Táskánkat vállunkra véve ballagtunk a közeli buszmegállóhoz, miközben legjobb barátom éppen azt ecsetelte, hogy évente egyszer pont elég neki egy ilyen taekwando gyakorlás, bele is halna ha hetente többször csinálná. Nagy kár, hogy így érezte, mert borzasztó tehetséges volt és nagyon gyorsan sikerült neki elsajátítania a harcművészet alapjait. Sajnos azonban a veleszületett lustaságát lehetetlen volt kiölni belőle. Ő ilyen volt, és kész.
Általános iskolás korunk óta legjobb barátok vagyunk. Ő is egy kissé különc volt mindig is, ahogy én is, így elég hamar rátaláltunk egymásra. Hiába szinte a szöges ellentétem a természete, sosem volt igazán nagy veszekedésünk, talán Yoongi őszintesége miatt. Sosem félt a szemembe mondani az igazságot, bármiről legyen is szó, éppen ezért lettem volna hajlandó akár az életemet is rábízni. Amilyen morcos és flegma, pont annyira odaadó és szerető barát, csak ezt kevesen képesek megérteni.
- Jungkook - láttam meg hirtelen vészesen közelről arcát. Kissé mérgesen vizslatott, azzal a tipikus ijesztő arckifejezésével, mikor úgy tett, mintha belelátna a fejembe. - Mi a helyzet Taehyunggal? Már megint nem figyelsz rám, gondolom ő jár a fejedben.
- Semmi - vontam vállat kihátrálva az aurájából. - Nem hívott, és nem is fog. Nem hiszem, hogy valaha még látni fogom.
- És ebbe bele is törődsz? - vonta fel egyik szemöldökét, hiszen nagyon jól ismert. Nem az a fajta ember voltam, aki csak úgy annyiban hagy dolgokat, bármiről is legyen szó.
- Mi mást tegyek, Yoongi-ah? - tártam szét a karom tehetetlenül. - Konkrétan megígértem neki, hogy nem megyek többet a közelébe. Nála van a labda, neki kell lecsapnia, vagy legalább visszadobnia, mert addig tehetetlen vagyok.
- Túl erkölcsös vagy, Kook - sóhajtotta fejét rázva. - Engem tuti nem érdekelne egy hülye ígéret - mosolyodott el, mire megforgattam szemeim.
- Az te vagy, és tudom hogy téged hidegen hagy, kinek mit ígérsz meg. Például, idézem: "minden héten legalább egyszer eljövök veled edzésre". Azóta is sikerült - bokszoltam bele a vállába, mire ő egy sokkal erősebbet ütött vissza. Én sem voltam rest, rögtön gyomorszájon vágtam, de ő nem lepődött meg. Ez csak a szokásos szeretetteljes viselkedésünk volt, ami egy kívülálló számára talán furán jöhetett ki, tőlünk azonban teljesen normális és átlagos volt.
- Éhes vagyok - jelentette ki halál nyugodtan, miután rendesen meggyepáltuk egymást. - Nem kajálunk valamit? - mutatott a mögöttünk levő gyrososra.
- Te vagy eszel, vagy alszol - közöltem a tényt, mi szerint semmi értelmeset nem csinált még életében, azonkívül hogy... nem, tényleg semmit nem csinált.
- Mondj újat! - kiáltott vissza a válla fölött, már útban az általa áhított kajáldához. Sóhajtva indultam utána.
***
- A kibaszott faszomat beleverem mostmár! - puffogott Yoongi a tőle megszokott kedves stílusában, miközben a gyrosos eresze alatt állva bámultuk a sűrű cseppekben zuhogó esőt. Alig lehetett keresztül látni a vízrétegen, és hiába volt fejünk védelem alatt, a háborgó szél miatt így is csuromvizesek lettünk.- Ez a büntetésed, amiért folyton csak a kajára tudsz gondolni - vigyorogtam rá, majd minden mindegy alapon futásnak eredtem. Hogy őszinte legyek, nekem semmi bajom nem volt az esővel, sőt. Kifejezetten szerettem, és annak ellenére hogy Yoongi ezt is utálta ahogy mindent és mindekit, tudtam hogy követni fog. Hangosan felnevettem, amint beleléptem egy majdnem bokáig érő pocsolyába és hátam mögé nézve megláttam Yoongit is utánam futni.
- Normális vagy, Kook? - kiáltott rám, miközben köpködte ki a folyamatosan szájába folyó vizet. Haja és ruhája tetőtől-talpig csurom vizes volt, pont mint nekem. Szélesen elmosolyodtam, majd a következő pillanatban gondolkodás nélkül belelöktem Yoongit abba a pocsolyába, amibe idáig ugráltam, mint egy ötéves kisgyerek. Ő rendesen meglepődött tettemen és hatalmasat csobbant, de amint megláttam szikrázó tekintetét néhány másodperccel később, inkább futásnak eredtem. Tisztában voltam vele, hogy ezt rendesen vissza fogom kapni.
Futottam, futottam és futottam, keresztül az utcákon, hazafelé, Yoongi pedig mérgesen utánam, de nem ért utol. Váratlanul azonban eltűnt, így visszafele indultam, be egy apró kis utcába, ahová még sosem tettem be azelőtt a lábam. Csakis erre jöhetett, nem volt más lehetőség a környéken. Nagyon jól ismertem ezt a térséget, hiszen itt nőttem fel, ezért is volt nagyon gyanús nekem ez az apró, félreeső zsákutca, amivel még sosem találkoztam.
- Yoongi! - kiáltottam, bevállalva hogy rám talál és elevenen megnyúz, de hirtelen egy kiáltásra lettem figyelmes. Nem, nem Yoongi hangja volt, hanem inkább egy fájdalmas nyöszörgés, egy számomra igencsak ismerősen csengő személytől. Kíváncsivá és aggodalmassá tett, eszembe se jutott volna visszafordulni és hazamenni. Az eső még mindig szakadt, mintha dézsából öntötték volna, és nem úgy tűnt, mint aki valaha is abba akarná hagyni. Ez erőteljesen rontotta a látóviszonyokat, de azt mindenképpen sikerült kivennem, hogy négy srác áll az utca legvégén, egyikük nyilvánvalóan alárendelt helyzetben.
Hirtelen húztak be neki egyet, de akkorát, hogy hátrabicsaklott nyaka és méterekkel hátratántorodott. A másik három megindult felé és kapott mégegyet, de ezúttal a gyomrába, amitől összegörnyedt, és hiába próbált visszütni, esélye sem volt három másik ellen.
Döntöttem. Sebesen szedtem lábaimat, míg oda nem értem melléjük és azonnal hátrarántottam az éppen ütni készülőt. Nagy darab volt, jóval nagyobb nálam, de nem volt képzett harcművész, így pillanatok alatt úgy hátracsavartam karjait, hogy felkiáltott a fájdalomtól.
Yoongi is megérkezett, épp időben és az engem támadókat egy rúgással távolította el a közelemből. Talán mégsem volt haszontalan számára az a néhány taekwando óra. Én elengedtem és fellöktem az általam fogva tartottat, miközben az eredeti áldozat egy hatalmasat ütött ököllel a harmadik arcába. Hallani lehetett orra törését. Bennem pedig abban a pillanatban megállt az ütő.
Az áldozat nem más volt, mint Taehyung. Taehyung volt, akit meg akartak verni valamiért, ő pedig védtelen volt. Nem hittem a szememnek, nem mertem elhinni, hogy így hozott újra össze minket a sors. Csak bámultam rá, a vérző orrára, a görnyedt tartására és idulatokkal teli íriszeibe. Ő is realizálta, hogy én vagyok az. Egy másodpercnek a töredékéig szemembe nézett, már amennyire az esőtől látni lehetett, a következő pillanatban azonban el is fordult és dühösen elüvöltötte magát.
- Húzzatok innen a picsába, míg szépen kérem, különben esküszöm megbánjátok még a születésetek napját is! - és ezzel a mondattal, amit mély és reszelős hangján intézett támadóinak még Yoongit is sikeresen megijesztette, pedig neki aztán nem volt szokása a riadalom. Elfutottak, mikor realizálták túlerőnket. Esélyük sem lett volna ellenünk, különösen, hogy Taehyung is igen nagyot tudott ütni.
Lihegve léptem Taehyung elé. Mérgesen vizslattam arcát, mire ő flegmán törölte le orrából csöpögő vérét és rám mordult.
- Mit keresel itt? És ki ez? - bökött az akkor már mellettem álló barátomra, aki felhorkant a bunkó stílusra.
- Inkább köszönnéd meg, bazdmeg! - köpte gondolkodás nélkül, mire Taehyung mellkasára kellett tegyem a kezem, hogy ne induljon meg felé.
- Ő a barátom - közöltem vele, mire rám emelte tekintetét és megállt. - De talán ezt nem éppen itt, a zuhogó esőben kéne megtárgyalnunk - mondtam keresve tekintetét, de nem jártam sikerrel. Nem is nézett rám, csak hátralépett és megindult abba az irányba, amerről jöttünk.
- Nem messze parkol a kocsim - mondta, és már szinte ott sem volt. Sóhajtva indultam utána, s amint Yoongi utolért halkan, de idegesen jegyezte meg.
- Ajánlom neked Jeongguk, hogy megváltoztassa ez a gyerek az első benyomásomat róla, különben vele együtt heréllek ki téged is - és amint ezt kimondta futásnak eredt, hogy mi hamarabb a száraz autóban ülhessen. Én pedig elmosolyodtam. Talán ez a két idióta jobban hasonlít egymásra, mint azt gondolnák. Egyébként meg, miért fenyeget engem mindenki kiheréléssel?
Azon a napon minden megváltozott, szó szerint a feje tetejére állt. Számomra legalábbis, ez volt a fordulópont, amikor is a sorsunk végleg összefonódott. Nem volt ellene mit tenni, még ha Taehyung akart is. Vannak dolgok, amiket az ember képtelen irányítani. Ilyen példaul a sors, a karma, vagy éppen maga a szerelem. Hisz nem éppen te döntöd el, kibe szeretsz bele, nem igaz?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése