A napsugarak szinte égették fedetlen vállaimat, miközben erősen koncentráltam a szokásos kis menedékemben az előttem magasodó állványra. Már órák óta próbáltam valami viszonylag minőségi munkát összehozni, de egyszerűen minden alkalommal kudarcot vallottam.
Homlokomon gyöngyözött az izzadság, mind a meleg, mind az idegesség és stressz miatt. Nem ment. Már hetek óta nem ment. Képtelen voltam rajzolni. Képtelen voltam festeni. Úgy egyébként bármire képtelen voltam. Utáltam magam emiatt, és ezzel csak méginkább fölbojgattam a saját érzéseimet, amivel még kevesebb esélyt láttam az alkotás lehetőségére.
Vége az érettségi időszaknak. Sikerült. Megvannak a pontszámaim a művészeti egyetemhez, ráadásul ösztöndíjat is ajánlottak. Sikerült. Az álmom valóra válni látszik.
Persze, emellett ott lóg a levegőben az egész Portugál munka. Néhány nap elteltével skype-on keresztül egy elég komoly konzultációt folytattunk az ottani stúdió igazgatójával. Kerek perec kijelentette, hogy engem akarnak. Apa mellettem nagyrészt csak a szemeit meresztette és bólogatott, teljesen elvarázsolt állapotban.
Így, már június végén, volt kerek három napom eldönteni, mit akarok, és még dunsztom sem volt róla. Leginkább azért, mert rendezetlen ügyeim voltak. Nem igazán tudtam erre a problémára fókuszálni, hiszen jelen volt a másik, a többi, ami így a tanulás végeztével egyszerre zúdult a nyakamba.
Taehyungnak még egy szót sem szóltam Portugáliáról. Külön megkértem mindenkit, akinek meséltem erről a lehetőségről, hogy tartsa a száját. Nem lenne szép, ha valahonnan máshonnan jutna a fülébe, hogy lehet, hogy elmegyek egy messzi európai országba. Nem érdemli ezt. Ahogy persze azt se, hogy több, mint három hónapig titkoljak előle egy ilyen fontos dolgot. Egy életbevágóan lényeges döntést.
Hatalmasat sóhajtottam, majd fejemet a táblába temettem. Egészen idáig, a művészet szórakozás volt számomra, az elmúlt hónapokban azonban annyira a nyakamba szakadt munkaként, hogy kifogytam az ihletből. Rájöttem, hogy egy kis szünetre van szükségem, hogy feltöltekezzek, mert ez így nem vezet sehova. Saját magam idejét pazarolom, saját magamat lököm a szenvedésbe és a bűntudatba, hogy cserben hagyom az embereket, akik engem bíztak meg valami számukra sokat jelentő dologgal.
Hirtelen felindulás volt. Elegem volt abból, hogy ilyen nyomorultul érzem magam már hónapok óta. Ideje volt összeszedni a bátorságom és cselekedni. Nem maradt több időm. Így is elkéstem. Taehyunggal a kapcsolatunk már menthetetlen állapotba fog kerülni, ha rájön, hogy hónapok óta mit hallgatok el előle. Nem számít, hogy ő mennyit bántott engem, ezzel vinni fogom a prímet rendesen. A jövőmről, a közös jövőnkről alkotott képet ezzel apró szilánkokra zúzom.
Perceken belül az autómban ültem, egyenesen Taehyungék háza felé haladva. Épp ideje volt egy kiadós beszélgetésnek. Elég volt a tétlenségből és magamban fortyogásból. Muszáj volt kimondjam, kiadjam magamból.
Becsengettem. Tae nagyija nyitott ajtót, szokás szerint, és hatalmas vigyorral az arcán köszöntött, majd mikor látta, hogy nem éppen vagyok fényes hangulatban, fel is küldött Taehyung szobájába. Milyen meglepő, hogy laptopjával az ölében terült szét az ágyán! 'Néhány hét és befejezem ezt az egészet, onnantól pedig csakis a tiéd vagyok!' Cirka három hónappal ezelőtt.
- Szia, Jungkook - motyogta gépelés közben, mire egy nagyot sóhajtva ültem le a földre, hogy szemben lehessek vele. Köszönésképp csók? Ilyesmivel már egy ideje nem is próbálkozok. Őt olyanszinten nem érdekli, hogy rendesen kellemetlenül éreztem magam, ha puszit akartam adni a pasimnak. Ez is sokszor elgondolkodtatott.
- Szia, Tae - nyögtem ki nagy nehezen, remegő hanggal, ujjaimat görcsösen tördellve. Észrevette, hogy valami nincs rendben, így összeráncolt szemöldökkel nézett le rám. Félve pillantottam íriszeibe. Mikor ő látta ijedségemet, rajta is látszott a félelelem.
- Mi a baj? - csúszott le velem szemben a földre, majd két keze közé fogta az arcomat és adott egy lágy csókot a homlokomra. Már nem is emlékeztem, mikor volt ilyen apró, szeretetteljes gesztusa felém utoljára. Mégis miért akkor jutott ez eszébe? Hogy megkérdőjelezzem a döntésem?
Válasz helyett inkább csak megcsókoltam. Nem tudhattam, hogy lesz-e még rá lehetőségem, miután bevallom neki, hogy Portugáliába tervezek menni dolgozni. Ha nem is véglegesen, de igeiglenesen.
Hevesen, szenvedélyesen, de nem kapkodva csókoltam. Úgy gondoltam, talán ez lesz az utolsó. Ki akartam élvezni. Ajkai ízét, illatát, bőre puhaságát, Taehyungot. Fájt. Fájt a gondolat, hogy elveszítem, mert szerelmes voltam. Szerelmes voltam belé, attól a pillanattól kezdve, hogy előszőr megláttam.
Én szakítottam meg a csókunkat. Ő többet akart volna, nem akart itt megállni, de nekem most nem a szexre volt szükségem. Beszélni akartam.
- Kaptam egy állásajánlatot - beharapott ajkakkal suttogtam. Hosszú ujjaival finoman cirógatta bőrömet, miközben arcomat vizsgálgatta hatalmas őzike szemeivel.
- Ez csodálatos! Hol? Milyet? Mikor? Hallani akarom! - izgalomba jött. Meglepett, fájt, máshol pedig keserűvé tett. Miért kell ahhoz, hogy egy kicsit is figyeljen rám, ekkora jelentőségű dolognak történnie?
- Portugáliában. Illusztrátori munka - olyan halkan súgtam, hogy én is alig értettem a mondandómat. Taehyung azonban minden bizonnyal hallotta, mert azonnal megállt minden mozdulatában, és kissé eltávolodott arcomtól. Értetlen tekintettel bámult rá.
- Hogy hol?
- Portugáliában. Várják a válaszom - nem bírtam a szemébe nézni. Egyszerűen nem ment. Nem is volt rá szükség, mert éreztem a belőle áradó érzelemkavaládot. Düh. Csalódottság. Értetlenség. Ezek minde egyszerre készítették ki.
- Lassíts egy kicsit, Jungkook! - rakta ki maga elé a kezeit, majd föltápászkodott, hogy képes legyen föl, s alá járkálni a szobájában. Szinte hallottam, ahogy forognak az agytekervényei. - Te most - itt megállt, és egyenesen felém fordult, miközben vadul gesztikulált -, azt próbálod nekem mondani, hogy ajánlottak neked egy állást portugáliában, amit te el szeretnél fogadni? - némán bólintottam. Rettentő ideges lett. Nem tudtam, mit is kéne mondjak. - Ehhez gondolom oda is kell költözni - hangja gunyoros volt, ami megforgatta a kést a szívemben. Nem értettem. Hiába számítottam ilyesmi reakcióra, fájt, hogy tényleg képtelen örülni nekem.
- Igen, így van.
- És mi lesz velünk, Jungkook? Abba belegondoltál? - tekintete szúrós volt, tele felismerhetetlen érzelmekkel. Szemeiből az a varázs, amiért én valójában beleszerettem Taehyungba, eltűnt. Teljesen felszívódott, mire belőlem csak egy hitetlen nevetés szakadt fel.
- Nem tudom, Taehyung - csóváltam a fejem. - Ezt inkább tőled kérdezném az elmúlt hónapokat ismerve.
- Nehogy megint ezzel gyere nekem! - szigorúan rázta meg mutatóujját a levegőben. Forrt a dühtől, amit egyszerűen nem tudtam hova tenni. Mégis mitől lett ilyen ideges? Miért nem tudjuk normális, civilizált ember módjára megbeszálni, ahogy azt egy normális kapcsolatban szokás? - Én mindjárt befejezem a könyvet, kiadják, onnantól pedig minden visszatérne a normális kerékvágásba, erre te fogod magad, és közlöd, hogy elmész a világ másik végére! - úgy kiabált, ahogy még sosem hallottam őt azelőtt. Pár pillanatig meg is dermedtem. De nem tartott sokáig, mert belőlem is hirtelen fölszakadtak az eddigi sérelmek. Fölpattantam ülő helyzetemből,
- Igen, neked bármennyi idő megadatik, hogy megvalósítsd az álmod, hónapokig kotlasz fölötte, elvárod hogy mindenki a seggedet nyalja emiatt, és ez így is történik, de ha rólam van szó, rávágod, hogy nem tehetem? Mégis hova gondolsz, Taehyung? Van fogalmad arról, min mentem keresztül miattad az elmúlt hónapokban? Nincs, persze, hogy nincs, hiszen képtelen vagy figyelni rám és meghallgatni, csakis a saját, önző képzeteiddel foglalkozol! - ez így jött ki belőlem. Pontosan ezekkel a szavakkal, hatalmas hangerővel, mire megfagyott a szobában a levegő. Taehyung arca kifejezéstelenné vált.
- Menj innen, Jungkook - hangja nyugodt volt, de mély és határozott, ennek ellenére én tudtam, hogy nem ez a megoldás. Ő borzasztó rosszul kezelte az érzelmeit, ugyanígy a konfliktusokat, és ebből úgy látszik sose fog igazán kinőni.
- Nem megyek sehova, Tae! Beszéljük meg! Ezért vagyok itt! - tettem felé egy lépést, de ő maga elé rakta a karjait, és iszonyatos hangerővel kiabálta.
- Tűnj most innen, Jungkook! - abban a pillanatban, azt kell mondjam, hogy egy ici-picit még féltem is tőle. Szembogarai eszelősek voltak és elképesztő dühösek. Beletúrtam egyébként is kócos hajamba, és hitetlenül elnevettem magam. Megcsóváltam a fejem, majd szó nélkül távoztam. Vissza se néztem, hiába hallottam, ahogy összetört valamit mérgében. Nem értettem, miért mérges, mert azt a részét még el sem mondtam neki, hogy én ezt már három hónapja tudom. Esélyt sem adott. Én pedig valószínűleg tudatalatt réges-rég tudtam, hogy fog regálni.
Taehyung nagyija ijedten, csüggedten és szomorúan nézett rám a nappaliból, ahogy a házból kifelé menet elköszöntem tőle.
Az együtt töltött időnk véges volt. Csupán Taehyungon múlott, hogy mégis mennyire.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése