Emésztettem magam Jin miatt. Nagyon mérges volt rám, valójában jogosan is. Nem válaszolt az üzeneteimre, nem vette föl a telefont ha hívtam, pedig számtalanszor megtettem. Hiába akartam tőle bocsánatotot kérni, nem hagyott rá lehetőséget, annyira pedig már ismertem, hogy személyesen esélytelen lenne a próbálkozás. Még túl friss volt a dolog, túlságosan égett benne a harag. Borzasztóan éreztem magam emiatt.
Éppen Taehyungék háza felé tartottam a szokásos délutáni edzésünkre. Fülemben üvöltött a zene miközben gördeszkámon suhantam végig az utcákon. Nem is igazán figyeltem a körülöttem levő tájat, csak az úton néztem mindig körbe, hogy azért mégse csapjon már el egy kocsi, éppen ezért ért váratlanul az elém hirtelen kiugró túlságosan ismerős arc. Éppenhogy le tudtam fékezni anélkül, hogy elütném. Kiszedtem a fülemből fülhallgatóm, majd összeráncolt szemöldökkel, kissé mérgesen néztem az előttem önelégülten vigyorgó Jimint.
- Hello, Jungkook, micsoda meglepetés! - tartotta kezét egy pacsira, mire én kissé furcsállva csaptam bele tenyerébe.
- Hát ez aztán meglepetés a javából - mondtam neki sokkal kisebb örömmel, mint ahogy ő köszönt nekem. Ő és az egész Taehyung-társaság az utolsó emberek közé tartozott, akikre számítottam. Meg egyébként is, amióta Taehyung a lelkemre kötötte, hogy kerüljem el őket, semmit se hallottam róluk. Azt tudtam, hogy Tae még mindig velük lóg és bulizik, de nekem semmit se volt haljandó elárulni. Profi módon tudta elterelni a témát kénye-kedve szerint.
- Ez nem hangzott túl örömtelinek - húzta el a száját. - Talán megutáltál minket valamiért? - biggyesztette le ajkait, mire én kínosan felnevettem. Hogy megutáltam-e őket? Hát, nem nőttek túlságosan a szívemhez, meg egyébként is, ha Vernont meglátnám valószínűleg behúznék neki egyet. Csakis Taehyung miatt nem kerestem őt meg.
- Veled nincs kifejezetten bajom, de szerintem jobb, hogy kiszálltam ebből a dologból.
- Mi történt azon a bulin, Jungkook? - komolyodott el arca. Kisöpörte szemébe lógott hajtincseit és szinte azt mondhatnám, hogy kétségbeesetten nézett íriszeimbe. Meglepetten bámultam vissza rá. Nem tudnak semmiről? Nem tudják, hogy Vernon bedrogozott és rám mászott, aztán Taehyungnak kellett kiütnie? Ezt felettébb gyanúsnak találtam.
- Neked fogalmad sincs semmiről? - elképedve kérdeztem. Megrázta a fejét.
- Egyikünknek sincs. Azóta... megváltoztak a dolgok a társaságunkban - rázta a fejét csalódottan. Kíváncsian néztem rá, hogy folytassa. - Taehyung és Vernon nem képesek egy helyiségben maradni anélkül, hogy ne akarnának egymásnak menni. Szétszedték a csapatot, de egyikük sem árulja el mi történt, csak azt tudjuk, hogy te nem vagy hajlandó egyikünkkel sem kapcsolatba lépni, kivéve persze Taehyunggal - vázolta fel a helyzetet, nekem pedig leesett az állam. Vajon Taehyung miért tartja ennyire titokban ezt az egészet?
- Hát, nyilván akkor nem nekem kéne felvázolnom a történteket - tártam szét a karom.
- Most is hozzá mész, igaz? - látott át a helyzeten Jimin, akiben aznap láttam meg először az értelem egy apró szikráját. Talán, sokkal érettebb és okosabb ő annál, mint amilyennek mutatja magát. Néhány pillanatnyi morfondírozás után bizonytalanul bólintottan. Felsóhajtott. - Taehyung megváltozott. Igazából, azóta a buli óta, mintha kicserélték volna. Még zárkózottabb lett felénk, mint volt. Mostmár semmit sem árul el nekünk - csóválta a fejét. - Például azt sem, hogy együtt vagytok - tette még hozzá, miközben mélyen a szemembe nézett. Hirtelen fülig vörösödtem.
- H-hogy micsoda? - dadogtam zavaromban. - Mi nem vagyunk együtt - ráztam meg hevesen a fejem, mire Jimin hangosan felnevetett.
- Valamiért mégis beengedett a házába - lett egyre szélesebb a vigyora. - Közülünk még senki se volt nála - kikerekedtek szemeim. Még az állítólagos barátai sem voltak nála soha? Engem akkor mégis miért engedett be rögtön?
- Talán csak jókor voltam jó helyen - vontam vállat a meglepettségem után. Jimin elmosolyodott.
- Talán. De talán, csak úgy érzi megtalálta azt az embert, aki megérti a világfájdalmát. Volt már rá példa.
- Nem értem mire akarsz kilyukadni - csóváltam a fejem.
- Arra, Jungkook - lépett közelebb hozzám, így már aprólékosan is képes lettem volna megvizsgálni az arcát -, hogy Taehyung szenved. Mindig is szenvedett, mert igazából ő szeret szenvedni, őt ez élteti. Csak kérlek vigyázz, hogy ne taszítson téged is szenvedésbe. Ő egy nagyon jó ember, aki sajnos sok hülyeséget szokott csinálni, általában mások kárára.
- Taehyung nem szeret szenvedni - cáfoltam meg azonnal egy gyerekkori barát állítását, méghozzá magabiztosan. - Sokkal mélyérzésűbb ember, mint azt gondolnátok.
- Én pontosan tudom, mennyire érzékeny, nem kell bemutatnod, Jungkook - nevetett fel keserűen. - Pont ezért kéne meggondolni, amit mondtam neked.
- Még mindig nem látok logikát abban, amit mondasz. Miért akarna valaki szándékosan szenvedni? - kérdeztem néhány másodperc gondolkodás elteltével.
- Mert ő ilyen - tárta szét a karjait, majd keserűen elmosolyodott. - De ahogy elnézem, már túlságosan az ujjai köré csavart ahhoz, hogy bármi negatívat feltételezz róla.
- Nem csavart az ujjai köré, Jimin, csak nem értem, mi értelme van annak, amit mondasz - kezdtem ideges lenni. Először Taeyeon, most meg Jimin. Egyre gyanúsabbá vált a helyzet. Mintha szándékosan próbálnák ellenem fordítani. Vagy csak a makacsságom és a naivságom keveredésével olyannyira nem vettem észre, ami valójában tényleg végig az orrom előtt volt?
- Dehogynem, Jungkook. Teljesen belezúgtál, ezért nem látsz a szemedtől - fakadt ki ő is. Ideges volt, ajkai szinte vonallá préselődtek. Már megint ez a szófordulat. Valóban nem látnék a saját szememtől?
- Akkor magyarázd el! - förmedtem rá. - Magyarázd meg, mert nem értem, te pedig nem igazán vagy a segítségemre benne.
- Azt akarod, mondjam el, hogy miért szeret szenvedni? - váltott ő is arra a lekezelő hangsúlyra, ahogy én szólítottam meg őt. Szigorúan bólintottam. - Mert a fájdalom valódi, éppúgy, mint a remény.
- A fájdalom és a remény tesz emberré - vágtam vissza azonnal. Akkor még nem esett le, hogyan is vezetett rá a válaszra, amit én magam is folyamatosan kerestem.
- Pont ez a lényeg - ezeket a szavakat már csupán suttogta. Még egy lépéssel közelebb jött. Csakis Taehyung szokott ilyen közel lenni az arcomhoz, még Yoongi sem tett ilyet sose. - Nem minden, aminek teste van, valóban élő. Ha egyszer a lelked felemésztett belülről, bármit megteszel, hogy újra élőnek érezd magad. És ahogy mondtad: a fájdalom tesz emberré.
Farkasszemet néztünk már egy ideje. Mikor a felismerés és a döbbenet egyszerre vetült ki az arcomra, Jimin halványan elmosolyodott.
Aznap, egy igazi szerencsés véletlen során megértettem végre jó néhány dolgot. Ez persze semmit sem változtatott a Taehyunghoz fűződő érzéseimen, vagy a véleményemen, csupán végre (habár egy kis segítséggel) kezdtem kiismerni és megérteni mit miért csinál. Ettől fogva mégjobban vágytam arra, hogy segítsem őt, és megismerjem, úgy igazán megismerjem, hogy aztán együtt találjuk meg azt a csodálatos művészetét, amiben képes lesz kifejezni magát, hogy újra úgy érezze, valóban él.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése