2023/12/23

Csillagmámor



 Zene: TXT - Sugar Rush Ride



Haeun nevetve vetette magát ágyára, miután nagy nehezen felmászott az emeletre, némi segítséggel persze. A kezében hősiesen szorongatott üveget semmi pénzért nem volt hajlandó letenni egy pillanatra sem, egyre és egyre csak azt hajtogatta, hogy szüksége van rá. Nem hazudott. Tényleg úgy érezte, hogy a bor keserédessége nélkül nem bírná ki sírás nélkül, vagy épp az ellenkezője; túlságosan elöntené minden érzelem, amiket az elmúlt hónapokban megpróbált eltemetni magában. Egyszerűbb volt figyelmen kívül hagyni, elkerülni, vagy szimplán csak nem venni tudomást róluk, ebben pedig a bor volt legnagyobb segítségére az este folyamán. Nyilvánvalóan nem a fiú, aki miatt minden egyes nap megkérdőjelezte az érzéseit, saját magát és néha már minden barátságát is; és aki természetesen egész este a társaságát kereste akarva, vagy éppen akaratlanul.

Fejét a párnájába temette, és igyekezett kizárni a földszintről felszűrődő zajokat, a zene hangos bömbölését, a részeg nevetések és hangos beszélgetések sorozatát. Szüksége volt néhány perc nyugalomra; át kellett gondolnia következő lépését, helyre kellett tegye gondolatait, de legfőképpen távolságot kellett tartania Taehyungtól. Veszélyessé vált az elmúlt hetekben kettejük játéka; a kétértelmű helyzetek és sokféleképpen értelmezhető kijelentések túlságosan keszekuszává tették Haeun érzéseit, az este folyamán elfogyasztott alkoholmennyiség pedig határozottan nem oldotta meg a problémákat.


Úgy tett, mintha nem is hallaná, hogy Taehyung a szobája ajtaja elől elzavarja minden barátjukat arra hivatkozva, hogy hagyják kicsit pihenni, majd halkan benyit a szobába és néma léptekkel közeledik az ágya felé. Haeun szíve hevesen dobogott, mikor észlelte, hogy Taehyung leguggol az ágya mellett, igen közel Haeun még mindig párnába temetett fejéhez.


- Ha nem kelsz fel a taktikai pihiből öt percen belül, megiszom a maradék Tequliádat - pusmogta kacéran a fiú, mire Haeun szeme azonnal kipattant. Alig tőle pár centire találkozott tekintete a kacéran vigyorgó arc tulajdonosával, és akarva akaratlanul is elnevette magát a barátságos szemek láttán. 


- Azt próbáld meg! - vágott vissza, majd azzal a lendülettel felült és kikapta a fiú kezéből a fél üveg alkoholt. A fiú felvont szemöldökkel figyelte, ahogy Haeun gondolkodás nélkül beleiszik az üvegbe, mintha még nem lett volna elég alkohol szervezetében, majd nevetve elfogadta a felé nyújtott üveget és ő is belekortyolt. Szigorúan Haeun szemébe nézve, persze. A lány mosolya lassan hervadt le az arcáról. Nem tudta kezelni a helyzetet. Nem tudta kezelni, hogy a fiú sokszor viselkedik vele úgy, mintha többet érezne iránta, de közben olyan szigorúan tartja a barátság határvonalát, hogy esélye sincs átlépni rajta. Nem tudta kezelni, hogy olyan érzések kezdtek benne kialakulni, ami sok-sok éve ismeretlen volt számára, mégsem kockáztathatta barátságukat; legfőképpen azért, mert talán egyikük sem állt még erre készen. Talán még egyikük sem hagyta hátra eléggé a múltat ahhoz, hogy működhessen köztük bármi, ami túlmutat egy barátságon. Mégis, talán az alkohol hatására, talán csak szimplán mert elege volt a kusza érzésekből és tisztázatlan kapcsolatokból, Haeun így szólt. - Semmi kedvem lemenni a többiekhez. Nem maradsz itt velem?


Taehyung halványan elmosolyodott, majd mutatta Haeunnek, hogy csússzon odébb. A lány eddig helyére feküdve kezét feje alá tett, és összeráncolt szemöldökkel kezdte el a plafont bámulni. A lány szintén felvette ezt a testhelyzetet. A világ forgott körülötte az elfogyasztott alkoholtól, gondolatai sűrű ködként kavarogtak fejében. Ugyan a plafont bámulta, mégis érezte, mikor a fiú tekintete rátévedt, ő pedig képtelen volt nem felé fordulni. Teljesen elveszett Taehyung sötétlő tekintetében, és szinte nem is tűnt valóságosnak, sem emberinek, ahogy a kintről beszűrődő csillagfény a fiú szemeiben táncolt. Úgy adta vissza az éjszakai égbolt ragyogását, ahogy Haeun nem is hitte egészen idáig, hogy lehetséges. Csillagfény mámorában úszott, ahogy szinte levegőt is alig kapott, ahogy azt érezte, menten belefullad a végtelen sötétségbe, ami egyben a legragyogóbb dolog volt, amit valaha látott. Képtelen volt irányítani gondolatait és szavait, amik maguktól buktak ki belőle.


- Bele lehet fulladni a csillagokba?


Taehyung egy ideig figyelmesen vizslatta Haeun arcát, majd megszakította a szemkontaktust és újra a hátára fordult, hogy egyedül a plafonnal kelljen szembenéznie. Nem hagyta meg magát sebezhetőnek, nem engedte a lánynak, hogy fogást találjon rajta.


- Igen - válaszolta röviden, majd hosszú szünetet tartott, hogy össze tudja szedni a gondolatait. Nem mert a lányra nézni, mert pontosan tudta, most valójában miről is beszélnek. - Méghozzá túlságosan könnyedén. Nem biztos, hogy minden csillag olyan fényesen ragyog, ahogy azt te látni szeretnéd. 


- Pedig én elhiszem - felelte a lány. Hirtelen felült, és lenézett legjobb barátjára; arra az emberre, aki annyi mindent jelentett neki, hogy szavakkal képtelenség lett volna kifejezni. Az emberre, aki mindent tudott róla, akinél jobban senki sem ismerte, ő pedig hitt abban, hogy ez fordítva is igaz. - Elhiszem, hogy pontosan olyan gyönyörűek, ahogyan kifelé ragyognak. Te is pont olyan vagy, ahogy kifelé ragyogsz - tette hozzá az utolsó mondatot motyogva, alig hallhatóan. Annyira zavarba jött a kimondott szavaktól, hogy nem is mert Taehyungra nézni, csupán kezeivel babrált és a fiú válaszára várt. Remélte, hogy lesz válasza, mert ha nem, akkor tényleg muszáj lesz meginnia a maradék tequilát, ráadásul egyedül. Gyomra liftezett, nem tudta eldönteni, hogy a kimondott érzelmek és gondolatok súlyától, vagy csupán a megivott alkoholtól. 


Taehyungnak el kellett gondolkodnia a válaszon. Nem tehette tönkre a barátságukat, ahhoz túlságosan szerette Haeunt; mégsem engedhette megtörténni azt, amire a lány annyira vágyott, és ha őszinte akart lenni, a szíve mélyen ő is. Mégis túlságosan félt, túlságosan bizonytalannak érezte magát. Ő nem az az ember, aki egy biztos pont tud lenni valaki életében; legalábbis nem úgy, ahogy a lánynak szüksége lett volna rá. Nem az az ember, akinek Haeun hiszi, hanem sokkal, de sokkal nehezebb eset. 


Végre rávette magát, hogy felpillantson a lányra, aki azóta is saját kezeit tördelte, szemöldökét aggodalmasan ráncolta, száját pedig vonallá préselte. A hosszú csend következtében pedig Haeun annyira elkeseredett, hogy már inkább csak szó nélkül az üveg felé nyúlt volna, ha Taehyung nem kapja el csuklóját, majd kényszeríti, hogy ránézzen. Arcán aggodalmas mosoly pihent, halványan keretezte arcát, míg a tekintetében táncoló csillagot szüntelenül figyelték a lány szeretetteljes tekintetét. 


- Túl sok gonoszban látod meg a jót. Ne higgy mindig a szemednek! A ragyogás sokszor csak rólad tükröződik vissza.


És ahogy Taehyung kimondta a szavakat, az arcán mindig angyalinak tűnő mosoly megváltozott; Haeun előtt egy egészen más, eddig számára nem látott arc jelent meg, egy egészen más kifejezés. Egy ördögi mosoly, a végtelen fájdalom és kétségbeesés által irányított élet. A lány ekkor értette meg, miért húzza meg ilyen szigorúan a kettejük közötti határvonalat a fiú: ő is fuldoklik a saját csillagaiban. Senkinek nem engedi meg, hogy igazán  közel férkőzzön hozzá, mert túlságosan fél másokat terhelni. Inkább választja, hogy egyedül küzd, csak hogy senkit ne bántson, mint hogy esélyt adjon arra, hogy valaki segítsen neki a felszínre jutni.


Haeunt arcon csapta ugyan az igazság, mégis úgy érezte végre tisztázódott benne az elmúlt hónapok bizonytalansága. Pontosan megértette, mi játszódik le Taehyungban, azt azonban nem tudta még, hogyan segíthetne rajta. Csak abban tudott reménykedni, hogy megtalálja a módját. Mámoros mosollyal fordult a fiú felé.


- Remélem, hogy a ma éjszaka nemcsak valaminek a vége, hanem egyben valaminek a kezdete is.




Sziasztok!

Hát be kell valljam, hogy nagyon nagy szenvedés volt most nekem ennek a novellának a megírása. Úgy érzem nagyon elszoktam az írástól, és biztos vagyok benne, hogy nem ez életem mesterműve, úgyhogy ne kíméljetek xd

Kíváncsian várom a véleményeteket!^^





2023/04/15

Full-adás

 

Zene: Imagine Dragons - Sharks


  A remény adja minden lélegzetünket, csak hogy a végén megöljön bennünket. Engem már fullaszt az oxigén; ólomsúllyal nehezedik tüdőmre, mintha egyszerre lenne túl sok, közben mégsem elég. Nem ér el hozzám igazán, képtelen beleivódni sejtjeimbe, elárasztani engem élettel. Mintha a belélegzés pillanatában kiszipolyozna, s ezzel együtt taszítana halálba.


Egymás kezét fogva merülünk az óceánba. Egyik kedvenc érzésem, mikor teljesen ellep a víz; ilyenkor a felszín alatti nyomás felszabadít, mintha könyebb lenne funkcionálni. Mindig is irigyeltem ezért a víziállatokat. Minden egyes nap elér hozzájuk az oxigén, és ezzel együtt folyamatosan megtelnek élettel.


Ezúttal mégis elmarad a várva várt katarzis. Nem leszek erősebb, nem szállok a felhők fölé, de még csak nem is érzem a biztonságot. Csakis sötétség, hideg és levegőtlenség áraszt el, ami különösen megrémít. Belecsíp a szemembe a sós víz, ahogy körbenézek, ahogy felmérem az eddig biztonságomat nyújtó helyet. Döbbenten tapasztalom az előttem lebegő ember külsejét. Keze helyett uszony érinti tenyeremet, s mindeközben buborékok százaiként távozik az oxigén kopoltyúján keresztül. Kegyetlenül hasít belém a valóság: belőlem él. Ő az, aki elvesz és kiszipolyoz, aki miatt fulladok. Aki ugyan mindig fogja a kezemet, de csupán azért, hogy minden egyes pillanatban képes legyen tőlem elvenni.


Nem azért fulladunk meg, mert beleesünk a vízbe, hanem azért, mert nem mászunk ki onnan. Én éveket töltöttem itt, mígnem már én is kopoltyúkat növesztettem a túlélésért. Van, akinek növényekre van szüksége az oxigénhez, és van, akinek másokra; akinek mástól kell elvennie, hogy ő maga teljes lehessen.


Én nem akarok többé kopoltyún keresztül lélegezni, nem akarok én is azzá válni, akinek másra van szüksége a túléléshez. Újra a tüdőmet szeretném, újra lélegezni és átérezni, ahogy ez megtölt mindennel, ami Én vagyok.


Átjárja az Élet minden porcikámat, amint eleresztem a kezemet szorongató uszonyt.




Sziasztok!^^

Amennyire vártam már, hogy újra írjak, annyira megszenvedtem ezzel a novellával. Hiába volt ötletem, kicsit úgy érzem se eleje, se vége, és hogy nem igazán sikerült átadnom, amit eredetileg szerettem volna.

Mindenesetre nagyon várom a véleményeteket, ne kíméljetek, vissza kell rázódnom az írásba!^^