Arcát figyeltem. Minden apró szegletét olyan alapossággal vizsgáltam meg, ahogyan még soha azelőtt. Rettegtem, hogy ezek után el fog lökni magától. Ezúttal végleg, és nem leszek képes meggyőzni. Meggyőzni, hogy nem kell magától féltenie.
A kissé hevesre sikeredett csókcsata után konkrétan kirakott az öléből. Mellé ültem, de egyikünk sem szólt egy szót sem. Én nem voltam hajlandó. Úgy gondoltam, éppen eleget tettem értünk, a kapcsolatunkért, úgyhogy az a minimum, hogy ő kezdeményezi a beszélgetést. Már baromira idegesített a folytonos némasága, és hogy képtelen az egészséges kommunikációra. De mégis, ez nem változtatott semmit az érzéseimen, sem a véleményemen. Ugyanolyan csodálatos, jólelkű, csak éppenséggel megtört fiúnak láttam őt, amilyennek az első perctől kezdve. Vajon hiba volt ez a részemről?
- Jungkook - olyan halkan mondta, hogy alig hallottam meg, hiába voltam közel hozzá. Hirtelen kaptam rá a tekintetem, de ő nem nézett rám, csupán ölébe ejtett ujjait tördelte idegesen. - Tudod, hogy nem kezelem jól az érzésimet, se másokét, ugye? - kínosan elnevette magát, de továbbra sem pillantott föl. Zavarban volt. Még sosem láttam zavarban azelőtt.
- Már észrevettem, igen - kuncogtam fel én is, mire az ő szája is mosolyra húzódott.
- Szóval, ezzel azt szeretném mondani, hogy nem tudom, hogy mit érzek, csak abban vagyok biztos, hogy ezidáig egyetlen egyszer éreztem ilyet az életemben - itt végre a szemeimbe pillantott. Felemelte fejét, abbahagyta ujjai tördelését és egy leheletnyit közelebb húzódott hozzám, de ez épp elég volt ahhoz, hogy újra abba a kínzó közelségbe kerüljünk, ami a nemrég történt csókolózás után még kegyetlenebb volt. Muszáj volt visszafognom magam, de örömmel töltött el, hogy rajta is látszott a szenvedés. - És annak nem lett jó vége. Tudod, én azóta utálom a szerelmet. Már magától a szótól is felfordul a gyomrom, persze, most éppen nem, de sosem gondoltam volna, hogy fogok ennyire erős érzéseket, meg persze vágyakat táplálni valaki iránt. Különösen nem egy... fiú iránt - megkönnyebbülten sóhajtott, amint kimondta a szavakat, amik már kitudja milyen régóta emésztették őt. Én pedig ráeszméltem, hogy Taehyungnak mégis mekkora harc lehetett, és még mindig az önmagával, hogy elfogadja, valóban vonzódik hozzám? Mert az előbbi után ezt már tagadni sem tudná, ez nem kétség!
- Maga a szerelem sem tudja mi az a szerelem - suttogtam, hiszen nem volt szükség rendes hangerőre, csak az idilli hangulatot rontotta volna el. Taehyung kíváncsian vizslatta arcomat. - Általában nem abba az emberbe szeretünk bele, akibe bele akarunk szeretni és nem akkor, amikor akarjuk. A szerelem egy váratlan és kiszámíthatatlan dolog, amire nincsen ésszerű mgyarázat. Ne küzdj ellene, mert csak magadat csapod be - vontam vállat, aztán eszembe jutott, hogy ez eléggé úgy hangzott, mintha csak magam miatt mondanám. - Persze, ezzel nem arra gondolok, hogy engem kell szeretned, csak hogy ne szenvedj amiatt, hogy egy fiúhoz vonzódsz. Én már bejártam ezt az utat, és hidd el, nem volt jó móka.
- Tudod, hogy engem nem érdekelnek mások, Jungkook - mondta őszintén, mire én bólintottam. - Csak azok, akik fontosak számomra. Márpedig, bármilyen furcsa is kimondani, ez alatt a rövid idő alatt te is felkerültél arra az igen rövid listára, amire nem találok magyarázatot. Én nem ilyen vagyok. Bennem nem alakul ki kötődés ilyen hamar.
- Ne keresd erre a válaszokat, Taehyung, mert nem fogsz találni rá. Ennek így kellett történnie. Nekünk akkor, ott találkoznunk kellett valamiért. Erre a valamire pedig egyszer rá fogunk jönni. Egyszer mindenre választ kapunk, de nincs értelme keresni.
- Tudod, Jungkook - itt látszott rajta, hogy megakadt a mondandójában. Ajkait kezdte finoman rágcsálni miközben azon rágódott, hogy kimondja-e, amit ki szeretne. Bíztatóan elmosolyodtam és egy aprót bólintottam. Sóhajtott egyet. Az általa kifújt meleg levegő csiklandozta arcom minden egyes szegletét. - Te emlékeztettél arra, hogy milyen újra érezni, hogy milyen érezni, hogy milyen szeretni. Te emlékeztettél rá, hogy a szerelem miért létezik. Te emlékeztettél rá, hogy két lélek hogyan képes megtalálni egymást, két lélek, akik teljesen különböznek, mégis ugyanolyanok. Érted, Jungkook, hogy miről beszélek? - két keze közé fogta arcomat, én pedig kézfejére raktam sajátomat. Lehunytam a szemem, mert a közelsége teljesen elvette az eszem. Képtelen voltam tisztán gondolkodni, így ami a szívemen, az a számon pillanat volt. Talán, így volt ez tökéletes.
- Persze, hogy értem! Hogyne érteném! - nevettem el magam, ami őt is erre bíztatta. Szerintem, percekig csak egymást szorongatva nevettünk, igazából fogalmunk sincs, hogy min. Talán, csak a helyzet abszurdságán.
- Várj itt - adott egy apró puszit az orrom hegyére, majd a következő pillanatban már csak a hideg levegőt észleltem magam körül. Széles vigyorral figyeltem Taehyungot, ahogy az írósztalához sétál, kifezi a fiókból a füzetet, majd a lapotopját fölnyalábolva ül vissza eredeti pozíciójába, és mindenközben azon merengtem, mégis milyen aranyos gesztus volt tőle az előbbi puszi. Abban a pillanatban annyira túltengett bennem a boldogsághormon, hogy semminek sem gondolkoztam a miértjén. Pedig, lehet nem ártott volna.
Azt mondta, emlékeztettem rá, a szerelem miért létezik.
Átéltem életem első, igazán szenvedélyes és vágyakkal teli csókját. Vagyis, inkább csókjait.
Lehet, kicsit az eszemet is használnom kellett volna.
- Szóval, khm... - köszörülte meg a torkát, mire én nyugtatásképp kezeire csúsztattam sajátomat. Halvány mosollyal az arcán nézett íriszeimbe, majd folytatta. - Arra szeretnélek kérni, hogy mondj erről véleményt. Már néhány fejezetet megírtam, de mielőtt belekezdesz szeretném, ha a vázlatot néznéd át és a szereplőkidolgozással is tisztában lennél. Úgy érzem, téged illet. - mosolygott rám szélesen, szemeiben hálával és nyíltsággal. Tudtam, éreztem, hogy abban a pillanatban bármilyen kérdésemre válaszolt volna. Ennek ellenére, nem használtam ezt ki. Elfogadtam, hogy neki ennyire nehezen mennek ezek a dolgok. Elfogadtam, és eldöntöttem, hogy alkalmazkodni fogok hozzá.
- Mármint, mi illet engem? - kérdeztem vissza, holott tisztában voltam vele, csak nem akartam, hogy így gondolja.
- Az érdem, hogy ebbe belekezdtem, mert ötletet és bátorságot adtál. Ha te nem vagy, sosem mertem volna ezt megtenni.
- Dehogynem - mondtam magabiztosan. - Csak jókor voltam jó helyen. Nem az én érdemem, és csak a részese voltam az álmod megvalósításában és a benned rejlő művészet és mondanivaló kifejezésében. Vagyis, még mindig a részese vagyok, mert csak most kezdtél bele - ezúttal én fogtam kezeim közé az arcát, és finoman simítottam végig álla vonalán, közben lehunyt szemeit figyelve. Élvezte, amit teszek vele, én pedig élveztem, hogy ő élvezte. Jesszusom, mi lesz még itt!
- Te mindig a részese leszel, Jungkook - súgta megszűntetve köztünk a távolságot. Pillanatokon belül újra elmélyülten, de immár kevesebb kétséggel merültünk el egymás porcikáinak felfedezésében.
Soha nem voltam még boldogabb. Úgy éreztem, semmi sem teheti ezt tönkre. Úgy éreztem, nem számít mennyi akadályba ütközünk, képesek leszünk megbirkózni velük. Milyen kár, hogy olykor csalnak az ember megérzései.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése