Egyetlen nap. Egyetlen nap sem telhet el anélkül, hogy Taehyungon járna az agyam, különösen, miután Taeyeon felhívott, hogy siessek hozzájuk, mert Taehyung bajban van. Hiába kérdeztem, nem mondott semmi konkrétat, csak a lelkemre kötötte, hogy egészen a házukig rohanok. Rohadtul rám hozta a frászt, így hozzám méltóan természetesen abban a percben, hogy rám rakta a telefont futásnak eredtem és egészen az ajtajukig meg sem álltam. Ott csöngetés előtt pár pillanatig a kiköpött tüdőmmel igyekeztem valamit kezdeni kisebb-nagyobb sikerrel, majd rátenyereltem a csöngőre. Taeyeon, mint aki készenlétben állt már egy jó ideje rontott ki a bejárati ajtón és tessékelt be a házba. Nagymamájuk a nappaliban üldögélt idegesen dobolva lábával, de amint meglátott azon nyomban felpattant.
- Szervusz, drágám, annyira jó, hogy jöttél - indult el felém, mire én udvariasan meghajoltam, de Taeyeon nem hagyott időt többre, mert azonnal lökdösni kezdett az emelet felé.
- Nincs most erre időnk, nagyi! - kiáltotta még vissza a lépcsőről, de közben úgy siettetett, hogy majdnem orra buktam a nagy rohanásban. Csak a fiú ajtaja előtt volt hajlandó megállni.
- Elárulnád végre, hogy mi folyik itt? - förmedtem rá, mert már nagyon bökte a csőrömet, hogy ilyen pofátlanul fölhívott, iderángatott, de azt már nem árulja el miért.
- Kérdezd meg tőle te magad! - és ezzel mindenféle figyelmeztetés nélkül belökött Taehyung ajtaján és ránk csapta az ajtót.
Döbbenten néztem körbe a félhomály uralkodta szobán. Taehyung az ágyán ült törökülésben, fejét a falnak döntve. Amint megpillantott, hitetlen nevetés hagyta el száját. Nem akarta elhinni, hogy itt vagyok. Nem akarta elhinni, hogy Taeyeon komolyan idehívott. Én pedig nem akartam elhinni, amit látok.
Arcát színes, feldagadt foltok tarkították. Sápadt volt, ezt azonnal meg lehetett állapítani, jobb karja pedig fel volt kötve. Elszörnyedve tettem meg azt a pár lépést és hajoltam le hozzá, hogy meg tudjam vizsgálni a sérüléseit, de ő elhúzódott az érintésem elől. Kezével finoman eltolta enyéimet, majd csak ezután pillantott föl rám. Felhorkantottam.
- Látom megint sikerült bajba keveredned - közöltem vele érzelemmentes hangon. Az előbbi apró visszautasításával mélyen a lelkembe tiport. Abban a pillanatban haragudtam rá, mégpedig annyira, hogy már nem is érdekelt, hogy és mi történt, amíg látom, hogy életben van.
- Jungkook, kérlek ne legyél ilyen - hatolt át íriszeimen sajátjaival. Olyan mérhetetlen szomorúság és fájdalom tükröződött bennük, hogy majd' megszakadt a szívem érte. - Csak most az egyszer ne kérdezz semmit.
- Mi az, hogy csak most az egyszer? - horkantottam föl újból. Ezzel az egyetlen rövidke mondattal kihúzta nálam a gyufát. - Mindig hagyom, hogy kibújj a kérdéseim alól, mindig elsiklok a kibúvóid felett és sose kérdezek semmit, mert tudom, hogy nem akarsz válaszolni! - teljesen kikeltem maagmból, aminek úgy érzem, itt is volt az ideje. Ez így nem mehetett tovább. Mérgesen hajoltam fölé, térdein megtámaszkodva és úgy köptem felé a szavakat, szigorú, ellentmondást nem tűrő hangon. Végre a sarkamra álltam. - Ebből elég volt! Tudni akarom, hogy mi folyik körülötted, Taehyung, mert így már nem bírom ezt sokáig! Nem tudok segíteni, ha azt sem hagyod, hogy megtudjam, mégis mi a fenében kéne segítsek!
Nem nézettt a szemembe. Elkapta a tekintetét, idegesen rágcsálta ajkait, arca feszült volt, csupán a sérülések miatt nem tudott grimasszokat vágni. Percekig is eltarthatott a némaság, hogy őszinte legyek fogalmam sincs, teljesen elvesztettem az időérzékem, de én már tényleg azt hittem, hogy megint nem fog megszólalni és inkább a hallgatást választja, mikor mégis megtette. Őszintén, de zaklatottan bámult szembogaraimba.
- Drogdílerek vertek szét, ugyanazok, akik a múltkor. Már egy ideje felhagytam ezzel az egésszel és ez nekik nem tetszik. Néha random megkeresnek és pénzt követelnek, pedig nem tartozok nekik, csakhogy ismerek valakit, aki igen - itt keserűen felnevetett, benedvesítette ajkait, majd visszapillantott rám. - Egyet találhatsz, ki lehet az.
