Epilogue

 15 évvel később

 

A fiú rémülettel teli tekintettel lépett be a helyiségbe még mindig, nem számított hány hete, hónapja jár délutánonként a hangulatosan, nyugtatóan berendezett helyiségbe. Szorongott. Szorongott attól, amit egyszer tett. Megpróbálta kioltani a saját életét.

 

Jimin ezúttal is barátságos mosollyal fogadta a páciensét. Az évek alatt arca sokat változott – enyhe borosta borította, szemei körüli nevetőráncok megerősödtek, íriszei immár bölcsességet sugároztak. Ugyanaz az ember volt, mint tizenöt éve, mégis más, hisz valami olyat kapott az élettől (és persze Yoongitól), aminek senki más nem volt a birtokában. Ő pedig megfogadta, hogy ezt tovább adja. Mindazoknak az embereknek, akiknek szüksége van erre – így nyitotta meg végre saját rendelőjét, miután évtizednyi tanulás után ledoktorált, s öngyilkosságra specializálódott.

 

A vele szemben ülő fiú tizenhét éves volt.  Majdnem fölvágta az ereit a fürdőszobában, de időben rátaláltak, és szerencsére nem is talált ütőeret. Hasonlított Yoongira. A szemében ugyanazt látta. Ugyanazt a fájdalmas, önzetlen szeretetet, amit egykor párjáéban. Különösen szívéhez nőtt ez az eset. Úgy érezte, itt talán képes lesz arra, amire Yoongival nem volt. Megmenteni őt.

 

-       Hogy aludtál ma? – Jimint tényleg érdekelte, ez is nagyon fontos információ volt, a fiú azonban nem volt túl segítőkész. Csak megforgatta a szemét és folytatta a magába zárkózást. Még mindig nem árulta el, miért akart öngyilkos lenni, persze Jimin rájött magától is. Hiszen olyan, mint Yoongi volt.

-       Szarul. És maga? – ezen elmosolyodott az ekkor már fekete hajú. Ez is annyira emlékeztette őt egykori szerelmére. Tömör, egyszavas válaszok.

-       Nehezen aludtam el, de azon kívül jól – ezt felelte, majd igyekezett felvenni a másikkal a szemkontaktust. – Sokat agyaltam.

-       Min? – úgy érezte, hogy megfogja kérdezni! Jimin halványan elmosolyodott, majd kis hatásszünetet tartva hátradőlt foteljében.

-       Azon, hogy vajon a lelki társunk és életünk szerelme egy és ugyanazon személy-e, vagy ez két teljesen különálló dolog, csak sokszor összetévesztjük a kettőt – Jimin páciense arcát vizslatta. Sikerült elgondolkodtatnia. Nagyon is mélyen. Magában ujjongott, hogy így beletrafált. 

-       Én azt hittem ugyanaz – a fiú mintha résnyire nyitotta volna az ajtót, amibe a válaszokat kereste Jimin már hónapok óta. 

-       Régen én is. Aztán pont az a személy tanította meg a kettő közti különbséget, aki miatt ezt hittem.

-       Eddig ez meg se fordult a fejemben.

-       És segít, hogy ezen elgondolkodsz? – Jimin már nagyon kíváncsi volt. Úgy érezte, végre megtalálta a közös hangot, végre tudott olyat mondani, amivel megfogta.

-       Azt hiszem – ennél meggyőzőbben még sosem mondott semmit. Ez épp elég volt.

-       Akkor még egy gondolkodásra szánt lecke neked mára: sokszor választani kell aközött, hogy mi az, ami könnyű és mi az, ami helyes. Ha ezt nem jól méred fel, és azt hiszed jól döntesz, holott csak az egyszerűbb megoldást választod, az életed nem lesz igazán élet. Nem az lesz, amit megérdemelsz. Márpedig sokkal, de sokkal többet érdemelsz, mint azt hiszed magadról!

 

A fiú arcán halovány mosoly jelent meg. Ez még sosem történt meg a kezelések alatt, így Jimin szívébe hatalmas boldogság költözött. Mert nem volt hiába való Yoongi tette. Mert olyasvalamit tanított neki, amivel emberek életét képes megmenteni. 

 

Mert mikor aznap este munkából hazamenet kapott egy telefont a fiú szüleitől, megkönnyebbült. Valami csodálatosat volt képes véghezvinni Yoonginak köszönhetően, és természetesen fog is még.

 

Mert mikor belépett otthonába élete szerelme köszöntötte egy finom puszival, és az éppen készülő vacsorával. 

 

Az emlékek hatására előszedte a nappali sarkába állított gitárt, s finoman megtapogatta minden négyzetcentiméterét. Yoongié volt, s a fiatalabb egyszerűen képtelen volt megválni tőle ennyi év után is. 

 

Épp megfordult a fejében, hogy ez talán nem véletlen, mikor hallott egy apró koppanást a hangszer belsejéből. Összeráncolt szemöldökkel kukucskált bele, s miközben megrázta kihullott belőle egy papírdarab. Remegő kezekkel szedte föl a földről, hogy megfoghassa. Yoongi kézírásával ez állt az összehajtott papíron: 

 

Fingerprint

 

Hogy lehet, hogy ezt eddig nem találta meg? Hónapokig kereste volt szerelme halála után a búcsúlevelét, de sehol sem lelt rá. Teljesen kétségbe volt esve emiatt, hisz az nem létezik, hogy ennyit se hagyott volna maga után!

 

Teljes testében remegett még akkor is, mikor Taehyung leült mellé a kanapéra, s bíztatóan megszorította combját. Őt épp annyira megviselte legjobb barátja tragédiája, mint a mellette ülő személyt, így hiába próbálta tagadni, az ő szíve is majd’ kiugrott a helyéről.

 

-       Ez vajon mindent megmagyaráz majd? – Jimin szemeiből elkezdtek folyni a könnyek. Némán, hangtalanul, de fájdalmasan.

-       Csak akkor tudjuk meg, ha elolvassuk – Taehyung az alacsonyabb arcára simított, majd megfogta kezét, mellyel a szakadt papírdarabot szorongatta, s mélyen a szemébe nézve nyitotta szét azt. – Tudod, Jimin-ssi: mindig azt küldi neked az univerzum és akkor, amikor a legjobban szükséged van rá. Neked most van erre szükséged – s ezzel szerelme kezébe nyomta a levelet, hiszen őt illette.

 

Jimin vett egy mély lélegzetet, s elkezdte olvasni a szöveget.