Néhány nappal a Taeyeonnal való beszélgetésem után Taehyung szobájában feküdtünk és egy filmet néztünk. Meglehetősen furcsálltam, hogy feldobta az ötletet, persze hatalmas örömmel töltött el. Ez volt az első alkalom, hogy együtt feküdtünk az ágyában egymás mellett, a laptopja pedig az ágy végében állt. Mindketten a képkockákat figyeltük és nem is akartam ennek az egészenek nagy jelentőséget csinálni. Miért is lett volna szükség rá? Két barát csupán megnéznek együtt egy filmet, teljesen ártatlanul. Teljesen ártatlanul, közel egymáshoz, összeért lábakkal.
Képtelen voltam a filmre koncentrálni. Egyszerűen nem ment. Melegem lett, borzasztó melegem lett, úgyhogy nekiláttam nézelődni a szobában. Újból megvizsgáltam a kaktuszokat, amik változatlanul álltak a helyükön, pont mint eddig. A saját rajzomat is alaposan tabulmányoztam, ami immár a falán díszelgett, pontosan az ágyával szemben. Még mindig meglepett, hogy komolyan kitette, pedig már jó néhány napja történt.
Arra lettem figyelmes, hogy Taehyung felül és összeráncolt szemöldökkel néz le rám, miután egy kattintással leállította a filmet. Elvörösödtem, csak ahogy ez a közelében mindig is történt. Kérdőn néztem rá, de nem szólaltam meg, nem akartam még kellemetlenebb helyzetbe hozni magamat. Végül sóhajtott egyet, beletúrt hosszú tincseibe, majd újból rám szegezte tekintetét.
- Nem is figyelsz a filmre, Jeon - jelentette ki ezt a teljesen myilvánvaló tényt, mire én csak vállat vontam, de képtelen voltam a szemébe nézni. Annyira összezavart, annyira nem értettem semmit sem, ami körülöttünk volt, hogy inkább meg sem szólalaltam abban bízva, hátha ő majd mond valami használhatót. Újból sóhajtott, majd hirtelen közelebb hajolt hozzám, vagyis inkább fölém. Levegőt venni is elfelejtettem, csupán csak kikerekedett szemekkel bámultam szinte fölém tornyosuló testét. A barátok csinálnak ilyesmit? Mert mi Yoongival sosem kerültünk ilyen helyzetekbe, de lehet, hogy velünk van a gond. - Néha furcsa vagy, Jeon. Mondd el miért, mert tudod, hogy nem az én terepem mások lelki világának a feltérképezése.
Teltek a másodpercek. Volt, hogy kinyitottam a számat, hogy elmondjam neki, de aztán végül mindig megfutamodtam. Nem ment, egyszerűen féltem, hogy elveszítem. Mert ha én elveszítem őt, ő is elveszít engem, ami rá biztosan katasztrófális hatással lenne.
Mikor látta, hogy nem fogok válaszolni, visszament az eredeti helyére. Nem mondott semmit. Egy pillantásra sem méltatott, miközben én magamban háborúkat vívtam. Ajkaimat rágcsálva ültem fel végül és lassan felé fordítottama a fejem.
- Mi ez az egész, Tae? - nyögtem ki nagy nehezen, mire halvány mosolyra húzta ajkait.
- Igazából, tudtam, hogy ezt akarod kérdezni, csak olyan vicces volt egy kicsit gyötrődni látni - lett egyre szélesebb arcán a vigyor, mire én durcásan beleboxoltam a karjába. Felnevetett gyerekes tettemre, mire már én is elmosolyodtam.
- Ez nem volt válasz a kérdésemre - emlékeztettem, mikor rájöttem, higy ez részéről a terelés volt és nem is szándékozik válaszolni a közeljövőben. Továbbra is rezzenéstelenül bámulta a plafont.
- Tudod, én egész életemben szenvedtem az érzéseimtől. Voltak időszakok, mikor semmit sem éreztem, bármi történt velem, lepergett rólam, egyszerűen nem érdekelt. Aztán hirtelen, egyik pillanatról a másikra, az a rengeteg elfojtott érzelem egyszerre került a felszínre. Olyankor mindent egyszerre éreztem. Mindent, amit el tudsz képzelni. Mindig ilyen labilis voltam, nem bírtam kezelni saját magamat. Még mindig nem sikerült rájönnöm, melyik a rosszabb. Semmit sem érezni, vagy mindent egyszerre érezni - itt halkan elnevette magát, majd lenézett a plafonról, egyenesen az én szemeimbe, melyek mindezidáig őt vizslatták. Megbabonázott, újból foglyul ejtett, csupán a puszta létezésével. - Amióta ismerlek, kiegyensúlyozottabb lettem. Mintha ez a furcsa védekezési mechanizmusom nem akarna annyira a felszínre törni, de csak addig nem, amíg tudom, hogy látni foglak - nem kapta el tekintetét. Arcomat figyelte és a reakciómra volt kíváncsi. Azonban én teljesen lefagytam. Nem számítottam rá, hog ilyen mélyen megnyílik nekem, ezért csak teljes sokkban bámultam rá. Mikor realizálta, hogy én bizony nem fogok válaszolni neki, halvány mosollyal folytatta, de immár ujra a plafont vizsgálgatva. - Én magam sem tudom, hogy mi ez, hidd el nekem - nevetett fel azon az édes hangon, amitől bármikor képes lennék elolvadni. - Ha tudnám, nem így lennénk most itt. Amiben azonban biztos vagyok, hogy kihozod belőlem azt az énem, akit én is szeretek, mert rám ragasztod a boldogságodat, na meg persze a művészetedet - bökött a falon díszelgő rajzomra.
Nem válaszoltam. Nem volt mit válaszolnom, de nem is kellett. Nem volt rá szükség, ezt mind ketten tudtuk.
Fölálltam és a kaktuszok mellé dobott táskámból kivettem unokatesóm mindig magamnál hordott könyvét. Áldottam az eget, hogy aznap sem hagytam otthon, még véletlenül sem. Lassan, komótosan sétáltam vissza az ágyig, miközben Taehyung minden egyes apró rezdülésemet égető figyelemmel kísérte. Ezúttal, nem vörösödtem el. Magabiztosságot adott, amit az előbb oly' hosszan ecsetelt.
Leültem az ágy szélére, majd végigsimítva a borítón minden szó nélkül nyújtottam át neki. Kérdő tekintettel vette ki ugyanzzal az óvatossággal a kezemből, ahogyan én adtam át neki. Pillantása a címre vándorolt.
- A Művészet Művészete, avagy Mitől Művész egy Művész? - olvasta fel hangosan a címet, majd belelapozott.
- Szeretném, ha elolvasnád - mondtam neki. Megkereste tekintetem. Mélyen enyéimbe fúrta íriszeit. - De ígérd meg, hogy senkinek se szólsz róla, mert még nem szabadna látnod. Még nem jelent meg hivatalosan - megforgatta kezében a művet. Bólintott egyet.
- Ígérem - mondta, majd tovább lapozgatta. Egyszercsak kikerekedtek a szemei. Az utolsó oldalon volt nyitva. Fülig érő mosolyra húzta ajkait. - Ez itt a te rajzod, igaz?
- Igen, az enyém - bólintottam, mire ő felkuncogott. - De honnan tudtad? - ráncoltam a szemöldököm, hiszen nem említettem neki, hogy ez az a bizonyos könyv, amiben szerepel a firkálmányom. Vállat vont.
- Felismerhető a stílusod - vigyorodott el, ezzel utalva a gyermeki énem bénaságára, mire én hozzávágtam a párnáját. Elkomolyodott. - De most komolyan, nagyon sokat fejlődtél.
Nem is igazán tudom, hogy is lett vége a beszélgetésnek, de végül visszatértünk a filmhez, ugyanúgy egymás melett fekve, mint azelőtt, csak talán egy ici-picit még közelebb egymáshoz. Vigyorogtam, mint a tejbetök, a történtek után pedig mindkettőnknek szófosása lett. Be nem állt a szánk egészen estig, csak vihogtunk, mint valami részeg tinilányok egymáson, a filmen, meg úgy egyébként mindenen. Szinte észre se vettünk, hogy ránk esteledett. Meglepeődve állapítottuk meg a tényt, miszerint indulnom kéne haza.
Lekísért a kapuig. Még mindig üres volt a ház, és szívem szerint rákérdeztem volna, de nem akartam ezt a csodálatos napot ezzel elrontani, így végül nem tettem. Mégis volt valami, ami végig ott volt a nyelvem hegyén, csak mégsem mondtam ki, így miután már kiléptem a kapun még visszafordultam. Néhány méterre állt tőlem.
- Nehezebb azt tettetni, hogy vannak érzéseid, mikor valójában nincsenek, mint fordítva - mondtam épp elég hangosan ahhoz, hogy meghallja. Valódi, őszintén örömteli mosolyra görbültek ajkai.
Aznap még közelebb kerültünk egymáshoz, hiszen Taehyung bevallotta, hogy ő talán mégjobban össze van zavarodva, mint én. Az ezt követő napokban a vigyort le se lehetett vakarni az arcomról. Boldosággal töltött el, hogyha lasssan is, de haladunk valami felé, aminek talán épp olyan kimenetele lesz, amit én a legjobban szeretnék. Igazán megtanulhattam volna már az eddigi életem során, hogy semmi sem ilyen egyszerű. Megint túl naiv voltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése