A hosszú, esős napokat egyik pillanatról a másikra váltotta fel az igazi tavasz. A nap folyamatosan hétágra sütött, a hőmérséklet pedig meghaladta a húsz fokot, így előkerültek hirtelenjében a tavaszi-nyári cuccok mindenki szekrényéből.
Én is csütörtök délután Taehyungék háza előtt állva mindössze egy rövidujjú pólót és egy rövidnadrágot viseltem. Ekkor már nem voltak gátlásaim az edzéssel kapcsolatban, így hevesen dobogó szívvel nyomtam meg a csengőt, amint odaértem. Szinte pillanatok sem kellettek, máris nyílt az ajtó és egy mosolygós Taehyung dugta ki a fejét.
- Gyere be, nyitva van! - kiáltotta, majd az ajtófélfának támaszkodva várta, hogy odaérjek hozzá. - Jeon - bólintott egyet, amint elé léptem köszönés gyanánt, majd a házba lépve hátat is fordított.
- Taehung - viszonoztam én is az ő köszönési formáját, majd őt követve máris a hátsó kertben találtam magunkat. Kíváncsian, csillogó szemmel fordult felém, amitől az egész világom forogni kezdett. Elvarázsolt. Megbabonázott, pedig semmit sem csinált, persze a létezésen kívül, de úgy látszik, ez is épp elég volt. Én is elmosolyodtam. Hát akkor, vegye kezdetét a második közös edzésünk!
***
Igazából, hogy őszinte legyek, totálisan össze voltam zavarodva. Nem értettem, hogy Taehyung miért lett ilyen... más. Amit ezelőtt láttam belőle, az csakis a csupa negatív és borzalmas dolog volt, amit míg világ a világ sorolhatnék. Mindezek ellenére, ez alatt a két találkozás alatt, egy valóban gondtalan, gyermeki és felhőtlenül boldog embert ismertem meg személyében. Egyszerűen nem fért a fejembe, mégis hogy változhat néhány nap elteltével ekkorát. Hogyha valaki leírja nekem a búskomor és a vidám Taehyungot, biztosan nem hinnék neki, ha azt mondja, ő egy és ugyanazon személy. Felfoghatatlan volt számomra, és furcsa. Furcsa, mert nem éreztem azt a kapcsolatot közöttünk, mint mikor a szemébe néztem és mindent láttam bennük. Ilyen egyáltalán nem történt, nem ilyen volt a hangulat, közel sem. Taehyung poénkodott, nevettünk, ütöttünk, rúgtunk, elestünk, nevettünk, és így tovább.
Csodálatosan éreztem magam a társaságában mindezek ellenére, csak fájt, hogy eltűnt az, ami megfogott benne, az őszinte és átható tekintete, amivel nem kereste annyiszor az én íriszeimet, de ha mégis, akkor is csak futtában. Olyan érzésem volt, mintha szándékosan kerülné az olyasfajta helyzeteket, azokat a farkasszemezéseket, amiktől mindketten olyannyira zavarba jöttünk.
Arra a következtetésre jutottam, hogy biztosan csak nem szeretné, hogy többet érezzek iránta barátságnál, ezért tartja a tisztes távolságot, beleértve ebbe mindent, amitől zavarba jövök. Igaz, hogy egyáltalán lövésem sincs arról, hogy biszex-e, vagy heteró. Nem volt se bátorságom, se akaraterőm megkérdezni tőle, de igazából nem is volt lényeges. Ha valóban egy igazi barátra találtam benne, egy idő után úgyis mindent magától meg fog velem osztani. Nekem is tökéletesen megfelel, ha csak barátság van közöttünk, hiszen semmi hátsó szándék nem volt bennem, mikor felajánlottam a segítségem a harcművészet elsajátításában.
Újból a fűben ültünk mindketten a kimerítő gyakorlás után, pihegve, tetőtől-talpig izzadtan. Vidám hangulat uralkodott, köszönhetően természetesen Taehyungnak. Igazából, mindig minden rajta múlott, én pedig csak próbáltam hozzá alkalmazkodni.
- Megcsináltam. Lerajzoltam őket - szólaltam meg hirtelen, mikorra a légzésünk már kezdett normalizálódni.
- Őket? - pillantott rám kíváncsian, majd halvány mosolyra görbítette ajkait. - Úgy beszélsz róluk, mintha élnének.
- Élnek is, Tae - nevettem el magam. - A növények is élőlények - megforgatta a szemeit.
- Megnézhetem? - billentette oldalra fejét. Ilyenkor mindig annyira aranyos arcot vágott, ő, a fekete bőrdzsekis-cigis-bulis-rosszfiú, hogy ha nem láttam volna, a saját szememnek sem hittem volna, hogy valóban ennyire édes is tud lenni.
- Persze - bólintottam mélázásom után, ami azért remélem nem nyúlt feltűnően hosszúra, majd előszedtem a táskámból a gondosan megvigyázott rajzot és átnyújtottam neki. Ő pont ugyanolyan finoman fogta kezébe, ahogy az előbb én tettem és tanulmányozása közben arckifejezése változatlan maradt. Semmit se véltem felfedezni rajta, egészen addig, míg szemembe nézett, ezúttal újból azzal a megszokott mélységgel és érzelmekkel, amiket hiányoltam. Rögtön halovány pír öntötte el arcomat. Nem szakította meg egyikünk sem a szemezést, sőt, inkább ez is egyfajta kommunikációnak volt mondható közöttünk, mégha némán is történt, mert ha nem is tudtam volna szavakba foglalni, éreztem azt, amit ő érzett. Különös volt, annyi biztos. Még soha azelőtt nem tapasztaltam semmi ehhez foghatót.
- Valóban gyönyörűen rajzolsz - szólalt meg végül, megtörve ezzel a már ki tudja mióta tartó csendes, belső kommunikációnkat. - Hogyan tudtál ennyire pontosan emlékezni mindegyikükre? - elmosolyodtam, amint ő is élőlényként kezelte a kaktuszait. Vállat vontam.
- Mindig ilyen számomra a rajzolás. Ha egyszer látok valamit és elkezdem lerajzolni, a részletek már csak jönnek maguktól.
- És megkérdezhetem, hogy miért ilyen színű a háttér? - bökött arra a megmondhatatlan színű, kevert katyvaszra, amit a fal színezésére használtam.
- Ez a szín ugrott be, mikor rád gondoltam - mondtam ki gondolkodás nélkül a gondolataimat, de amilyen hamar kimondtam, olyan hamar meg is bántam, és zavartan sütöttem le szemeimet. Nem biztos, hogy ezt meg kellett volna osszam vele, éppen ezért nem is mertem fölemelni tekintetem.
- Jeon, nézz már rám! - rivallt rám, megelégelve egy idő után a nyomorékságomat. Úgy tettem, ahogy kérte. Felnéztem rá, de egyáltalán nem azt láttam, amire számítottam. Azt hittem, hogy el fog ítélni, amiért bevallottam, hogy rá gondoltam rajzolás közben, vagy csak szimplán kinevet és közli, hogy bolond vagyok. De nem így történt. Csupán engem vizslatott, egy számomra teljesen beazonosítatlan érzelemmel az arcán. Nem tett semmi mást, csak bámult. Újból sikerült elérnie, hogy arcom piros színt öltsön magára. Azt hiszem, ez egyre többször fordult elő velem a társaságában. - Köszönöm! Hálás vagyok, amiért foglalkoztál ezzel - mondta halkan, szinte suttogva a levegőbe. Ennek ellenére tisztán értettem szavait.
- Nincs mit köszönni ezen, szívesen csináltam - válaszoltam én is hasonló hangszínnel, ahogy ő, még véletlenül sem szakítva meg a szemkontaktust. Sóhajtott egy nagyot, majd véget vetve az idilli pillanatnak hátratámaszkodott kezeire és a szép lassan sötétedő eget kezdte kémlelni. Percek teltek el így, némaságban. Én is azt tettem amit ő, mert hogy őszinte legyek, éreztem hogy szeretne még valamit mondani, csak fél. Nem értettem, mégis miért érezhet így, de tudtam hogy félt. Ismertem már ennyire.
- Szerinted a magánynak milyen színe van? - hadarta el hirtelen a kérdést olyan gyorsan, hogy először nem is igazán fogtam fel. Visszaültem az eredeti poziciómba, majd utána ő is követett, így már egymással szemben ültünk, egymás arcát vizslatva. Sebezhető volt. Olyan sebezhető, amilyennek még sosem láttam azelőtt. Nem értettem, egyáltalán nem értettem, mitől függenek a hangulatingadozásai, az egyetlen amit ott és akkor tudtam az az volt, hogy ilyen kétségbeesettnek még sosem láttam. Éreztem, biztosan tudtam, hogy itt egyet tudok tenni érte. Őszintén, bizalmasan válaszolni neki, hiszen ő is volt olyan bátor és mindenét összegyűjtötte és ezüst tálcán nyújtotta nekem. Ez volt a minimum, amit tennem kellett.
- Pontosan így képzelem el - böktem arra a katyvaszra, ahogyan a hátteret ábrázoltam a kaktuszok mögött. Nem mondtam többet, mert nem akartam, és mert nem tudtam, hogy mit lenne a helyes mondani. Inkább megvártam az ő reakcióját. Nem engedte íriszeimet szabadulni, csak egyre mélyebben és mélyebben próbálta beléjük ásni magát, ezzel együtt pontosan belém ásni magát.
- Azt mondtad, rám gondoltál, miközben ezt a színt keverted? - kérdezte halkan. Bólintottam. Nem válaszoltam, csupán el voltam alélva a közelségétől, amit nem is vettem észre ezidáig. Mikor is csökkent le ennyire a távolság az arcunk között? - Akkor elég hasonlóak az elképzeléseink a színekről, Jeon - hajolt távolabb tőlem még néhány másodpercnyi intenzív bámulás után. Kiengedtem a bent tartott levegőt. Nem is vettem észre, hogy elállt a lélegzetem. Újra borzasztóan melegem lett. Kérdőn néztem rá kijelentése után, majd halván mosolyra görbültek ajkaim. Éppen szólásra nyitottam volna a számat, de ő megelőzött. - Tudod, egy ideje kevésbé érzem a magaménak ezt a szürkét.
Az aznap végérvényesen megváltoztatta a kapcsolatunkat. Olyan szinten, amennyire meg elképzelni sem mertem. Megnyílt nekem, önmagát adta, én pedig belekeveredtem a mókuskerekébe, ahonnan nem volt visszaút. Aki egyszer jegyet váltott Kim Taehyung szívébe, az soha többé nem menekül. Ez egy életre szóló lecke.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése