A kanyargós utcákból kiérve kénytelen voltam megállni a forgalmas kereszteződésnél, hiszen a jelzőlámpa pirosra váltott. Gördeszkámat lábammal támasztva türelmetlenkedtem, miközben telefonomon csekkoltam az időt. Idegesen rágcsáltam szám szélét. Mindjárt hét, és még nem is szereztem vacsorára ráment apunak és magamnak. Sietnem kellett.
Nem igazán törődtem a szitkozódó idős nénikkel, csak deszkámra pattanva száguldottam a cél felé, ami a kis sarki közért volt. A nagy sietségben észre se vettem a kikötődött cipőfűzőmet, amit egyébként is eltakart bő melegítőnadrágom, aminek egy részét túlméretezett pulcsim fedte. Igazi otthoni fetrengős szerelésben játszottam a szobámban mikor rájöttünk, hogy elfogyott a szokásos apa-fia vacsink, anélkül pedig természetesen egyetlen este sem telhetett el. Ezt a szokást kiskorom óta sosem szegtük meg, még kivételes alkalmakkor sem.
A Nap gyér fénye még épp elég világosságot borított a városra. A Hold körvonala már halványan kirajzolódott az égbolton, ezzel kellemes tavaszi estét biztosítva az embereknek. A szél finoman kavargott és szokásához híven hajamat össze-vissza kócolta pillanatokon belül. Fiatalok nevetgéltek csapatokba verődve, vagy egy étterembe indulva egy kellemes vacsora reményében, esetleg még csak akkor végezve az iskolában vagy a munkával. Tipikus forgalmas péntek este volt Szöul egyik külvárosi részén. Még éppen nyugodt, de alig egy óra múlva már a bulizó társaságok fogják uralni az utcákat, remélhetőleg még nem részegen.
Már majdnem megérkeztem az apró, de annál jobban ismert bolt elé. Majdnem, éppen csak néhány méter hiányzott a célba éréshez, ami végül mégsem következett be, legalábbis nem úgy, ahogyan én azt elképzeltem.
Valami elterelte a figyelmemet. Vagy inkább valaki. Mondhatni, valakik. A kis közért előtt található rámpa takarásában egy hatfős társaság ácsorgott. A boltból kiszűrődő fény világította meg őket, ami számomra éppen elegendő volt. Nevettek, bele-bele ittak kezükben tartott sörükbe és miután egyikük egy doboz cigit kínált körbe, mindnyájan rágyújtottak, majd azzal a lendülettel bele is szívtak és az általuk alakított kör közepébe fújták a füstöt, ezzel néhány pillanatra teljes homályt biztosítva maguk körül.
Mégsem az ilyenfajta szokványos utcai viselkedés fogott meg. Sokkal inkább a társaság egyik tagja, aki pontosan velem szemben állt, így tökéletes rálátásom nyílt irányába. Testhezálló fekete bőrnadrágot, fekete bőrdzsekit és fekete pólót viselt, így hát természetesen nem maradhatott el a szereléshez illő fekete bakancs sem. Sötét volt, tetőtől talpig. Sötét, titokzatos, talán még egy kicsit félelmetesnek is tűnhetett. Legalábbis sok ember valószínűleg ezt mondta volna róla, én azonban teljesen más véleményen voltam, amint feljebb siklott tekintetem, egyenesen az arcára.
Gyönyörű volt. Tökéletesen szimmetrikus, pisze orral és dús ajkakkal kiegészülve, amik mosoly közben igazán különleges alakot vettek fel. Hófehér fogai tökéletes sorba rendeződve álltak egymás mellett, bőre hibátlanul csillogott a félhomályban. Sötétbarna hajába lágyan kapkodott bele a szellő, ezzel néha belefújva mandula színű szemeibe a szálakat, míg ő csakis a szájából kilógó csikkre volt hajlandó koncentrálni.
Váratlanul találkozott a tekintetünk. Hatalmas, szinte fekete íriszei birtokba vették enyémeket. Sötét volt egy kívülálló számára, ahogy az egész lénye. Én mégsem azt láttam benne. Abban a tizedmásodpercben, mikor rám nézett millió érzelmet voltam képes kiolvasni belőle. Fájdalmat. Dühöt. Szenvedést. Magányt. Ezek azonban amilyen hamar jöttek, olyan hamar el is tűntek. Felszívódtak, mintha soha nem is léteztek volna, helyüket pedig átvette az üresség. A színtiszta üresség, ami abban a helyzetben még számomra is fájdalmas volt.
Ez mind másodpercek alatt történt. Az ezután következő incidens azonban még addig se tartott, ugyanis sikeresen megbotlottam az összeakadt cipőfűzőmben, ami a dekoncentráltságom miatt óriási meglepetésként ért. Már majdnem elértem a boltig, sőt, mondhatni éppen a társaság mellett haladtam el, alig néhány méterrel a bejárat előtt. Vagyis haladtam volna el, ha nem zakózok akkorát, hogy átrepülök a korláton egyenesen fellökve az egyik éppen borzasztóan jól szórakozó srácot.
- Hé, éltek még? - hallottam meg egy nem túl férfias hangot, miután kezdett elhalni a nevetés a borulásom vízhangjaként. Nekem még nem igazán sikerült felfognom az esetet, hiszen a bal karomat sikeresen véresre horzsoltam a betonon és a fejemet is érte egy kisebb ütés. A fiú, akit félig letaroltam már feltápászkodott és próbálta a ruhájára tapadt port eltávolítani, több-kevesebb sikerrel.
- Ennyivel tőlem nem lehet megszabadulni, Chim - röhögött fel az illető, majd egy széles mosoly kíséretében fordult felém. - Remélem tőled sem.
- Hát azt én is remélem - motyogtam kedvtelenül és fintorogva, mire legnagyobb meglepetésemre kezét nyújtotta felém, hogy felsegítsen. Habár kissé furcsállva is, de elfogadtam, mire erőteljesen fölrántott a földről, ezzel szerintem túlságosan közel húzva magához.
- Vernon vagyok - mutatkozott be mély szemkontaktust kialakítva köztünk, ami nekem kicsit sem tetszett. Nem volt szimpatikus ahogy rám nézett. Maga az ember nem volt egyáltalán rokonszenves. Feszélyezve éreztem magam, így pillanatokon belül tettem egy lépést hátrafelé.
- Én Junkook. És bocs az előbbiért - mondtam a vérző karomat vizsgálgatva, de elég hamar közbeszólt egy újabb még nem ismert srác, mivel egy hatalmasat csapott Vernon tarkójára.
- Te perverz állat, ne akarj már mindenkit megdugni! - utasította az ütés elcsattanásával egyszerre, nekem pedig csak akkor esett le. Vernon flörtölt velem. Legalábbis próbált. - Ígérem leütöm, ha még egyszer végignéz rajtad. Egyébként, Hoseok vagyok - közölte felém fordulva széles vigyorral az arcán, miközben tenyerét dörzsölgette az erőteljes ütés következtében. Őt már egy fokkal jobban kedveltem az első pillanattól kezdve, habár szemei neki is kifejezéstelenek voltak.
- Kérsz egy szálat? - szólalt meg hirtelen a csapat egyetlen lánytagja felém tartva a cigis dobozt. Féloldalasan mosolyogott fel rám az alacsony lány, aki látszólag sajnált a bénaságom miatt, azonban nem sok időm volt vele foglalkozni, mert a szorosan mellette ácsorgó természeti csoda elvonta a figyelmemet.
- Nem dohányzom, kösz - utasítottam vissza, majd tekintetem a mellette álló magas fiúra vezettem. Ő csak felvont szemöldökkel kérdőn fordult felém flegmán beleszívva a cigijébe, majd egyenesen irányomba fújva a füstöt. Szemeztünk. Magabiztos volt, de én is. Áttörhetelen volt. Egy óriási, megmászhatatlan és bitang erős burok vette körül egyébként is sziklaszilárd énjét, még ha ez láthatatlan is volt. Nem engedett. Olyan volt, mintha éppen dominancia harcot folytatnánk egymással, holott teljesen másról volt szó. Látni akartam. Látni akartam őt. Alig néhány perce vettem észre, mégis úgy éreztem, mintha nem az lenne az első találkozásunk. Mintha én már rég ismerném az ő gondolatainak minden apró szegletét, ő pedig az enyémeket. Nem voltam képes megszakítani a szemkontaktust. Rabul ejtett, pedig üres volt. Külsőleg legalábbis, de belülről teli volt. Telis-tele érzelmekkel, amiket képtelenség megfogalmazni. És én mindezt megláttam benne. Vajon volt már valaki előttem, aki ismerte őt valójában?
- Khm... - köhécselt egy eddig csöndben levő srác, aki még nem is mutatkozott be. - Szerintem Taehyungnál van fertőtlenítő, ha esetleg a karoddal akarnál valamit kezdeni.
- A kocsimban volt, de már elfogyott - mondta a velem szemben álló véletlenül sem szakítva meg a szemkontaktust, így már a nevét is megtudtam. Mély tónusú hangja lágyan csengett köztünk. Kellemes volt és ritka. Nyelnem kellett egy nagyot. Nem tudtam mire vélni ezt az intenzív bámulást, ami már kitudja mióta tartott. Szokatlan volt, de nem éreztem kellemetlenül magam. Sőt, szívem sebes dobogása egészen másról árulkodott. Izgatott voltam. Meg hát igazából ez volt a célom, nem?
- Semmi gond, bemegyek a boltba, aztán seperc alatt otthon vagyok - mondtam, de hirtelen két kart éreztem derekam körül, amitől reflexből egy fordulással szembekerültem a Vernon nevezetűvel. Tekintetem szikrákat szórt, amitől hirtelen mindenki meglepődött, de ez engem nem rettentett vissza. Nem kellett hozzá sok idő, hogy kiismerjem milyen piszok ember is ő, éppen elég volt az a néhány másodperc a közelében. - Ne akarj tőlem semmit, mert nem lesz jó vége. Nem bírom a nyomulós pasikat - közöltem vele szívtelenül, határozottan, mire a társaság azonnal hangos "uuuuu" hangot hallatott.
- Miért, talán a nem nyomulósokat bírod? - tapintott rögtön a lényegre felvont szemöldökkel, még egy icike-picike megbánást se mutatva. Kínosan elnevettem magam, majd a hajamba túrva néztem mélyen a szemébe, halvány mosollyal ajkaimon.
- Hagyd már békén, vagy talán akarsz még egy taslit? - szólt rá újra erélyesen Hoseok, de ez őt nem hatotta meg túlságosan. Arckifejezése továbbra is erőszakos és pökhendi volt, mint akit még életében nem utasítottak vissza.
- Válaszolj! - sziszegte Vernon nekem, mire én szélesen elmosolyodtam. Hoseok keze már éppen lendült, mikor megszólaltam.
- Az őszinte, határozott és okos pasik jönnek be. Te egyik se vagy, ezt már most tisztázhatjuk - közöltem nemes egyszerűséggel hogy igen, meleg vagyok. Meg is fagyott néhány pillanatra a levegő. Érezni lehetett a szavaim súlyát. Hoseok sem vágta tarkón Vernont, Vernon pedig szó szerint eltátotta a száját.
- Szerintem több időt kéne velem töltened - válaszolta kevésbé magabiztosan, mint azelőtt, de még mindig nagyképűen. - Túl hamar ítélkezel felettem.
- Kötve hiszem - horkantottam fel. - És egyébként se akard eldönteni, bejössz-e nekem, vagy sem. Hadd legyen ez az én dolgom.
- Elég legyen srácok! - szólt közbe, ha jól emlékszek Chim. - Leszarom Vernont és a faszát, úgyhogy mindenki nyugodjon le a picsába.! - intézte szavait mindnyájunkhoz, majd térdével Vernon lába közé akart tévedni, de a fiú sértődve elfordult. - Te pedig, Jungkook, valóban csatlakozhatnál hozzánk néhányszor - vigyorgott rám, majd kezét nyújtotta az ajánlata elfogadása céljából. Őszintének tűnt. Látszott rajta, hogy szívesen ajánlja fel a barátságát. Gondolkodtam. Végül döntésemet azóta is mindig, a sajgó fejemre fogom. Hogy miért mentem végül bele, Vernon jelenléte ellenére? Mert ott volt Taehyung. A szemei. Az üresség, és a pillanat hevében felbukkanó érzelmek. Másodperceken belül széles vigyorra húztam a számat és kezet fogtam Chimmel.
- Szóljatok, ha buli van - kacsintottam rá.
- Az itt mindig van, újonc - lépett mellém a lány. - Minden nap pontosan ezen a helyen, fél hétkor. Holnap viszont Chimékhez megyünk, ha gondolod gyere.
- Ha nem bánjátok, akkor örömmel - bólintottam, mire Taehyungon és Vernonon kívül mindannyian pacsira nyújtották a kezüket. Ők ketten nem szóltak semmit, csak szigorúan, vagy éppen felvont szemöldökkel követtek tekintetükkel.
- Azt hiszem kellesz Vernon féken tartásához - nevetett a fiú, akit mint később kiderült Kainak hívnak.
- Üdv a csapatban, haver - bokszolt a vállamba Hoseok, én azonban csakis egy valakit figyeltem. Legnagyobb meglepetésemre azonban ő is ugyanezt tette velem. Újfent nem kapta el a tekintetét. Intenzíven bámult, szinte lyukat égetve bőrömbe.
- Én is örülök, hogy csatlakozhatok - mondtam, én sem félve íriszeiben kutakodni. És végre, csodák csodájára elfordította tekintetét. Elmosolyodtam. Talán nem is lesz olyan nehéz átjutni az általa maga köré felhúzott falon, mint elsőre gondoltam?
Megfogott benne valami. Valami, ami megfoghatatlan. Nem tudtam mi, nem tudtam miért. Mégis ott volt az érzés, hogy meg kell őt fejtenem. Ki kell őt ismernem.
Hogy őszinte legyek, azonnal megtetszett. Ő maga, az egész lénye minden titkával és sötétségével együtt. Ő kellett nekem, az ő közelébe viszont csak a barátain keresztül férkőzhetek. Ezt azonnal felfogtam.
Így, bármennyire is nem fűlt a fogam hozzá, csatlakoztam hozzájuk, ami így utólag belegondolva nem is volt olyan borzalmas. Sőt, ennél jobb döntést egész hátralévő életemben nem hoztam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése