finomsága csiklandóssá tesz, elvarázsol színtisztaságának minden rétegével. Feltárja elém azt a mélységes kéket, aminek árnyalatai kiegészítik enyéimet, s magyarázatot ad mindenre, amire valójában képtelenség választ találni. A kezdet a tenyerében pihen, míg én a véget igyekszek megtalálni, de a határok valahol mégis teljesen összemosódnak; akár csak a tenger és az ég kékje. 

Kegyetlen a ráeszmélés, amit az érem két oldalának felismerése okoz. A monoton magány megsebez, s egyben felemel; ha a lélek színei kiforrnak, hirtelen minden egyértelművé válik. Rátalálni a magány-társra olyan, mint a legszebb harmónia megszületése; mintha az eddigi minden szenvedés, nehézség, és különcségérzet értelmet nyerne abban a pillanatban, hogy a magányosság összeér, s egy egészet kovácsol: a kék árnyalatai egybefolynak, hogy keveredve egymással új világot teremtsenek, melyben az óceánba már nem csak belefulladni lehet, s a szédítő üresség nem húz le, hanem pont, hogy felemel.

Ezekkel a gondolatokkal veszek el lelke csendjének dallamos csicsergésében, míg ő megállíthatatlanul duruzsolja  a csodálatosnál csodálatosabb szavakat  mélységem értékességéről.

Sziasztok!^^

Hát én elképesztően élveztem írni ezt a novellát, és remélem nektek is tetszeni fog :D Mikor legelőször hallgattam ezt a zenét, rögtön a "lélek meztelensége" jutott eszembe, aztán pár hete, mikor kikerültek a videók Taekookról a Harry Styles koncerten, tudtam hogy velük kell ezt a novellát megírnom (meg hogy ezt a zenét fogom mondani haha) :D

Egyébként írás közben végig Kook Falling coverjét hallgattam, úgyhogy szerintem ezt is eléggé lehet érezni a novellán.

Nagyon várom a véleményeteket!^^