- Vernon - suttogtam magam elé, teljes sokkban. Ilyen eshetőség meg sem fordult a fejemben. Mégis hogyan keveredhetett Taehyung ilyen társaságba?
- Bingo! - csettintett egyet. - Amiatt a kis fasszopó miatt nézek így ki már másodjára.
- Tud erről bárki is? - tettem fel a kérdést, mire egy döbbent pillantást kaptam válaszul. Megrázta a fejét.
- Csak Jimin, meg persze Vernon.
- Fasza! - csaptam össze a tenyereimet. - Ez maradjon is így! Én Jiminnel elintézem ezt. Te pedig, pihenjél! - és már indultam is volna, mikor elkapta karomat és visszarántott, ennek következtében pedig konkrétan rázuhantam. Meglepetten néztem arcát, amit alig néhány centiméter választott el enyémtől.
- Nem mész te sehova, Jungkook, és nem intézel te semmit! Nem hagyom, hogy belekeveredj ebbe, úgyhogy nagyon gyorsan verd ki a fejedből! - rivallt rám nyugodt, de mély és szigorú hangon. - Nem azért mondtam el neked, hogy menj és megoldd helyettem a problémáimat, hanem azért, mert nem akarlak elveszíteni. Egy ilyen szarság miatt meg főleg nem - csóválta a fejét kezeinket bámulva, melyeket beszéd közben kulcsolt össze. Libabőrös lettem az érintésétől és elkábultam egyedi illatától, ami abban a közelségben teljességgel körbelengett.
- Nem veszítesz el, Taehyung! - csóváltam a fejem. - Az tény, hogy rohadtul idegesít a hülyeséged, hogy semmit nem osztasz meg velem, de ez nem egyenlő azzal, hogy itt hagylak a szarban. Nem lennék rá képes.
- Túlságosan törődsz velem. Nem szabadna. Senkinek sem szabadna - suttogta maga elé, nem is igazán nekem, inkább csak önmagát próbálta ezzel megerősíteni.
- Nem te döntöd el, hogy egy ember törődik-e veled. Ha én törődni akarok, akkor törődni is fogok, ha tetszik, ha nem.
- Ha mindent turdnál rólam, nem így gondolnád - szemei bekönnyeztek, ahogy ezt kimondta. Dühös lettem. Irtózatosan dühös lettem. Nem Taehyungra, hanem mindenki másra, az egész világra, ami összetörte őt, megfosztotta minden reménytől és kegyetlen mélyre taszította. Egyre csak dühösebbé váltam, minél több mindent tudtam meg róla, egyre inkább úgy éreztem, hogy ez a világ egy borzalmas hely.
- Akkor most figyelj ide! - két kezem közé fogtam arcát, persze csak óvatosan, nehogy fájdalmat okozzak neki. - Mondj el nekem minden borzalmas dolgot, amit tettél, ami történt veled, aztán hagyd, hogy szeresselek ezekkel együtt is! - néma csend. Nem válaszolt egy szót sem, csak bámult a szemeimbe, tekintete cikázott íriszeim között, a levegőt szaporán vette. Megijedt attól, amit az előbb közöltem vele.
- Nem akarom, Jungkook - csóválta a fejét, mire én gondolkodás nélkül hajoltam ajkaira. Nem érintettem össze őket, csupán hagytam magunkat abban a kínzó szenvedésben, hogy csupán millimétereken múlna minden. Hatalmasat nyelt, szemei kikerekedtek, szíve még hevesebb dobogásba kezdett.
- Most mondd, hogy nem akarod - súgtam, mire éppenhogy csak egy picit súrolta alsó ajkam az övét. Tiltakozás helyett felsóhajtott. Eddig bírtam. Megcsókoltam. Óvatosan érintettem össze párnácskáinkat, amit ő azonnal viszonzott, de már nem finomkodott ennyire. Nyelvével azonnal bejutásért könyörgött, így hamar szenvedélyes csókba fulladt a művelet. Még sosem éreztem olyan vágyat, ami akkor az egész testemet ellepte. Színtiszta vágy, amit egymás testén barangoló ujjaink is bizonyítottak. Nem is emlékszek, hogyan kerültem az ölébe. Nem is tudom, hogyan használta a bekötött kezét, de akkor nem is érdekelt. Csupán akkor tértem egy kicsit észhez, mikor elkezdtem csípőmet mozgatni az ölében, miközben ő megállás nélkül csókolgatta a nyakamat néhány helyen megszívva azt, ezzel belőlem is kéjes hangokat előcsalva, hirtelen kezeivel leállított a mozgásban és arcomat kezei közé fogva döntötte homlokát az enyémnek.
Megtettem, amitől a legjobban féltem. Megtettem, pedig tudtam, hogy milyen könnyen elveszíthetem. Megtettem, annak ellenére, hogy körülöttem minden jel arra mutatott, hogy nem ez a helyes döntés. Megtettem, mert makacs vagyok, megtettem, mert én éreztem, hogy ez így helyes, még akkor is, ha ezzel mindent kockára tettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése